A kiégés nemcsak a hivatásunkban történhet meg velünk, hanem akár anyaként is. Timi három gyerkőc anyukája, az ő története éppen erről szól.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd minden napnak úgy futok neki, hogy csak éljük túl valahogy. Üres vagyok, motiválatlan, rossz a kedvem, nem látom a fényt az alagút végén – vagy ha igen, biztos vagyok benne, hogy az csak az esti gyorsvonat. Három kisgyerekem van, 0-24-ben szolgálatban vagyok mellettük, és úgy érzem, totálisan kiégtem anyaként. Néha azt kívánom, bárcsak szabadságra mehetnék. Sőt, megfordult már a fejemben, hogy bárcsak ne lenne családom… amitől meg persze mardos a lelkiismeret, mert ilyet hogy is gondolhatok. Imádom a gyerekeimet és a férjemet, de elmondhatatlanul elegem van a hétköznapokból anyaként. Hogy lehet ezt helyre tenni magamban?
Ház, házasság, három gyerek
Mivel falun lakunk, Robival már jól ismertük egymást, mire összeszedte magát, és egy péntek délutánon elhívott kávézni. A szerelem gyorsan jött, és úgy a harmadik randin már arról beszélgettünk, hogy mindketten nagy családot szeretnénk. Fiatalok voltunk és nagyon lelkesek. Ki is mondtuk, hogy ne húzzuk sokáig az időt, hanem vágjunk bele: újítsuk fel együtt az ő örökölt kis házát, költözzünk be, és ha továbbra is minden stimmel, jöhet a házasság és a gyerekek. Mintha a sors is így akarta volna: már a felújítás első heteiben várandós lettem. A ház elkészült, mi összeházasodtunk, és az első gyerekünket még kettő követte, elég kis korkülönbséggel. Robi négy gyereket akart, de egy egészségügyi probléma miatt muszáj volt megállnunk háromnál. Amikor elmondtam Anyukámnak, hogy nem lesz több unokája, azt mondta: „nem baj, kislányom, meg fogod látni, hogy három gyerek is épp elég”. Ma már tudom, mire gondolt.
Fokozódó nehézségek
Az első gyereknél még tele voltam energiával, és mivel ő nagyon jó baba volt, fel sem merült bennünk, hogy éveket várjunk a kistesóval. Viszont a második terhességem nehezebb volt, több rosszulléttel, és a szülés sem ment olyan könnyen. A baba is teljesen másképp viselkedett, mint a nagyobbik gyerekünk. Kezdődtek az átvirrasztott éjszakák, a hasfájás, aztán a fogzás… mindannyian nagyon keveset aludtunk. És közben kiderült, hogy úton van a harmadik babánk is.
A férjemet ekkor már előléptették, egyre többet utazott, én pedig egyre kevesebbet számíthattam rá otthon. Ezt nem panaszként mesélem, hiszen csodálatos férj és remek apa. Rengeteget dolgozik azért, hogy nekünk mindenünk meglegyen. Neki köszönhetően nekem gondolni sem kell arra, mikor megyek vissza dolgozni. De amikor megszületett a harmadik gyerekünk is, a feladatok is megtriplázódtak, én viszont egyedül néztem szembe ezek zömével.
Kiégtem anyaként
Eleinte azt hiszem, egész jól ment a háromgyerekes anyuka lét. Voltak kihívások, de azokat úgy fogtam fel, hogy a gyerekek közti minimális korkülönbségnek köszönhetően legalább letudom ezeket egyszerre, később pedig minden könnyebb lesz. Sokszor el is nevettem magam, amikor valami váratlan történt. De aztán, ahogy teltek a hetek, kezdtem egyre reménytelenebbnek látni a helyzetem. Ma már úgy érzem, kiégtem anyaként, teljesen csődöt mondtam. Állandóan küzdök a gyerekekkel és a saját fáradtságommal… ráadásul egy olyan szerepben, amire mindig is vágytam. Ezt az érzést tényleg nem kívánom senkinek.
A barátnőim közül ketten is hasonló helyzetben vannak, ők azzal nyugtatnak, hogy ahogy telik az idő, tényleg minden egyre könnyebb lesz, így hát majd jobban fogom érezni magam. Ez egy életszakasz, ki kell bírni a nehezebb pillanatokat, és a sok szép percből kell erőt meríteni. Én viszont nem érzek mást, csak azt, hogy pihenésre, alvásra van szükségem. Hogy segítségem van-e? Persze. Egy-két órára bármelyik nagymamát áthívhatom, szívesen jönnek segíteni, addig én kiugrom a boltba, vagy sétálni az egyik barátnőmmel, de ott is csak a megoldandó nehézségeken jár az eszem. Szóval ez se kikapcsolódás igazából.
Néha annyira kivagyok már, hogy azt kívánom, bár lehetnék inkább egyedül… hogy bárcsak ne lenne családom. Aztán persze, rémesen elszégyellem magam emiatt, mert hát hogy mondhatok ilyet. Milyen anya vagyok én? Hogy kívánhatok egy pillanatra is olyan életet, ahol a gyerekeim nem is léteznek? Marcangol a lelkiismeret, közben pedig úgy érzem, ha ez így megy tovább, teljesen becsavarodom. Mi lehet a megoldás, merre menjek tovább, hogy ezt az egészet valahogy helyre tegyem magamban?
Nyitókép: Kanawa_Studio / Getty Images
