A kényszerű bezártságnak szerencsére jó oldala is van, ezt próbáljuk mi megfogni. A woohoo. szerkesztőségi tagjaival közösen beszámolunk arról, mi mivel tesszük elviselhetővé a szobafogságot!
Amikor még épp csak kibontakozóban volt Európában a vírus, eszembe jutott valami. Elgondolkoztam, mi történne, ha minden, amiről eddig azt gondoltam, hogy az életem fontos alapja, megváltozna. Mi lenne ha kiürülne az élelmiszerkészletem, ha elfogyna a sampon, a szappan, a mosószer, lejárna az HBO GO előfizetés (és nem tudnám megújítani), kifogynék a kávéból, teából, WC papírból, nem találkozhatnék a barátaimmal, nem járhatnék színházba, moziba, étterembe, dolgozni… Mi lenne velem azok nélkül a tárgyak, eszközök, készítmények, megszokások nélkül, amik körülvesznek, és amikért olyan keményen dolgozom, hogy megvásároljam és megéljem őket. Egyszóval feltettem magamban a kérdést, mihez kezdenék, ha az egész életemet újra kellene huzalozni? Ez az apokaliptikus kérdés egyébként már jóval a koronavírus előtt is foglalkoztatott. Pár éve mindennél jobban vágyom arra, hogy a lehető legjobban lecsupaszítsam az életemet, hogy a sok réteg alatt rájöjjek, ki vagyok én, és mi az, amire valóban szükségem van. Hát tessék, most lehetőséget kaptam rá, hogy kiderítsem.
Szóval itt tartok most, a mai napon, március 20-án: március 5. óta itthonról dolgozom, az önkéntes karanténom napjait pedig március 9-től számolom. Ennyi ideje nem mentem szinte sehova. Kétszer jártam a házunk melletti aprócska parkban, egyszer a Normafán tettem egy kis kört, illetve megkukkantottam a március 15-i hétvégén a belvárost. Azóta azonban nincs kijárás, ez egyrészt nem könnyű, másrészt meg most van itt az idő arra, hogy kicsit többet foglalkozzam magammal. Ma olvastam egy mondást, ami szerintem nagyon találó: „Ha otthon maradsz, az is egyfajta utazás, amit nem a test, de a lélek tesz meg.” Úgyhogy én most megutaztatom a lelkem, és bízom abban, hogy képes leszek jól kijönni belőle.
Újraindítás = RESET
Minden adott ahhoz, hogy mint gyerekként a számítógépen a Ceasar III-at (stratégiai játék), újraindítsam (reset-eljem) az életemet, és felépítsek mindent újra, lépésről lépésre. Hiszen van idő feltenni a kérdéseket magamnak, és van tér, hogy kiderüljön, mi az, ami valóban hiányzik ebben a kényszerű izolációban. A nagy újratervezésnek persze pont az a rákfenéje, ami egyáltalán lehetővé teszi: az önkéntes karantén. Bár nagy bennem az igény és az elhatározás, valamiért kicsúszik az idő a kezem közül, és csak azt veszem észre, hogy megint este 7 óra van, éppen becsuktam a laptopom, és várom, hogy jöjjön a Castle legújabb része. Mint már korábban annyiszor, most újra rájöttem, ha nem alakítok ki tudatosan újabb szokásokat, akkor a könnyebb ellenállás felé török: tévézek és végtelen scrollozással ütöm el az estét az Instagramon.
Ezért megfogadtam, hogy most másként lesz: kihasználom a helyzetet, és a javamra fordítom. Lehetőségként élem meg ezt az időszakot, és megragadok minden pillanatot, hogy végül jobb emberként jöjjek ki a szituációból. Sőt, nemcsak én, így teszünk mi mindnyájan, a woohoo. szerkesztőségi tagjai: Edit, Cinti és Bori, de még a külsős szerzőink is. Kapva-kapunk az alkalmon, és megkeressük a jót az önkéntes karanténban. És mit is érne az egész, ha nem számolhatnánk be nektek erről a folyamatról, úgyhogy pár naponta érkezünk egy-egy karanténbloggal, amiben őszintén arról mesélünk nektek, ami velünk történik. Én most két dologra is nagyon büszke vagyok, az egyik, hogy a Down Dog nevű jóga appnak köszönhetően újra jógázom. A másik, hogy találtam egy szuper esti programot Instagramon, minden este 9-től Simon Marci olvas fel verseket. Egy szó mint száz, jövünk, jövünk saját megélésekkel, tapasztalásokkal, mert fontos, hogy lássátok, a nehézségekben is itt vagyunk, küzdünk és biztatunk benneteket is erre.
Nyitókép: woohoo.
