Rubin Eszter új kötete nem könnyű olvasmány, szembenézésre, életünk nagy kérdéseinek megfogalmazására és megválaszolására sarkall. De pont ezért érdemes elmerülni a történetben, mert aki kézbe veszi, garantáltan közelebb jut önmagához is.
– Legújabb, Minek szenved, aki nem bírja című regényed, csak úgy mint az életed nekem talán attól a legizgalmasabb, hogy annyi minden találkozik benne.
– Valóban elég fordulatos volt eddig az életutam. Valahogy soha nem sikerült egyszerűen csinálnom a dolgokat. Bár alapvetően kitartó vagyok, az élet úgy hozta, hogy sok mindennel foglalkoztam. Egyik jött a másikból. Az egész azzal kezdődött, hogy otthagytam a gimnáziumot, és 17 évesen elmentem dolgozni. Az osztálytalálkozók nálunk a mai napig úgy zajlanak, hogy mind felelevenítjük azt az intézményi abúzust, amit az akkori Apáczaiban elszenvedtünk. Újra előjön az a rengeteg stressz és szorongás, amit gyerekként a tanárok belénk ültettek. Amivel én 17 évesen nem tudtam megbirkózni. Értelmiségi szüleim legnagyobb megdöbbenésére, bár korábban nagyon jó tanuló voltam, megbuktam. Képtelen voltam tovább abba az iskolába járni, sőt egyáltalán nem akartam tovább iskolába járni. Manapság sokkal elfogadottabb, hogy vannak gyerekek, akik nem bírják az iskolarendszert, számukra találnak más alternatívát. De akkoriban nem volt más. Tehát elmentem dolgozni, és levelezőn leérettségiztem, végül nagy kerülőutakkal jutottam vissza az iskolarendszerbe. Az ELTE Társadalomtudományi karán végeztem, később még egy diplomát szereztem. Dolgoztam családterápiás központban, foglalkoztam állami gondozott fiatalokkal, a GYES után pedig az enteriőrtervezés felé fordultam.
– De ne felejtsük azt sem, hogy mindezek mellett cukrász is vagy!
– A gasztronómia mindig is az életem fontos részét képezte. Gyerekkorom óta érdekelt. De nem is választottam külön a dizájntól, hiszen a sütést is egyfajta kreativitásként értelmeztem. A cukrász iskola elvégzése után ahelyett, hogy cukrászdát nyitottam volna, ahogy azt eleinte terveztem, írni kezdtem. Meglepő azért is, mert mielőtt az első regényem megjelent volna, soha nem írtam le egy sort se. Persze nagyon szerettem olvasni, de nem készültem tudatosan az írói pályára. Én azért írtam, mert történetem volt. Az első regényemet a kisfiam halála inspirálta. Abban a nehéz élethelyzetben, amikor először mesélni kezdtem, azt gondoltam, hogy a halálról és a gyászról fogok írni, részben valóban erről is írtam. Addig tartott ez a történet, amíg elfogytak a könnyeim. De aztán valahogy továbbágazott, és végül egy családregény kanyarodott belőle. Egy zsidó családregény, ami sokkal több annál, hogy a halálról szóljon, mert végül ez a történet az életről szól.
– Mennyire lepett meg az, amikor elkezdtél írni, és rájöttél, hogy működik?
– Nagyon rossz lelkiállapotban voltam, azt éreztem, hogy képtelen vagyok mást csinálni, mint leülni a géphez, és írni. Az egész akkor lepett meg igazán, amikor a szöveg tovább ágazott, több lett, mint amit előre elterveztem. Az volt a benyomásom, hogy nem én írom, hanem ez a történet rajtam keresztül születik meg. Egy nagyon új tapasztalás volt az írásnak ez a módja, amivel előtte nem találkoztam. Arra egyébként akkor nem gondoltam, hogy több könyvem is lesz. De végül a Barhesz sikere után elkezdtem megint írni, a Minek szenved… pedig már a negyedik kötetem. Lehet, hogy mindig is író voltam, csak az életem első pár évtizedében nem írtam.
– A generációkon átívelő szorongás és ennek hatása az életünkre, a döntéseinkre, erről szól legfőképp a Minek szenved, aki nem bírja. Mintha egyre többen küzdenénk ezzel a mentális betegséggel, te mit gondolsz a szorongásról?
– Az olvasók visszajelzése, hogy ők ugyanazt érzik és élik át, amit a könyvem szereplői. Olyan képzetem támadt ettől, mintha mindannyian kívülállók lennénk, mintha egyek lennénk a kívülállásban, ez egy nagy közös tapasztalatunk. Azt talán mind tudjuk, hogy hiába látunk valakit magabiztosnak, azért mindenki megküzd a maga szorongásaival, esendőségével, démonaival. A könyv nem ad válaszokat arra, hogyan birkózzunk meg a szorongással, nem is ez a feladata a szépirodalomnak. Az olvasói visszajelzések alapján azonban ez a könyv, rengeteg kérdést vet fel saját magunkkal kapcsolatban, ráadásul tudatosítja, hogy mennyire hasonlóak vagyunk.
– És ez valóban segít? Mármint, ha tudjuk, hogy más is szorong, attól nekünk könnyebb?
– Én azt gondolom, hogy valamelyest képes segíteni a tudat, hogy nem vagyunk egyedül ezzel.
– A könyvben a transzgenerációs traumák éltünket befolyásoló szerepe is megjelenik. A te életedet hogyan befolyásolták a saját transzgenerációs traumáid?
– Ahogy más zsidó származású gyerekeknek, úgy nekem is nagyon sok rémálmom volt gyerekkoromban, ráadásul olyan dolgokról álmodtam, amelyeket nyilvánvalóan soha nem élhettem meg. Háborúról, bombázásról, üldöztetésről. De az álmaimmal való kapcsolatom is nagyon különös, visszatekintve az életemre, nem igazán van olyan éjszaka, amikor ne álmodnék nagyon intenzíven, filmszerűen. Mintha a tudattalanom és a tudatom közötti ajtó résnyire nyitva lenne. Bár én nem ismertem azt a szót, hogy transzgenerációs trauma, erősen megéltem mindig. Nem úgy volt, hogy valaki rávilágított arra, hogy bennem bizony vannak ilyen traumák, hanem számomra ez egy nagyon erősen megélt személyes tapasztalat volt már gyerekkorom óta.
– A zsidó identitás a családodban mennyire volt tabu, beszéltetek a múltról?
– Nem volt tabu, bármit kérdeztem, a szüleim válaszoltak. A probléma csak az volt, hogy nem volt mihez kötni a zsidóságunkat. Ugyanis abszolút nem voltunk vallásosak. Ez egy szó volt, ami ráadásul nem is hangzott tól jól. Az én családom azt az életstratégiát választotta, amit egyébként sokan mások is, hogy a zsidóság már nem számít. Egy gyerek számára ez nagyon nehezen megfogható dolog. Számomra akkoriban kívülállásnak és bélyegnek tűnt leginkább, nem pedig olyasminek, amit meg lehet élni, amivel pozitívan lehet identifikálódni. Tehát nem volt tabu, de, hogy pontosan mit jelent zsidónak lenni, arról nem volt fogalmam. A rendszerváltás utáni zsidó reneszánsz hatására a lányomat már egészen másként tudtam nevelni. Zsidó iskolába járt, így számára ez egy pozitív tartalom, amivel könnyű azonosulni, nem szorongással teli gondolat, hanem a közösséghez tartozás örömteli élménye.
– Jó, hogy mesélsz a lányodról. Az anya-lánya kapcsolat a könyvedben is központi téma, egy mély konfliktust írsz le, ami a szereplők között árkot húz.
– Sok embernek van konfliktusos viszonya az anyjával vagy akár a lányával, ezért is gondoltam azt, hogy fontos erről beszélni. Egyrészt, mert sokunk szájából elhangzik a mondat, hogy nem leszek olyan mint az anyám. De aztán a minták, amelyek mélyen rögzültek, végül azt hozzák, hogy pont úgy cselekszünk, ahogyan nem akartunk. De ennek a kapcsolatnak van egy másik nagyon lényeges aspektusa is, ami megjelenik a történetben. A könyvben a generációk közötti szakadék ver éket a szereplők közé. Az anya, Vera, lefojtott érzelmi állapotban éli az életét. A háború után született egy-két évvel, nem mert soha kérdéseket feltenni vagy el sem jutott odáig, hogy lehetne, esetleg kellene kérdéseket megfogalmaznia a saját szülei felé. A következő generáció, azaz a lánya jut el odáig, hogy megtegye ezt, hiszen ő már kellő távolságban van a shoah-tól. Ő az, aki keresi a gyökereit, és szeretne kapcsolódni a zsidóságához. Ez okozza a két generáció közötti hatalmas szakadékot. Az On the spot nemrég megjelent filmje – Born in Auschwitz – egy nagyon szép példája ennek a konfliktusnak.
– Ahogy hallgatlak úgy érzem, minden történet elkezdett már íródni benned nagyon régen, hogy mikor teszed ki a pontot az pedig már csak rajtad áll.
– Valóban sokáig érlelem magamban a történeteket, aztán ahogy elkezdem írni, a sztori nagyon hamar átveszi felettem a hatalmat, és szinte magától íródik. Úgy hiszem, azok a hiteles írások, amelyek nincsenek kicentizve, amelyek olyanok, mintha az író is akkor olvasná, amikor abban a pillanatban megszületik.
– Mennyire nehéz elengedni a történeteket, akár ezt a mostanit?
– Nagyon nehéz. Volt egy olyan titkos vágyam, hogy a regény megírásával le fogok tenni bizonyos terheket, de még egyáltalán nem tartok ott. Ragaszkodom Pető Hangához, akit megszerettem a Minek szenved, aki nem bírja írása közben. Egészen addig bennem is lesz, amíg el nem kezdem az új regényem.
– Min dolgozol most?
– Az első két regényemet erősen átszövi a gasztronómia szépirodalmi interpretációja. A szereplőim állandóan főznek, esznek, tálalnak, etetnek, táplálnak vagy éppen befőznek, spájzolnak és felhalmoznak. Sok olvasói kérés jött ennek hatására, hogy írjak konkrét recepteket, nos, a legújabb könyvemben eleget teszek a kérésnek.
– Te mit olvasol a legszívesebben?
– Philip Roth-ot imádom, szeretem a kortárs amerikai szerzőket. A magyarok közül pedig jelenleg épp Kácsor Zsolt legújabb kötetét, a Cigány Mózest olvasom.
A könyvet a Kalligram Kiadó gondozásában keresd online vagy a boltok polcain!
Nyitókép: Családi archívum
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- „Ha azt mondod, hogy nem alakíthatod a sorsodat, akkor nem is fog jobbra fordulni.” – Lily Ebertet és Dov Formant, a Lily fogadalma szerzőit kérdeztük
- A millenniumi generáció válságának keserédes balladája – Elolvastuk Sally Rooney legújabb regényét
- „A regényírás a szórakozásom, és amíg van kedvem mesélni, addig szeretném csinálni” – Mörk Leonórával A herceg és a lányka című könyve kapcsán beszélgettünk
