Az egyik legizgalmasabb énekesnő a magyar könnyűzene egén. Saját zenekara van, emellett rendszeresen fellép különböző formációkkal is, közben tanít és persze ő maga is folyamatosan fejlődik. Nemcsak zeneileg, hanem lélekben is.
– Gyerekként szépen kitalálja mindenki, hogy mi szeretne lenni. Nálad hogy volt?
– Nem volt más vízióm csak az éneklés. Folyamatosan a színpadra képzeltem magam. Emlékszem, volt egy Whitney Houston CD-m, és minden egyes nap az ő és más dívák dalait énekeltem. Dunaújvárosban nőttem fel, és csak úgy, mint a legtöbb vidéki városban, nálunk sem volt túl élénk a zenei élet. 15 éves lehettem, amikor ellátogatott hozzánk egy funky zenekar. A koncert alatt, míg a barátaim körülöttem tomboltak, én csak tátott szájjal hallgattam őket. Azon az estén fogalmazódott meg bennem először, hogy ezt akarom csinálni. Ezután célokat tűztem ki: pesti fellépés, saját zenekar, bulik. Most, hogy mindez megvalósult, nem tűnik olyan óriási dolognak, de a dunaújvárosi kiskamasz szemével ez mind álomszerű volt.
– Szinte klisé, mégis fontos kimondani: az álomból valóság lett. Mi ebben a legjobb?
– Részegítő volt már a gondolat is, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Szabadságérzetet ad és óriási felszabadulás van benne. Én a színpadon vagyok a leginkább önmagam, ott megszűnik minden, ez egy egészen más állapot.
– Apropó más állapot! Mi inspirál téged, mi tölt fel?
– Banális, de az egész életemre inspirációforrásként tekintek. Az érzelmeimre figyelek, és a legapróbb részletek felett sem siklok el. Legutóbb kutyasétáltatás közben elgondolkodtam a velem szemben lakó srácon. Vagyis a kapcsolatunkon. Rálátunk egymás ablakára, minden egyes nap találkozunk, köszönőviszonyban vagyunk, de még soha nem beszélgettünk. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy szívesen megkérdezném, mivel foglalkozik, de aztán arra jutottam, hogy tök jó ez így, ahogy van. Van valami szépsége annak, hogy élünk egymás mellett, mégsem tudunk semmit a másikról.
– A dalaidban, az előadásmódodban és úgy egyébként az egész lényedben van valami könnyedség. A számaid sem búskomorak, mintha sokkal szívesebben koncentrálnál a jó élményekre… Jól gondolom?
– Igen, sőt, alkotni is leginkább akkor tudok, ha pozitív benyomások érnek. Tudom, hogy ez nem általános, hiszen a legtöbb művész inkább arról számol be, hogy akkor jönnek ki a kezeik közül a legjobb munkák, ha mélyponton vannak. Én derült égen kapok inkább szárnyra. Persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a zenémet átlengi valami habos-babos romantika.
– Dolgoztál a háttérben, tehetségkutatókban felkészítőként, egyszer-kétszer vokáloztál, tanítottál éneket iskolarendszerben, tanítasz magánúton, koncertezel különböző csapatokkal és persze frontember vagy a saját zenekarodban, a KosziJanka Projektben. Milyen volt előlépni és felvállalni magad szólóénekesként?
– Sok évig dolgoztam a háttérben, a vokálozást valamiért mindenki megjegyzi, pedig valójában tényleg csak pár alkalomról volt szó. Emellett voltak reklámzenei felkéréseim és különböző stúdiómunkákat is vállaltam. Majd egyszer csak húztam egy vonalat, visszamondtam mindent, csak a magánének tanítás maradt, és elkezdtem tudatosan építeni a szóló karrieremet. Félelmetes volt. Felmerült bennem, mi lesz, ha nem kellek senkinek, vagy mit fogok csinálni, ha nem lesz elég pénzem. Végül az akaratom erősebbnek bizonyult a félelmeimnél. Persze ahhoz, hogy stabil lábakon álljak, azért kellett egy év. A vízválasztó pillanat az volt, amikor megjelent az első szólódalom. Emlékszem, feltöltöttük a netre, én meg tűkön ülve vártam, hogy mit szólnak hozzá az emberek. Meg a szakma. Mindenkinek meg akartam felelni, és közben másokhoz hasonlítgattam magam. Nem jó kombináció. Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, az a zenei irány, amit én képviselek, nem annyira populáris. És ezzel nincs semmi baj. Persze vannak zenekarok, akik egy számmal 40 milliós nézettséget produkálnak, míg az én dalaim meg éppen súrolják az 1 milliót. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy képtelen lennék azt és úgy csinálni, ahogy ők. Nekem megvan a saját utam.
– És a többszerepűség? Saját zenekar, egyéb fellépések, tanítás? Mindegyik Janka más?
– Az elmúlt évek legnagyobb győzelme, hogy ki tudom jelenteni, mindegyik ugyanaz. Eleinte valóban el akartam választani egyiket a másiktól, azt gondoltam, hogy tanárként szigorúnak kell lennem, a saját zenekarommal meg lehetek bohókás, laza… Idővel rájöttem, hogy az élet nagyon fárasztó így, és jó lenne, ha végre megtenném magamnak azt a szívességet, hogy önmagam legyek minden egyes helyzetben. Azóta minden sokkal jobb, nem érzem úgy, hogy elfolyik az energiám és az időm.
– Több műfajban és több nyelven is kipróbáltad magad, mire meglett a saját hangzás.
– A népdalokból a frazírokat, a klasszikusból a légzéstechnikát, hangképzést tanultam meg, a jazz pedig formált rajtam, és megtanultam imprózni is. A popzenében aztán ötvözhetek mindent, ami belefér. Ez a sokszínűség valóban arra volt jó, hogy megtaláljam a saját hangomat. Most már azt gondolom, hogy egyszerűen csak tudni kell énekelni és akkor mindegy, hogy milyen műfajhoz nyúlsz. A KosziJanka Projektnek nagyon jót tett az is, hogy elkezdtem magyar szövegeket írni. Nem mondom, hogy könnyen ment, eleinte azt éreztem, meztelen vagyok, mert már nemcsak a hangom, de a gondolataim is átadom a közönségnek. Angolul több mindent meg lehet valósítani énektechnikailag, de a magyar szövegekkel éreztem meg azt, hogy a dalok mögé megérkezett a tartalom is. Szerencsére most már egyre több zenész ír szöveget magának, Odett, Tóth Vera, Marge vagy Molnár Tomi is élen járnak ebben.
– Bevallom a szóló projekted mellett, odavagyok a Random Trip-es szerepléseidért. A magyar zenei élet egyik legizgalmasabb szelete ez, neked melyik fúzió volt a kedvenced?
– Elsőre a Dés Lászlóval közös Kobuci kertes fellépés ugrik be. De a McKamonnal való első élményem is emlékezetes marad. A Veszprémi Utcazene Fesztiválra tartottunk épp, a kisbuszban mindenki zárkózott volt, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Aztán a színpadon akkorát zenéltünk, hogy az egész közönség lüktetett és tombolt, visszafelé pedig már ment közöttünk a csacsogás. A zene összehozott minket.
– Sokszor mondják a tehetségnél több kell, mi ez a több?
– Először is, persze, hogy nem elég a tehetség, nagyon helyes, hogy nem elég. Azt, aki a színpadon van, úgy hívjuk, hogy előadóművész, és az előadóművészet összetett dolog. Kőkemény szervezőmunka, vizuális megjelenés, amibe természetesen beletartozik a külső is. Azonban nem szabad sarkítani, nem arról van szó, hogy csak az menjen előadónak, aki jól néz ki. Nem beszélve arról, hogy az, hogy ki a szép abszolút szubjektív. Persze mindenkinek kutyakötelessége a maximumot kihozni magából, szerintem mégis az a legfontosabb, hogy karakter, egyedi legyen valaki. A tökéletes Insta-királynő vonalban éppen ezért nem látom meg a szépet, műcici, feltöltött ajkak és egy-kettőre azt vesszük észre, hogy mindenki ugyanúgy néz ki. Az egyediségünk, ezt kellene kiemelnünk mindannyiunknak. A külföldi előadók valahogy sokkal merészebbek, nézzük csak meg Billie Eilish-t, aki férfiruhákban jár, felvállalja önmagát, és esze ágában sincs megfelelni valami eltorzult ideálnak.
– Ha már a külföldi zenészeknél tartunk, mostanság nálunk is egyre több szó esik arról, hogy az előadóknak pszichikailag komoly megterhelést kell elviselniük. Több legendát veszítettünk már el idejekorán, mert nem tudott megküzdeni a démonjaival, sőt a hazai sztárok is elkezdtek mesélni az őket érő traumákról. Te mennyire éled ezt a kitettséget?
– Én mindig is kilógtam ebből a sorból. Nem iszom és soha nem nyúltam drogokhoz. Ez a világ nem rántott be, annak ellenére, hogy sokszor voltam olyan közegben, ahol lehetőségem lett volna elmerülni benne. Talán annak is köszönhetem, hogy megőriztem a józanságomat, hogy apukám annak idején tartott nekem egy hatásos beszédet a drogokról. Egyébként meg soha nem vágytam arra, hogy elveszítsem a kontrollt, meg akarom élni a pillanatokat a színpadon. Persze sok nehéz pillanatot éltem már át én is, de olyankor mindig igyekeztem mihamarabb kilábalni belőle. Nincs más út ilyen esetben, mint megkeresni a probléma okát, és megoldani. Egyszerű, nem igaz?
Fotó: Hegyi Júlia Lily
Nyitókép: Pitner Péter
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- ‚‚Az Adománytaxi a mi edukációs missziónk” – Interjú Horn Tamással, az Adománytaxi alapítójával
- „A szokásokból való kimozdítás egy lassú folyamat” – Interjú Oltai Katával, a #secondhandseptember mozgalom kapcsán
- A pácini füvesasszony, akihez nem csak akkor megy az ember, ha baj van
