A karácsony az összetartozásról szól, a szeretteinkkel töltött közös, meghitt percekről. De sokszor eszünkbe sem jut, hogy vannak olyanok, akiknek a munkahelyi koszorún lobban fel a negyedik gyertya lángja.
Mert van, akinek karácsonykor is dolgoznia kell. A kórházakban az orvosok és nővérek ugyanúgy életeket mentenek, mint egy átlagos munkanapon. A tűzoltóság sem zárhatja be a kapuit, a rendőrök sem falatozhatják nyugodtan a családi asztalnál az ünnepi sülteket. Tömegközlekedésre is szükség van, ahogy taxisokra, vendéglátósokra, biztonsági őrökre is. A kényelmünk, biztonságunk garantálása pedig másoknak lemondással jár; főképp a kisgyermekes családoknak, ahol a dolgozó szülő csupán videón láthatja az ajándékbontogatás örömteli pillanatait.
Amikor kislány voltam, mi is sokszor nélkülöztük anyukámat, aki az extra honorárium fejében az ügyeleten töltötte az ünnepeket. Persze mi is bementünk hozzá délután vagy kora este néhány órára, aztán papa értünk jött és otthon folytattuk az ünneplést. Sőt, amikor nagyobbak lettünk, néha ott is alhattunk. Egy aprócska szoba volt az ügyeletes orvosnak fenntartva, benne egy szék és egy kisebb heverő. Ennyi volt az ünnepi luxus, ami nekünk jutott.
Sok-sok izgalmas dolog volt, amivel játszani lehetett: magasság-és pulzusmérő, orvosi pecsét, nyitogatható és forgatható termékismertetők. Azt pedig fenemód élveztem, hogy én vagyok az a kiváltságos, aki az egész épületet bejárhatja. Hiszen az orvos gyereke hátramehet a pici teakonyhába, használhatja a dolgozóknak fenntartott mosdót, bekukucskálhat minden zegzugba. Szemben minden más földi halandóval, akik kényszerű ücsörgésre voltak kárhoztatva a váróterem műanyagszékein. Aztán volt egy időszak, amikor már nem kellett félretennünk minden forintot, így fontosabbá vált az együtt töltött idő.
Az ünnep már a reggeli levegő üde frissességével bekúszott az ablakon. Kopogva teltek a percek, mintha valami szándékosan húzná vissza az időt, sokszor úgy éreztem, az ünnepi lakoma kezdetéig még hátra van egy fél örökkévalóság. Sertepertéltünk a konyhában a felnőttek körül, ahová a halászlé tömény gőzfelhője már kora reggel befészkelte magát. Észrevétlenül loptunk egy mézest a konyhaszekrényről, vagy a frissen sült bejgli levágott végeit csentük el, majd visszaosontunk a szobába karácsonyi filmeket nézni. Az ünnepi vacsora alatt türelmetlenül fészkelődtünk, fülünket az ajtóhoz tapasztva vártuk, mikor csengetnek már az angyalkák, akik persze cseppet sem feltűnő módon mindig akkor rázták meg a fémcsengettyűt, mikor nagymamám kiszaladt valamiért a kamrába. Na, akkor aztán lehetett rohanni. Berontottunk a szobába, ott állt a fa, illatosan és fényesen, az ismerős üvegdíszek közt már kerestem is a tavalyi kedvenceket. Persze ajándék is lapult alatta, meg cikkekre vágott almaszeletek, amit közösen kellett elfogyasztanunk, hogy – a hagyomány szerint – jövőre is együtt tölthessük az ünnepeket.
Karácsony a családfő nélkül
Ilyesfajta elképzeléseim voltak arról, hogy felnőttként milyen karácsonyi szokásokat szeretnék továbbvinni. De akkor még nem számoltam azzal, hogy a férjem olyan szakmát választ majd, ami távol tartja őt az ünnepi asztaltól. Zoli a vendéglátásban helyezkedett el; sőt, az elmúlt öt évben egy neves, kifejezetten halakra specializálódott étterem séfje volt. Ez mondhatni főszezon neki, így nemcsak karácsonykor nem láttuk őt, hanem az azt megelőző két-három hétben sem.
Nem is sejtettem, hogy ez mennyire ünneprontó tud lenni, egészen addig, míg családként nem kezdtem magunkra gondolni. Míg közel hét hónapos terhesen, óriási pocakkal meg nem fogadtam: az idei karácsony tökéletes lesz. Feldíszítettem a lakást, hetekig nézegettem, milyen recepteket fogok készíteni a nagy napon. A tökéletes karácsonyról alkotott terveim egy pillanat alatt dőltek romba, amikor kiderült, Zoli sajnos dolgozni fog. Pillanatnyi csalódottságomon túllendülve másnap bevonultam hát a konyhába, hogy elkészítsem az ünnepi lakomát. Aztán semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem: a hús annak ellenére, hogy már kétszer annyi ideje pirult a sütőben, mint amennyi a recept szerint szükséges lett volna, egyáltalán nem tűnt átsültnek, de még csak gusztusosnak sem. A torta nem úgy nézett ki, ahogy a kép alapján vártam. Zoli pedig az elhúzódott munkával, aztán a tömegközlekedéssel vívott közelharcot.
Ünnepi dínomdánom és romantika helyett még este kilenckor is egyedül ültem a konyha félhomályában, és 20 perecenként kenegettem narancslekvárral a kacsát, ami még akkorra sem sült meg.
Mindez a gyerekek születése után csak nehezebbé vált. Nem egyszerű két gyerek mellett egyedül elkészíteni az eltervezett fogásokat, még úgy sem, ha nem bajlódunk bonyolult, több tételből álló menüsorral. És kifejezetten nehéz válaszolni, tizedszer, avagy századszor is arra a kérdésre:
– Apa miért nincs itthon velünk?
Mégis megtesszük mindezt, mert próbálunk minél többet átmenteni gyermekkorunk varázsából. Legalább egy aprócska csodát belecsempészni a hétköznapokba, amivel a megszokott, rutinos tettek is különlegessé válnak. És azért, hogy ne vesszen kárba mindaz, amit szüleink, nagyszüleink építettek fel bennünk. Megtesszük, annak ellenére – vagy pont annak ellensúlyozásaképp–, hogy már a kezdetekkor tudjuk, minden picit csonka és esetlen lesz. Mert hogy is lehetne kerek egész a szenteste, ha nincs jelen az, akinek ilyenkor ott lenne a helye a többiekkel a fa körül?
De tesszük ezt azért is, mert ez a feladatunk; még ha sokszor nem is mondjuk ki. Nem az ajándékok hajkurászására gondolok, bár két gyerek mellett hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek a formaságok megkerülhetők. Ennél mégis fontosabb az, hogy egy olyan világot teremtsünk, ahová akkor is jó lesz hazajönni, ha már nem azért érkezik az ember, hogy meglesse az ezüstcsengőt rázó angyalka titkát. Egy érzésekből épített cseppnyi varázsvilágot, amely pár órán keresztül tart csupán, mégis évtizedek múltán is felsejlik belül. Ezek lesznek majd azok az emlékképek, melyekre jó lesz emlékezni akkor is, ha már másokkal állnak a fa körül. Mindezek nélkül nekem talán nem is lenne igazi az ünnep. Ezért a csodáért dolgozni kell, mesékkel, fényekkel, ízekkel és illatokkal gondosan be kell borítani a hétköznapi szürkeséget, hogy a valóság ne törjön át a varázsvilág a falain.
Idén egy igazán különleges meglepetéssel készülünk a gyerekeknek. Születésük óta először mindannyian együtt töltjük majd a karácsonyt. Azt hiszem, ennél egyikünk sem kívánhatna többet.
Nyitókép: Michael Browning/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- Szenteste nélküle: karácsonykor még nehezebb a gyász és az elengedés
- 3+1 narancsos recept, amit ki kell próbálnod karácsonykor
- Amitől félek, azzal dolgom van: 5 élethelyzet, amikor bátornak kellett lennem
