Mit tehet egy felnőtt, ha gyermekként bántalmazták, akár fizikailag, akár verbálisan, nem védte meg senki, végül pedig komoly lelki problémái alakultak ki a trauma nyomán? Hogyan erősíthető meg a lelki immunitás?
– Pontosan mit értünk gyermekkori fizikai bántalmazás alatt?
– Hivatalosan minden fájdalomokozás fizikai bántalmazásnak számít, és törvény tiltja. Nagyon nehéz ebben a kérdésben bármit mondani, mert ha bármelyik irányba elmozdul egy leheletnyit is a mondanivaló, akkor vagy olyanok fogják szörnyen elszégyellni magukat, és mardossa őket a bűntudat, akiknek nem feltétlenül kellene, vagy olyanok dőlnek hátra nyugodt lelkiismerettel, akiknek szintén nem feltétlenül kellene. Minden fájdalomokozás és testi fenyítés fizikai bántalmazásnak számít. Ettől nem gondolom azt, hogy aki egyszer ráütött a gyereke kezére, arra rá lehetne mondani, hogy gyerekbántalmazó, aki tönkreteszi a gyerekét. Hajlamosak vagyunk csak szélsőségekben gondolkodni, pedig ha valamiben, hát a gyereknevelésben igazán meg kellene tanulni árnyalatokat látni.
Azt gondolom, fontos lenne egy gyerek lelki fejlődése szemszögéből néznünk a dolgokat. A lelki épségére figyelni, és azt szem előtt tartani. Ehhez fontos lenne látni, hogy a testi fájdalomokozás nem jó a gyerek lelki egészségének. Mert sérti a határait, a biztonságérzetét, az önérzetét, a méltóságát, a szülőbe, és rajta keresztül a világba vetett bizalmát (mert kiskorban a szülő még maga a világ). Mert ha úgy gondoljuk, hogy a jó cél érdekében bármikor okozhatunk neki fájdalmat, akkor azzal azt tanítjuk, hogy szeretet és bántás kéz a kézben jár. Valamint azt is, hogy a jó cél érdekében az erőszak, a fájdalomokozás elfogadott, és rendben van.
– A lelki-verbális bántalmazás jól látom, hogy kéz a kézben jár a fizikaival, olyan értelemben, hogy a fizikailag bántalmazott gyermek egyben lelki bántalmazás áldozata is?
– Aki rendszeresen fájdalmat okoz a gyerekének, az nemcsak a testének, hanem a lelkének is fájdalmat okoz. Ha az az ember okoz fájdalmat, vagy bánt, akinek vigyáznia kellene rám, akinek gondoskodnia kellene rólam, és megvédeni mindenféle bántástól, az lelki teher, érzelmi fájdalom, és egyértelműen negatívan befolyásolja a lelki fejlődést. Ha abban a szellemben nevelnek egy gyereket, hogy úgy érzik, joguk van bármit megtenni vele, joguk van bármikor bántani, ezzel alárendeltként, egyfajta „tulajdonként” kezelik, ami szintén egy olyan hozzáállás, amiben a gyerek méltóságérzete könnyen sérül. Ha a fizikai fájdalomokozás egy egyszeri hiba a szülő részéről, (ha egyszer elszakad a cérna), amit belát, beismer, és bocsánatot kér a gyerektől, akkor ez esetben a fizikai fájdalomokozás nem egy lelkileg bántalmazó közegről árulkodik. Mert ilyenkor a gyerek a méltóságérzetét visszakapja, és az önértékelését sem teszik tönkre, persze csak, ha kifejezik felé, hogy ez nem azért történt, mert ezt érdemelte. A hibázás és a bántalmazás között talán ez a legerősebb különbség, a hibázás azért történik, mert a szülő elveszti a fejét, és hirtelen nem talál megfelelő eszközt. A gyerek önérzetét mégsem sérti, mert nem hárítja rá a felelősséget, nem azt kommunikálja, hogy azért történt, mert ezt érdemelted. Így a gyerek érzelmi életében, az önértékelésében, a biztonságérzetében nem okoz olyan maradandó károkat, ezzel szemben a másik esetben a szülő azt üzeni, hogy a gyerek bántást érdemel, és neki, mint szülőnek bármikor joga van őt bántani.
– Mennyire erősíthető meg felnőttkorban a lelki immunitás? Terápiával elérhető, hogy egy traumatizált felnőtt képes legyen megszerezni azt a lelki védőpajzsot, amit gyermekként lehántottak róla?
– Terápiával azt gondolom, kialakítható egy védőpajzs, de ez egy elég lassú folyamat, sok kitartást, és türelmet igényel. Fontos, hogy egy olyan bizalmi kapcsolat alakuljon ki a terapeutával, ahol az ember megérezheti a biztonság és elfogadás érzését, amit gyerekként is megérdemelt volna. Megtapasztalhatja, hogy egy kapcsolat róla szól, az ő érzéseiről, meghallgatják, megértik, és elfogadják. A gyógyulás része, hogy az ember megtapasztal egy olyan kapcsolatot, ahol nem kell megfelelnie semmilyen elvárásnak, ahol nem akarják megváltoztatni vagy másmilyenné faragni. Ahol önmaga lehet. Ahol senki nem él vissza az ő kiszolgáltatottságával, tapintattal fordulnak felé. Ha az embert értékelik, megtanulja értékelni magát. Ha megtanulja értékelni magát, akkor már feltűnik neki, ha méltatlanul bánnak vele, és nem fog benne maradni olyan kapcsolatokban, ahol őt nem értékelik. A lelki védőpajzs kialakulásának a legnagyobb akadálya, ha gyerekként nem kapjuk meg azt az érzést, hogy értékesek és szerethetőek vagyunk. Gyerekként a szülők tükrében látjuk magunkat, tehát ha ők nem értékelnek, akkor a tükörben mi is egy értéktelen embert látunk. Ha a terápia során egy olyan türköt kapunk, amibe jó belenézni, ami értékesnek és szerethetőnek mutat, akkor a lelki védőpajzs kialakulhat.
– Az elkövetők a verbális erőszakot és a passzív agresszív/narcisztikus szülő által gyakorolt önbizalomgyilkos kommunikációt gyakran nem ismerik el bántalmazásként, ráadásul sokszor a jóindulat köntösébe bújtatják. Hogyan lehetséges ezzel megküzdeni felnőttként? Érdemes erről beszélni a családdal, az elkövetőkkel, a családon belüli szemtanúkkal?
– A verbális bántalmazást, a különféle módszerekkel történő folyamatos önbizalompusztítást rengetegen nem ismerik el bántalmazásként. Rengeteg esetben mondják azt, hogy jót akartak, ami sajnos a gyerek traumatizáltságát még jobban erősíti, és összezavarja őt. Mert azt gondolja, vele van a baj, hiszen neki most semmi oka nincs rosszul éreznie magát, mikor épp „jót tesznek vele”. Így duplán rosszul érzi magát. Feltételezi, hogy biztosan csak azért érez fájdalmat, szomorúságot, csalódottságot, mert vele valami gond van, mert nem elég jó, mert béna. Ezzel a gyerek magára veszi a felelősséget. Ha a szülők a bántalmazást később sem ismerik el (sajnos ez nagyon gyakori), akkor ez megnehezíti a helyzetet, de nem kell, hogy megakadályozza a gyógyulást. Itt megint visszatérnék a terápiára: ha felnőttként az ember megkapja azt a kapcsolatot, amelyben az érzéseit kimondhatja, nem bagatellizálják el, elismerik annak jogosságát, akkor már csak az az érzés marad, hogy őt bántották, és ez fáj, de a bántás felelősségét már nem veszi magára, így tud gyógyulni. Ha valaki a gyerekkori bántalmazását igyekszik feldolgozni, óhatatlanul szembesül azzal a kérdéssel, hogy hogyan történhetett ez meg. Hol voltak a családtagok, mit tettek, vagy mit nem tettek az ő védelmében. Sok esetben lehet ez egy külön fejezet a terápiában, amit szinte ugyanolyan nehéz feldolgozni, mint magát a bántalmazást. Hogy érdemes-e a családdal erről kommunikálni, nehéz kérdés. Gyógyíthatja az embert, ha kimondhatja végre, amit soha nem mondhatott ki, ha elmondhatja azokat a sérelmeit, amiket éveken, vagy évtizedeken keresztül magában kellett tartania. De ezzel együtt jár az a kockázat is, hogy a beismerés helyett inkább az ő érzéseinek jogosságát kérdőjelezik meg. Előfordulhat, hogy büntetik az őszinteségéért. Vagy őt támadják, árulónak tekintik, amiért baja van a családdal. Az is megeshet, hogy teljesen magára marad, és kitaszítódik a családból. Sokféle reakciót szülhet egy ilyen konfrontáció, ezekkel nem árt tisztában lenni. Kiélezett helyzetet szül, amikor egy bántalmazásnál a családtagok a szemtanúk. Bár, aki nem volt ilyen helyzetben, talán gondolkodás nélkül rávágná, hogy az áldozattal lenne lojális, és nem a bántalmazóval. De ez a valóságban mégis gyakran nem így zajlik. A családon belüli bántalmazásnál jellemzően nincs olyan szemtanú, aki ne lenne valamilyen szinten érintett a család hibás működésében, aki ne lenne valamilyen mértékben a bántalmazó foglya érzelmileg. Így gyakoribb, hogy inkább az ellen fordulnak, aki kimondja a problémákat, nevén nevezi a bántalmazást, és nem az ellen, aki elkövette. Ez pedig irtózatos fájdalmakat okozhat, és mélyíti a sebeket. Gyakran inkább megpróbálják visszatolni az áldozatra a bűntudatot, a felelősségérzetet.
– A bántalmazottság a felnőttkori önbizalommal, önértékeléssel, önszeretettel ró ki jó sok munkát az illetőre. Mik ennek az útjai, van-e végső gyógyulás, vagy ez inkább egy egész életre szóló fejlődési feladat?
– Egy gyerekkori bántalmazás az önértékelést teljesen lepusztíthatja, és igen kemény munka helyreállítani. Nemcsak azért, mert általában 18 évet él a gyerek abban a közegben, élete legkiszolgáltatottabb, és legérzékenyebb éveit, hanem azért is, mert a gyereklélek fejlődésének része a szülővel való azonosulás. Ha a szülő egy kedves, meleg, megtartó szülő, akkor azt építi be a gyerek a személyiségébe. Ha pedig egy agresszor, akkor a gyerek az agresszorral azonosul. A szülői bántalmazás és önbizalompusztítás tehát épp emiatt zajlik az ember lelkében tovább – sokszor akkor is, ha több ezer kilométerre lakik a szülőtől, vagy a szülő halála után is – , mert a bántalmazó szülőt beépítette a személyiségébe. Gyakori, hogy a bántalmazott gyerek önmagával ugyanolyan kíméletlen, könyörtelen, maximalista, és egyáltalán nem tudja értékelni saját magát. A fejlődés egyik fontos lépése, hogy az ember felismerje, nem ő a hibás, és nem ő a felelős a gyerekkori bántalmazottságáért, innentől egy picit már könnyebbé válik az önelfogadás. De a dühöngő önkritika még mindig nehezíti. A beépített szülői agresszió hangjait lehalkítani a másik fontos feladat, egyáltalán nem könnyű. A terápia segít ebben is, az ember legalább észreveszi az önbántalmazást, aminek gyakran nem is volt tudatában korábban. Amikor már felismerjük, onnantól tudunk ellene küzdeni.
– Mi a helyzet a megbocsátással? Számítanak-e a katartikus megbeszélések, szembesítések?
– A megbocsátás témája talán a legmegosztóbb. Sokan úgy gondolják, hogy a megbocsátás feltétele a gyógyulásnak, és az áldozat saját magának tesz jót azzal, ha megbocsát. Én ezzel nem tudok teljesen egyetérteni. Adódhat olyan helyzet, amikor az áldozat kimondhatta, amit érzett, elmondhatta a sérelmeit, a másik fél pedig megérti, és belátja azokat. Beismeri, hogy hibázott, hogy ártott a másiknak, őszintén megbánja, amit tett, bocsánatot kér, elviseli az áldozat haragját, és szemrehányásait, és ami elengedhetetlen, megpróbálja jóvátenni. Nem lehet meg nem történtté tenni a múltat, de próbálkozhat minden úton módon a jóvátétellel. Ebben az esetben igaz az, hogy az áldozatnak is jót tehet, ha képes megbocsátani. DE! A megbocsátás soha nem lehet felszólítás és elvárás sem a bántalmazó, sem egy hozzátartozó, sem a terapeuta részéről. Azokban az esetekben viszont, amikor az áldozat elmondja a sérelmeit, de a másik részről semmilyen szinten nem történik meg a belátás, megbánás, bocsánatkérés, ebben az esetben nem gondolom, hogy a megbocsátás gyógyító hatású lenne az áldozatra nézve. Ha a megbocsátás csak úgy történik, hogy saját magát árulja el, saját magának fordít hátat – a megbocsátás érdekében – akkor az nem gyógyítja őt. Ha valakinek a lelkét súlyosan megsebezték, ha valakit tönkretettek anélkül, hogy a megbánás legapróbb jelét mutatnák, ott a megbocsátással elfordul saját magától az ember. A szembesítések segíthetnek, de kockázatuk is van. De a reakcióktól függetlenül abban sokat segíthet, hogy az áldozat megtapasztalja az érzést, hogy a bántalmazónak már nincs hatalma fölötte.
– Mi a kulcsa annak, hogy egy egykor bántalmazott gyermek később ne váljon maga is bántalmazó szülővé? Hogyan vetkőzhetők le a szülőktől önkéntelenül is hozott minták?
– Sok embert érint ez a kérdés. Sok dolog tudatossággal és odafigyeléssel leküzdhető, még ha nem is könnyen, és nem is öt perc alatt. De kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor hiába az elhatározás, nem sikerül túllépni a mintákon. Ennek oka szintén az azonosulás, de nemcsak arról van szó, hogy mit láttunk, és hogy a látott mintát utánozzuk, hanem arról, hogy a szüleinkkel azonosulunk gyerekként, és beépítjük a személyiségünkbe. Ezért nem lehet mindent odafigyeléssel leküzdeni. Ha egy bántalmazó szülői mintát beépítettünk a személyiségünkbe, azon egy önismereti terápiával lehet leginkább segíteni, azt a személyiségrészt megtanulni kezelni. Ezenkívül pedig, ha a terápiában újraéljük a gyerekkori fájdalmas érzéseinket, és újra érezzük, milyen kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek lenni, akkor sokkal valószínűbb, hogy onnantól fogva nem fogjuk bántani a gyerekünket, mert sokkal jobban érezzük annak súlyát. Ezenkívül az önismereti terápia abban is segíthet, hogy az ember megismeri saját magát, és a saját korlátait, megtanulja felismerni és kommunikálni az érzéseit, amitől szintén jobb, hitelesebb, elfogadóbb, értőbb szülővé válhat.
– Beszélnél az elfojtott, felszínre törő emlékek, álmok szerepéről a feldolgozási folyamatban?
– Gyerekkori bántalmazás esetén szinte egyértelmű, hogy a gyerek önvédelemből, a túlélés érdekében elfojtja a félelmét, a magára hagyottságának fájdalmát, a csalódottságát, a szülő fele érzett haragját. Ez a sok elfojtott érzés azonban nem szűnik meg nyomtalanul, valahol mindig utat tör magának. Gyakran ez a sok elfojtott érzés elkezd önálló életet élni, és egészen váratlan helyzetekben jelenik meg. Emlékbetörések formájában, a velük együtt járó időnként elviselhetetlen érzelmi feszültséggel, gyakran fizikai rosszullétekkel. Sokszor elég egy hang, egy illat, egy látvány, egy könyvfejezet, egy mondat, bármilyen pici inger, ami emlékeztet egy régi traumára, és az ember érzelmileg teljesen kikészül gyakran anélkül, hogy értené, mi is történik vele. Kifejezetten erős ingerek, amelyek gyakran járnak együtt az elfojtott emlékek felszínre törésével, maga a szülés, és maga a szülőség. Ahogy látjuk a kisbabánkat, vagy az ovis, iskolás gyerekünket mindenféle helyzetben, úgy automatikusan jönnek elő az emlékeinkből azok az élmények, amik minket kisbabaként, ovisként, vagy iskoláskorban értek.
Az elfojtott érzelmek, és emlékek az álmok útján is kérhetnek figyelmet. Előfordul, hogy szimbolikus jelentőségűek, de valós emlékek is jöhetnek vissza álomban. Az álom egy remek terep arra, hogy a tudattalan üzenjen, a terápiában rengeteget segíthet (de az interneten kikeresett álomelemzésekkel azért jobb óvatosnak lenni, az álmoknak sokkal inkább az ember lelkének, helyzetének ismeretében van jelentőségük, nem úgy, hogy rákeresünk egy megálmodott tárgyra, és abból szűrünk le valamit). Az álom gyakran abban is segít, hogy az elfojtott érzéseket álmunkban merjük érezni, vagy olyan élményekben részesít bennünket, ami a valóságban hiányzik.
– Mi a meglátásod, ki lehet-e teljesen kerülni a gyerekkori traumatikus élmények hatása alól?
– Nem gondolom, hogy ha valaki traumatizált gyerek volt, akkor ennek hatása egyszer csak teljesen elmúlik, és olyan lesz, mintha a rossz dolgok meg sem történtek volna. Lelki sebek közül is vannak könnyebben, nehezebben, vagy egyáltalán nem begyógyíthatók. Ez nagyban múlik azon, mennyire bántalmazták a gyereket, milyen rendszeresen, mennyire állt hozzá közel a bántalmazója, megvédte-e bárki, kapott-e elégtételt, a családja mellé állt-e a feldolgozás során, volt-e beismerés, jóvátételi törekvés, van-e támogatása, van-e szerető és bizalmas emberi kapcsolata, és még sorolhatnám. Nem gondolom, hogy pont olyan élete lehet, mintha az első éveiben szerették volna, jók lettek volna hozzá, biztonságban tölthette volna a gyerekkorát. De a bűntudat, a felelősség levehető a válláról, az énképe helyrehozható.
– Érdemes-e fenntartani a kapcsolatot a bántalmazó szülőkkel? Nyilván minden személy és helyzet más… – az unokák miatt érdemes?
– Szintén elég vitatott kérdés. Ha valaki nem érzi jól magát a családjában, ha úgy érzi, sosem lehet önmaga, ha nem képes felszabadult lenni, úgy érzi, hogy nem figyelnek rá, ha minden családi találkozás óriási feszültséggel jár, akkor azzal mindenképp foglalkozni kell. Ha ezekről beszélnek a családban, és megpróbálnak változtatni a dolgokon, akkor nem feltétlen indokolt a kapcsolatmegszakítás. De ha nem változik semmi, ha valakinek folyton rosszul, mellőzve, szorongva kell éreznie magát, ha soha nincsenek tekintettel rá, és az érzéseire, akkor valami nem működik jól a családban. Azt nem gondolom, hogy a családnak erről kéne szólnia, hogy bárkinek is szenvednie kellene csak azért, hogy a családjával lehessen. Ilyenkor a gyerekek is szenvednek a szülő feszültségétől, a család ki nem mondott problémáitól, konfliktusaitól, ők gyakran kifejezetten intenzíven érzik a család szőnyeg alá söpört konfliktusait.
A nagyszülőség egyfajta második esély az élettől. Több olyan ember, szülő, nagyszülő van, akik élnek a második lehetőséggel, akkor is, ha esetleg a saját gyerekeikkel nem sikerült minden úgy, ahogy szerették volna. Ez nemcsak az unokáikkal való kapcsolatnak tesz jót, hanem a gyerekükkel való kapcsolatot is helyrehozhatja, vagy legalábbis jelentősen javíthatja. Sajnos azonban nem ritka az sem, hogy a nagyszülők az unokák születése után inkább csak még több családtagra terjesztik ki bántalmazó, ártó viselkedésüket, még több családtagot manipulálnak, bántanak, zsarolnak érzelmileg, és még több emberen próbálnak uralkodni.
Szerző: Szajki-Vörös Adél
Nyitókép: RapidEye/E+/GettyImages
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- A negatív gondolkodás nem menő, nem visz előre, és jó lenne végre leszámolni vele!
- Gondolataink csapdájában – Van kiút a kényszerbetegségből
- Így ne legyél tökéletes anya
