Kik azok a hikikomorik? És egyáltalán mi közünk hozzájuk?

Elsőre érthetetlennek tűnik, miért dönt valaki úgy, hogy évekre, sőt évtizedekre bezárkózik a szobájába, és megszakít minden társas kapcsolatot. Márpedig a hikikomorik pont ezt teszik.

Amilyen viccesen hangzik a szó, annyira súlyos mentális betegséget takar. Hazájában, Japánban többnyire férfiak, idősebbek és fiatalok döntenek úgy, hogy többé nem hagyják el a lakásukat. Ők a hikikomorik. A szó maga azt jelenti „elzárva lenni”. Ez az elzártság azonban komplex, a hikikomorik nemcsak térben szeparálódnak el mindentől és mindenkitől, de mentálisan is falat emelnek maguk köré. Sokan közülük semmilyen kapcsolatot nem ápolnak a külvilággal, sokukról a szüleik gondoskodnak, akik esetenként féltve őrzik titkukat. 2006-ban 540.000 hikikomori szerepelt a nyilvántartásban, mára a számuk minimum a duplájára nőtt. A legújabb 2018-as felmérés szerint csak a 40-64 év közötti korosztályban 613.000 hikikomoriról tudunk. 

Miért?

A jelenséggel kapcsolatban ezer kérdés juthat az eszünkbe, de talán mind közül a legfontosabb, hogy miért dönt úgy több százezer ember, hogy önkéntes rabságba vonul. A hikikomorik olyan emberek, akik nem tudnak, vagy mernek visszailleszkedni a társadalomba, miután egy rövid időre letértek a számukra kijelölt útról. A bezártságuk nem örömteli, és főleg nem lustaságból ered, inkább egyfajta kényszer ez, hiszen úgy érzik, képtelenek megfelelni a föléjük tornyosuló elvárásoknak. Minden hikikomori története más és más, vannak, akik a munkahelyük elvesztése után zárkóznak be, mások válás, betegség hatására döntenek így, egy azonban közös bennük: mindannyian rettegnek a kudarctól és a szégyentől. Andy Furlong, a Glasgow-i Egyetem kutatója szerint a betegséget nem lehet csupán egyéni, pszichiátriai problémaként értelmezni, fontos számba venni a jelenség mögött meghúzódó gazdasági-társadalmi változásokat is. Japánban a munkanélküliség társadalmi megítélése sokkal szigorúbb, mint a világ más pontjain. Ha egy fiatal az egyetem elvégzése után nem kap állást, szembesülnie kell a társadalom többi tagjának megvetésével, és ezáltal a saját szégyenérzetével is.

Ami Japánból indult, ott is marad?

A másik legérdekesebb szempont a hikikomorikkal kapcsolatban, hogy mi közünk nekünk, európaiaknak hozzájuk? A válasz az, hogy nagyon is sok. A BBC A fiú a konyhában című dokumentumfilmjének megjelenése után több országban is jelentettek hasonló eseteket. Olaszországban, Franciaországban és Nagy Britanniában is egyre többen döntenek az önkéntes bezártság mellett. Persze a számuk nem olyan magas, mint a Távol-keleti szigetországban, aminek az eltérő társadalmi berendezkedés az oka. Ez azonban nem ad okot arra, hogy megkönnyebbülve hátradőljünk. Európában ugyanis nagyon hasonló társadalmi változások mennek végbe, mint pár tíz évvel ezelőtt Japánban. Egyre több fiatal érzi úgy, hogy képtelen elhelyezkedni az egyetem elvégzése után, illetve sokan félnek annak kudarcától, hogy nem lesznek képesek megtalálni helyüket a világban.

Hogyan ismerhető fel a probléma?

Japánban több szervezet is alakult, amely kifejezetten a hikikomorik segítését tűzte ki célul. A pszichiáterek és pszichológusok eleinte chaten próbálnak közeledni az elzárt személyekhez, csak hónapokkal később kísérlik meg a személyes találkozást. A program tehát igen hosszadalmas, ugyanakkor türelemmel a hikikomorik sikeresen visszatalálhatnak a társadalomba. Azonban a megelőzés lenne a legjobb megoldás, ehhez azonban társadalmi változásokra van szükség. Ijesztő látni, hogy Japánban hová vezetett az ítélkezés és az empátia hiánya. Kétségtelen, hogy egyre több feladatot és szerepet veszünk magunkra, hogy helyt tudjunk állni akár egy-egy kudarc után szükség van arra, hogy a szűkebb és a tágabb környezetünk támogasson bennünket.

• „Lehalkítani a beépített szülői agresszió hangjait” – interjú a gyermekkori bántalmazás hatásairól
• Épphogy felébredtél, de máris fogságba ejtett a szorongás? 8 tipp, hogyan tegyél ellene
• A negatív gondolkodás nem menő, nem visz előre, és jó lenne végre leszámolni vele!