Zita valójában csak szeretetre vágyik, ha lehet a nap 24 órájában. A közelmúltban borderline személyiségzavarral diagnosztizálták, azóta felszabadult. Ahogy ő fogalmaz „már látszik a fény az alagút végén”.
Ha egy borderline személyiségzavarban szenvedő beteg egyes egyedül lakna egy erdő közepén, akkor jó eséllyel sosem derülne fény a betegségére. Ám, ha ugyanez az illető jár-kel a világban, és azt látja, hogy mások vidámak, pezseg az életük, szeretet veszi őket körül, akkor okkal teszi fel magának a kérdést: Minden rendben van velem?
Egész életemben én voltam a rút kiskacsa, búslakodtam a saját kis zárt világomban, biztos voltam abban, hogy engem senki nem ért meg, mert más vagyok, több, mint a többi ember. Pár hónappal ezelőtt eladtuk a nővéremmel közös vidéki nyaralónkat, akkor dőlt össze minden. Remegtem, pörögtem, mint egy búgócsiga, képtelen voltam lehiggadni. Gondolkoztam azon, hogy miért pont azon a szeles februári napon, de nem találtam meg a választ, mindenesetre az idegösszeroppanás szélén elvergődtem a pszichiátriára, ahol kaptam egy rakás nyugtatót meg egy kis figyelmet. A helyzet persze nem változott, ezért felkerestem egy újabb orvost, aztán még egyet, míg végül eljutottam a Tündérhegyre. Azóta tudom, hogy a másságomnak, amit én sokszor büszkén, már már öntelten viseltem neve is van: borderline személyiségzavar. A gyerekkorom szinte klasszikusnak mondható. A szüleim elváltak, apukámból annyira emlékszem, hogy hétvégente csokit hozott nekünk. Aztán korán meghalt, az anyukám pedig rengeteget dolgozott, hogy el tudjon tartani minket. A szeretetre nemigen maradt ideje. Emlékszem, egyik nyáron egy hét táborozás után öleléssel fogadott, képtelen voltam reagálni erre a szokatlan érzelemnyilvánításra, csak álltam megkukultan.
Kamaszkor extrákkal
Az általános iskolában én voltam a csöndes kislány, aki nagyon jól rajzol, mindig mosolyog, és ezért mindenki szereti. Persze azt nem tudták, hogy azért rajzoltam képregényeket, mert azt gondoltam, ha jól sikerül, akkor megjelenik az iskolaújságban, és a tanárnéni majd megdicsér az egész osztály előtt, talán még a fejemet is megsimogatja, és azt mondja: „Ügyes vagy Zita, nagyon büszke vagyok rád.” Először azt hittem, hogy csak rajongok, és hasonlítani akarok rá, még ugyanolyan cipőt is vettem, de, ahogy egyre jobban vágytam a vele való találkozásokra, rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé.
Mostanában, már az identitásomat is megkérdőjelezem. Lehet, hogy az sem igaz, hogy a nőket szeretem, lehet, hogy ez is csak a betegségem miatt alakult így? A tünetek között az identitáskrízis kifejezés öles betűkkel szerepel. Sokszor nem tudom, hogy ki is vagyok én valójában. A „Doki bácsi” figyelmeztetett, hogy ne olvassak túl sokat a témában, mert teljesen összezavar… Igaza lett.
Az iskolában persze voltak barátaim, lányok is, fiúk is, de igazán senki nem érdekelt, csak ők akartak az én barátaim lenni, én meglettem volna nélkülük. Persze őket érdekelte a különcségem, mert mellettem nem lehetett unatkozni. Én voltam a fura kis művészlélek, a saját világommal, aminek mindenki részese akart lenni, csak én nem. Pecabotot eszkábáltunk különféle ágakból, máskor meg rockegyüttest alakítottunk a garázsban, és ütött-kopott edényeken vertük a ritmust. A kreativitásomnak semmi sem szabott gátat, de sosem voltam az a tipikus vidám gyerek. Fantáziáltam a tanárnéniről is, elképzeltem, hogy hogyan tudnék kettesben maradni vele, mi történhetne, mit mondana ő nekem, és mit én neki, olyankor rövid időre, de nagyon boldog voltam. Ábrándjaimnak a továbbtanulás vetett véget. Akkoriban vidéken éltünk, és a szakmunkásképző, ahol végül kikötöttem, Pesten volt. Minden nap hajnalban keltem, több órát utaztam, mire beértem egy iskolába, amit gyűlöltem, nem utolsósorban azért, mert hátra kellett hagynom a szerelmemet. Ekkor volt az első és egyetlen falcolós időszakom. Kilyukasztottam a füleimet, és ahogy a kis sebeken folyt ki a vér, éreztem, hogy a korán kelés, az egyedüllét, és a meg nem értettség feszültsége is távozik vele együtt. Mindig, mikor sok volt már a teher, akkor egy-egy újabb lyukkal könnyítettem magamon. Mára szerencsére jobban félek a fájdalomtól ahhoz, hogy valami hasonlót kövessek el. De gondolni rá azért még szabad.
„Miért nem tudsz normális lenni?”
Ha villanyrezsód van, és a tej túlságosan felforrt, hiába veszed le a tűzről, úgyis ki fog futni, már nem lehet megállítani. Egy borderline beteg mindig olyan, mint a túlhevült tej, biztos, hogy kitör, a kérdés csupán az, mikor. Ha valaki nem hív el fagyizni, bezzeg másokat igen, akkor biztos vagyok benne, hogy utál. Ha aznap nem Zitus vagyok neki, hanem csak Zita, akkor azt gondolom, hogy gyűlöl, és el akar hagyni. A negatív érzelmeimet nem tudom kontrollálni, elnyomni, vagy kezelni. Ilyenkor kifut a tej. Ordítok, veszekszem, sértegetem a másikat, akinek pedig fogalma sincs róla, hogy éppen mi történik. Nem érti, hogy az egész azért van, mert szomjazom a szeretetét, csak éppen nem a legjobban fejezem ki magam. Többnyire kiszámíthatatlan vagyok a normális emberek számára, az érzelmi hullámvasutamra pedig kevesen szeretnének egynél többször jegyet váltani. Az általános iskolai tanárnénimet egy másik követte, akiért rajonghattam, aztán jöttek még, mindig nők, de kapcsolatom, egyet leszámítva sosem tudott kialakulni. Lehet, hogy a hullámvasutazás nem jött be nekik. Nem csoda. Ahogy felidézem az eddigi kapcsolat-kezdeményeimet, csak távolodó hátakat látok, különféle folyosókon, szobákban, és tereken, a vége mindig ugyanaz. A bocsánattal pedig tele a padlás.
Változás
Hetek óta szedem a hangulatstabilizálót, hogy az érzelmeim ne lengjenek ki abnormális mélységekbe és magasságokba, de most ez is ijesztő, hogy nem érzek semmit, eddig legalább az biztos volt, hogy hullámok jönnek és mennek, de most már semmi sem az. Nem ismerem magam, hámozom a rétegeket, és nem tudom találok-e valamit ott legalul.
Nyitókép: AleksandarNakic/E+/GettyImages
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- A negatív gondolkodás nem menő, nem visz előre, és jó lenne végre leszámolni vele!
- Gondolataink csapdájában – Van kiút a kényszerbetegségből
- „Lehalkítani a beépített szülői agresszió hangjait” – interjú a gyermekkori bántalmazás hatásairól
