Biztos sokan emlékeztek gyerekkorunk nagy becsben tartott kincsére, amit Barátságfüzet néven osztogattunk egymás között. Csereberéltük, színes tollal töltögettük, a fontosabb válaszoknál még matricákat is ragasztottunk a papírra.
Nem is olyan régen, takarítás közben a kezembe akadt az én régi füzetem. Mit ne mondjak, jót mosolyogtam a válaszokon, amelyeknek végül a fele sem teljesült.
Nem lettünk például örök barátnők a feltüntetett személyekkel, hiába véstük papírra egymás nevét; sőt, az igazat megvallva barátságunk már a gimnáziumi évek hajnalán véget ért. Végül egyik fiamnak sem választottam az Attila nevet, sem az Ádámot, pedig ez a két opció szerepel az erre vonatkozó kérdésnél. Azt pedig végképp nem tudom, ki előtt akartam jobb színben feltűnni a kedvenc filmemként megadott Gladiátor válasszal, de egészen bizonyos, hogy sem akkor, sem pedig azóta nem láttam a mozitörténelem nagy klasszikusát.
Emlékkönyvek és levelezőtársak, akikkel személyesen sosem találkoztunk
Ott voltak az emlékkönyvek, az órán pad alatt lopva váltott üzenetek, a nyári szünetben egymásnak küldött képeslapok. Te jó ég, mennyit böngésztük az ifjúsági magazinok levelezőpartner kereső oldalait, majd cicomás levélpapírra írt sablonszövegekkel ostromoltuk a hasonló érdeklődésű jelölteket! Persze mindig csempésztünk valami apróságot a kézzel írt levél mellé: kaptam egyedi szalvétákat, külföldi bélyegeket és egy komplett matricagyűjtemény is összegyűlt a kiskamaszkor legtermékenyebb éveiben. Egyszer egy jókora hajtincset is rejtett a boríték. Személyesen persze sosem találkoztunk, de az akkor barátaimnak tartott ismeretlenek leveleit egy cipősdobozban a mai napig őrzöm.
Elvégre erről szólt a kamaszkor. Folytonos kapcsolatban voltunk másokkal, minden megnyilatkozásunkra visszajelzést vártunk, a különböző élethelyzetekben kapott válaszreakciók által kreáltuk meg identitásunk vázát, amelyre a későbbi években építettünk.
Egymáshoz fűzött a sok balgaság, amit a lázadókorban elkövettünk. Ma már csak mosolygok, amikor eszembe jut, a pécsi szökőkútban fürdőzés a színtársulatunkkal, az erdélyi osztálykirándulás, amin a falusi kiskocsmában a helyiekkel karöltve magyar forradalmi dalokat énekeltünk.
Anyukám, a próféta hangján egyébként idejekorán figyelmeztetett: a legtartósabb barátságok a gimnázium és az egyetem éveiben születnek. Én persze kételkedtem, hiszen erősen extrovertált személyiségtípusomnak köszönhetően mindig nagy baráti körrel bástyáztam körül magam. Az ismerkedéssel sohasem volt különösebb gondom, az elköteleződéssel annál inkább (mondjuk elég sokat költöztünk, így nem is volt sok értelme az állandóságra építeni). A klikkesedés időszakában mondhatni egyszemélyes klánként vándoroltam a látszólag változatlan tagokból álló baráti társaságok között.
A megmaradt kevésnek örülni kell
Aztán egy- egy új életszakaszba érve, apránként morzsolódott le mellőlem az a sok igaznak hitt barát. Mintha mindig egy kapcsolatot áldoztam volna az újdonság oltárán; akár életem régi kellékeit, dobozoltam jó mélyre magamba az eltűnt barátokat. S hogy bánom-e? Azt hiszem, erre a kérdésre nem létezik kielégítő válasz. Örülök a megmaradt kevésnek, akik dacolva az idővel, mellettem maradtak. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hullattam könnyeket a többiekért. Ilyenkor mondja egy bölcsebb barátnőm, hogy meg kell tanulni szeretettel elengedni a másikat. Ahogy mi is változunk, kapcsolataink is folytonos mozgásban vannak. El kell fogadni, hogy van, akivel életünk egy korábbi pontján sorsközösséget vállaltunk, de ma már nem része az életünknek. Nem arról van szó, hogy nem tiszteljük, vagy szeretjük a másikat, egyszerűen hiányzik az a közös metszet, ami valamikor összetartott bennünket. Nem a mostani hiányra kell gondolnunk, hanem örülni annak, hogy akkor, ott, abban a szituációban valami kivételes dolog részesei voltunk. Na, ez az, ami nekem még nem megy, de talán egyszer én is felnövök a feladathoz.
Baráti kapcsolatok egy anya szemével
A játszótéren egyébként sokszor figyelem a gyerekeket. Egészen hihetetlen, milyen gyorsan képesek kapcsolatokat kialakítani egymással. Elég egy kósza félmosoly, majd jön a mindent eldöntő kérdés: leszünk barátok? Aztán már szaladnak is, élményeket és titkokat cserélnek, anélkül, hogy tudnák egymás nevét. Nincs szükség játszmákra, felesleges jelzőket sem aggatnak egymásra, pusztán élvezik egymás társaságát. Kis időre egymás szövetségeseivé válnak, aztán pár perc múlva mennek is tovább, új barátságokra készen.
Érdemes lenne felnőttként tanulni tőlük. Próbáljuk meg eltávolítani a kapcsolatainkat mérgező elvárásokat és a megfelelési kényszerből fakadó bizonytalanságok tömegét. Mondjunk búcsút a múltbéli sérelmeknek, hunyjunk szemet a helytelennek vélt döntések felett és irtsuk ki magunkból az irigységet és a bosszúvágyat. Semmiképp se álljunk meg félúton: szépen lassan szedjük le az egymás vállára pakolt terheket is. Ha ilyen mélységekig merészkednénk, talán mi is képesek lennénk arra – még ha csak rövid időre is – hogy megleljük a pillanatban rejlő varázst, a barátságban rejlő lényeget.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Caroline Hernandez/Unsplash
