„Majd kirakózom, ha nagyon ráérek!” – mondta gyerekkoromban anyukám, aki menekült a 101 kiskutyás, több száz darabos és ezáltal többórás játék elől. Ha visszamehetnék az időben, elmondanám neki a felfedezésem, amit felnőttként tettem.
Ugyanis ez a játék nem arról szól, hogy jó dolgunkban annyira unatkozunk, és nem tudunk mihez kezdeni. A puzzle pozitív tulajdonságait akkor tapasztaltam meg, amikor felnőttként egy San Franciscó-i hidat ábrázoló, 1000 darabos kirakót kaptam ajándékba. Rengeteg volt a munkám, mellette egyetemre jártam, de még így sem tudtam megállni, hogy ne csak nézegessem a dobozát. Nagyjából 5 nap alatt raktam ki, és egyszerűen imádtam. Hogy miért? Kevés olyan dolog van, ami ilyen szinten kikapcsol. Hajlamos vagyok állandóan vissza-visszatérni a problémáimhoz, és ha épp nem is gondolok rájuk, mélyen mégis mindig ott motoszkálnak a fejemben. Kirakózás közben viszont teljesen ki tudtam zárni ezeket: ha épp feszülten álltam neki, mire félbehagytam, ismét zen állapotba kerültem. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ha stresszes az életed, mindennap szaladj haza puzzle-özni. De egy-egy nehezebb időszak alatt jó terápia lehet. Nem mellesleg pedig remek dizájnelem.
IKEA-s kép helyett egyedibb dekoráció
Az elkészült művet bekereteztettem, és a mai napig ott lóg a régi szobám falán. Azóta viszont elköltöztem, és színesíteni szerettük volna a barátommal a közös lakásunkat. Olyan helyekről készült fotókban gondolkodtunk, ahová korábban együtt utaztunk. Még karácsony előtt egy játékboltban nézelődtem, és eszembe jutott, hogy válogathatnánk a puzzle-ök közül is. Amikor felvetettem, az volt a válasz, hogy majd nézünk egyet együtt az ünnepek után. Még jó, hogy nem kezdtem magánakcióba, mert a fa alatt egy panoráma kirakó várt a római utunk emlékére, amit még azelőtt választott, hogy előhozakodtam ezzel az ötlettel. Ez ám az igazi összhang!
Párkapcsolati tréning és önismereti teszt
Pár hónapot rápihentünk a projektre, de múlt héten végre belevágtunk. Nem volt őszinte a mosoly a barátom arcán, amikor rájött, hogy át kell rendeznünk a fél lakást: csak az ebédlőasztalon fért el a kirakó, ott viszont nem olyan jók a fények, mint a nappaliban, így a szobák asztalait meg kellett cserélnünk. A kávézóasztal elég röhejesen mutatott a konyhában. Nincs is jobb, mint görnyedve enni a levest, hogy a barátnőd Rómát építhesse, nem igaz?
Megbeszéltük, hogy ez egy közös program lesz, és csak együtt dolgozunk rajta. Alkalmanként több órát szántunk rá, és ezalatt nagyon érdekes következtetéseket vontam le. Az első az, hogy teljesen más a gondolkodásunk – ezen a téren is. Míg ő az egyszínű, minta nélküli darabokat válogatta össze magának, hogy kirakja az eget, vagy épp a kaotikus lombkoronának ugrott neki, én a Colosseum darabjait gyűjtöttem be. Az épület körvonalával kezdtem, majd kisebb motívumokat kerestem. Elkészültem pár ablakkal, egy ráccsal, egy táblával, kis idő után pedig össze is tudtam kapcsolni ezeket. Egész gyorsan haladtam, de nem csak én: ha a barátom elakadt, volt, hogy minden esélyes darabot kipróbált. Meglepődtem, hogy ez a taktika nem volt lassabb, mint az én megfontolt keresőhadjáratom egy-egy hiányzó puzzle-ért.
Megvolt tehát a preferált munkaterületünk, és a saját technikánk, időnként mégis cseréltünk próbaképp. Vele ellentétben a fa kirakása nagy nehézség volt számomra. Mindenképp a törzzsel kezdtem volna, ő viszont a lombkorona tetejétől haladt. Próbáltam logikát találni a falevelek tengerében, de nem telt el sok idő, mire visszakönyörögtem magam a Colosseumhoz, és ő is örült, hogy folytathatja, ahol abbahagyta.
A másik fontos tanulságként megfigyeltük, hogy kinek mikor fogy el a türelme. A barátomnak nem mindig volt kedve játszani, és ha nehezebben ment neki, demotivált lett. Úgy gondolta, néha jobb pihenőt tartani – elvégre a közhely szerint Rómát sem egy nap alatt építették. Én viszont most is úgy álltam a dolgokhoz, ahogy általában: zavar, ha félbehagyok valamit. A pillanatnyi sikertelenség csak még inkább arra ösztönzött, hogy folytassam, ő pedig rám tekintettel nem állt fel az asztaltól. Ez így idillinek hangzik nem? Egy pár közösen alkot valamit, romantikus, igaz? Persze azért nem volt problémamentes az építkezés. Ha a barátom elakadt, néha olyan szitkozódások hagyták el a száját, hogy kis híján lefordultam a székről, közben pedig azon nyavalyogtam, hogy időként kitakarta a fényt a karjával. Emellett állandóan beszélgetni akartam, és idővel egy kritikus pontot is sikerült eltalálnom, amiből nagy veszekedés lett. Utólag jót nevetek azon, ahogy dühömben lesepertem a karommal a kép felém eső részét. Persze, hogy a fa lett az áldozatom. Felettébb örültem annak, hogy végül én is kirakhattam.
Most akkor stresszoldó vagy a balhé katalizátora?
Volt olyan nap, hogy gondterhelten értem haza a munkából, és még vacsora közben is a céges ügyeken töprengtem, majd leültünk játszani. Teljesen kikapcsolt, pár perc alatt minden gondomról megfeledkeztem. Az már más kérdés, hogy robbant-e ki vitát a felek között. Szerintem azok, akik összevesznek játék közben, más helyzetekben is könnyen egymásnak feszülnek, ez nálunk is így van. De sosem az számít, hogy min kapunk össze a párunkkal, hanem, hogy hogyan kezeljük ezeket a szituációkat. Ez is egy olyan dolog, amit tanulni kell, így én sosem menekültem a problémák elől, és téged is arra biztatlak, hogy használd ki azokat a helyzeteket, amikor sort keríthetsz egy őszinte beszélgetésre. Nekünk ez bevált, és közben a képet is kiraktuk egy hét alatt. Azóta már be is kereteztettük, azt viszont még nem döntöttük el, hogy pontosan hová akasszuk. A barátom szerint magasabban mutat jól, én viszont fejmagasságban képzelem el. Itt az újabb kihívás, hogy ezt eldöntsük. Valójában azonban mindegy, hogy hová akasztjuk, öröm lesz ránézni, mert együtt raktuk ki, és egy szuper nyaralásunkra emlékeztet. (De azért maradjon csak az a fejmagasság!)
Nyitókép: Impact Photography/Shutterstock
