2021 szeptemberében jelent meg a magyar származású holokauszt-túlélő, Lily Ebert memoárja, amit egyik dédunokája, Dov Forman közreműködésével írt meg. A Zoomnak hála interjút készíthettünk a kitartásra és a küzdelemre inspiráló mű szerzőivel.
Bevallom, évekkel ezelőtt hátat fordítottam a holokausztot feldolgozó könyveknek és filmeknek. Úgy éreztem, sokan azért nyúltak a témához, mert úgy gondolták, ez kell ahhoz, hogy elismeréseket, díjakat nyerjenek. Ellenérzéseket váltott ki belőlem, hogy az emberiség egyik legnagyobb tragédiája Hollywood sikerreceptje lett és ezeknek az alkotásoknak nem feltétlenül a tanítás, a tanulságok levonása volt a céljuk. Ám szerencsére a holokauszt néhány túlélője még mindig közöttünk él, és készek arra, hogy elmondják az igazságot a világnak ezekről a borzalmas évekről.
Így tett például a magyarországi származású 97 éves Lily Ebert is, aki 2021 őszén adta ki memoárját „Lily fogadalma” címmel. A mű érdekessége, hogy az egyik dédunokájával, a 17 éves Dov Formannal közösen írta meg azt, aki a koronavírus kirobbanásakor TikTok-csatornát is indított dédnagyanyjának, hogy még több emberhez elérhessen Lily üzenete. Mert hiába a díjnyertes forgatókönyvek, csak Lily és a túlélőtársai tudják elmesélni nekünk, mi történt velük a táborokban.
A „Lily fogadalma” szívbe markolóan fájdalmas, ennek ellenére gyönyörű mű egy lányról, akinek édesanyját, egyik húgát és az öccsét Auschwitz–Birkenauba érve azonnal a halálba küldtek. Lily mégis erős maradt két másik lánytestvéréért, mert korábban megígérte az édesapjának, hogy mindig vigyázni fog a családjára. Nem szeretném elmesélni (helyette) a történetét, de nem is hiszem, hogy képes lennék rá: inkább arra biztatnék mindenkit, hogy olvassák el, min kellett keresztülmennie ahhoz, hogy végül letelepedhessen Angliában és családot alapíthasson. Innen, pontosabban Londonból jelentkezett be egy interjúra Lily és Dov – én pedig hálás vagyok érte (a sorsnak és a Zoomnak is), hogy lehetőségem volt beszélgetni ezzel a rendkívüli erejű nővel.
– Lily, megfogadta önmagának, ha kijut Auschwitz–Birkenauból, elmondja a világnak, hogy mi történt Önnel – azok helyett is, akik nem élték túl a tábort. Úgy döntött, meg fog tenni mindent annak érdekében, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. Mit érez most, hogy közel másfél millióan követik TikTokon és megjelent a memoárja? Beváltottnak érzi az ígéretét, felszabadult alóla?
– Lily: Nos, ez azért még nem az egész világ, de valóban jó kezdet. (nevet) Szeretnék annyi embert elérni, amennyit csak tudok.
– Mit gondol, miért éppen Dov a legtökéletesebb személy arra a 34 dédunokája közül, hogy továbbvigye az Ön örökségét? Milyen különleges kapocs köti össze Dovval?
– Lily: Ez a kötelék teljesen természetesen alakult ki közöttünk, bármilyen erőfeszítés nélkül. Nincs is annál tökéletesebb kapcsolat, ami magától kiforr.
– Dov: Ha valaki elolvassa a könyvünket, hamar rájöhet, mennyire hasonló a személyiségünk. Mindkettőnk természete nagyon derűs és ugyanannyira társaságkedvelőek vagyunk, szeretünk kimozdulni otthonról. Azt gondolom, ez is közrejátszik abban, hogy remek csapatot alkotunk.
– Lily: Ez így igaz! És ha én mondani akarok valamit, akkor ki is mondom. Dov éppen ilyen. Ráadásul nemcsak beszél arról, amit szeretne, hanem tesz is érte.
– A könyvében említette, hogy soha nem tett fel személyes kérdéseket a szüleinek. Így például máig nem tudja azt sem, hogyan ismerkedtek meg. Ön ezzel szemben könnyen megnyílt a dédunokájának, Dovnak?
– Lily: Ez érdekes kérdés, mert furcsamód egyszerűbb volt számomra, amikor a fiataloknak vagy a dédunokáimnak mesélhettem. De időbe telt, mire beszélni tudtam róla, hiszen annyira fájdalmas és erőteljes emlék. Nem akartam vele bántani a gyermekeimet. De Dovval más volt… Láttam a szemében, hogy tudja, még akkor is, ha nem kérdez róla. Könnyebb úgy elmondanom, mi történt velem, ha már tisztában vannak a holokauszt fogalmával.
– Dov, mi a legfontosabb tanács, amit a dédnagymamádtól kaptál? Mi az, amit tovább szeretnél adni a gyermekeidnek?
– Dov: Számtalan dolgot tudnék említeni, hiszen nyilvánvalóan rengeteget tanulhattam tőle az elmúlt évek során. Különösen tavaly, amíg a könyvet írtuk és több interjút is adtunk együtt. Sok olyan tanácsa van, amit szeretnék továbbadni, de a legfontosabb az, amit gyakran emleget.
„A holokauszt nem a tettekkel kezdődött – hanem a szavakkal.”
Nem gázkamrákkal, hanem apró tettekkel indult. Óvatosnak, ébernek és erősnek kell lennünk a gyűlölettel szemben. Ha valami nincs rendben, akkor fel kell szólalnunk ellene. A másik fontos leckéje, hogy a családnak a fontossági lista élén van a helye, és értékelni kell a legapróbb pozitívumokat is az életben. Mindig azt mondja nekem, hogy sosem szabad feladni a reményt! Megjárta Auschwitzot, a világ legborzalmasabb helyét, de mégis hitt abban, hogy a dolgok jobbra fordulnak és túlélheti a tábort. Mert ahol sötétség van, ott a fény is utat tör. Remélem, hogy továbbvihetem ezt az üzenetet.
– Lily: Ez a legfontosabb dolog, amit mindenkinek meg kellene fogadnia. Nem számít, milyen rossz helyzetben vagy éppen, ez bármelyik pillanatban megváltozhat.
Senki nem tudhatja, mit hoz a holnap. Szóval soha nem adhatod fel a reményt.
– Lily, melyek azok az emberi értékek, tulajdonságok melyekkel túlélte még a legborzalmasabb pillanatokat is?
– Lily: Csak néhány ezren élték túl… Miért pont én vagyok az egyikük? Nem tudom. Úgy tűnik, ki kellett jutnom, hogy elmesélhessem a világnak, mi történt velem. És még valami! Erősnek kellett maradnom a két húgomért, mert ha én nem bírtam volna ki, akkor ők sem. Csak ők maradtak nekem a családomból akkor, és tudtam, mindent meg kell tennem azért, hogy életben tartsam a testvéreimet.
– Talán éppen a családja iránt érzett szeretete a túlélése titka…
– Lily: Így nem volt annyira nehéz. Csak akkor van esélyed a túlélésre, ha van rá okod. Tudtam, hogy küzdenem kell és én harcos típus vagyok. Nem adom fel könnyen.
– Lily, hogy érzi, tanult a világ a múlt hibájából, a holokauszt borzalmaiból?
– Lily: Vegyes érzéseim vannak. Reménykedem, hogy sokan okultak belőle. Ha elmagyarázzuk a fiataloknak, mi történt, ők is egyre inkább tanulni szeretnének róla. Mi pedig megmutathatjuk nekik, mit kell tenniük önmagukért és a világért. Az igazság az, hogy korábban soha nem történt még olyasmi, mint amin az én generációm átesett, és bízom abban, hogy többé nem is fog. Háborúk, gyilkosságok korábban is voltak és vannak máig is, mondanom sem kell. De az nem fordult elő addig, hogy azért építettek volna meg olyan gyárakat, mint Auschwitz, mert embereket akartak ölni. Ez volt az egyetlen okuk rá. A gyilkolás. Ez nem normális. És miért tették ezt? Azért, mert zsidónak születtünk. Kisbabákat és időseket küldtek a halálba. Beszélnünk kell arról, milyen szégyen, hogy ez akkoriban megtörténhetett. Az a célom, hogy ezért dolgozzak.
– Azt mondja, a hit megkönnyíti a reményt. Fontos, hogy egy vallásban higgyünk? Bízhatunk akár magunkban is?
– Lily: Bizonyos értelemben az is egyfajta vallás. A fő, hogy higgyünk valamiben, úgy sokkal könnyebb az életünk. Azért születtünk, hogy megtaláljuk a helyünket a világban és pozitív változást hozzunk. Amennyiben fellépünk a gyűlölet ellen és őszinték vagyunk, akkor már tettünk is ezért.
Ha van hited, az azt jelenti, hogy bízol abban, ez a világ egy olyan hely, ahol érdemes élni. Amikor feladod ezt a reményt, nincs miért küzdened sem – cél nélkül ugyanis nem lehet. Sokszor még akkor sem egyszerű harcolnunk, ha missziónk van: ezért nem adhatjuk fel soha a hitet.
– Hogyan örökíthetjük át úgy a holokauszt emlékét, hogy az ne megijessze, hanem oktassa a fiatalokat?
– Lily: Minden azon múlik, hogyan kommunikálunk róla. Kisgyermekeknek nem szabad mindent elmesélni arról, ami történt – de akkor is be kell avatunk őket, amennyire lehet.
– Dov: A saját korosztályom perspektívájából nézve úgy gondolom, akár a TikTok is járható út lehet ebben a kérdésben – hiszen mi is így érjük el az embereket. Ez közelebb áll a fiatalabb generációhoz, hiszen a közösségi médián keresztül tájékozódnak. Szóval mi megragadjuk ezt lehetőséget, és segítjük őket, hogy megérthessék a történteket.
– A TikTok és a social media tehát hidat képezhet a generációk között?
– Lily: Úgy gondolom, igen. Korábban sosem hallottam a TikTokról, ez már egy modern dolog, nem is értem annyira a fiatalok nyelvét. De nem az eszköz a fontos, hanem az, hogy csinálom. Így is tehetek az ügy érdekében.
@lilyebertReply to @fernandonarvaeziglesias Listen to the words of a ##97yearold inspiring ##holocaustsurvivor ❤️ ##learnontiktok ##strongwoman ##jew ##greatgrandma♬ Lights Are On – Tom Rosenthal
– Több országban (Magyarország, Svájc, Izreal) is élt már, így hozzá kellett szoknia az újrakezdéshez. Végül Angliában, Londonban telepedett le. Mikor, minek köszönhetően érezte azt, hogy ott végre gyökeret ereszthet?
– Lily: Számomra mindig is Magyarország jelentette az otthont. A családom ki tudja hány generációja ott élt, ahogyan én is a szüleimmel. Magyar emberek voltunk, sosem ártottunk senkinek és láthatjuk, mi történt. Remélem, hogy a világ tanul a holokausztból. Nem Angliában születtem, de jól érzem magam, hagyják, hogy békében éljek. A gyermekeink már angol állampolgárok, én pedig hálás vagyok azért, amit itt kaptam.
– Évtizedek óta nem él Magyarországon. Még mindig magyarul gondolkozik?
– Lily: Magyar vagyok és ezen nem változtathatok. Ott születtem és ez az anyanyelvem. De úgy érzem, hogy kidobtak engem.
– Decemberben ünnepli a születésnapját. Mit kérne a világtól ajándékba ebből az alkalomból?
– Lily: Hiszem, hogy az életben mindig meg kell próbálni egyenesnek, őszintének és segítőkésznek lenni. Azt kérném mindenkitől, hogy karolják fel azokat, akik gyengébbek náluk. Ha azt látják, hogy valaki nehéz helyzetben van, próbálják meg jobbá tenni az életét, amennyire csak tudják. Mert ha sokáig várnak, később talán már nem tudnak változtatni rajta. Ha másoknak segítünk, azzal egyszerre önmagunkon is segítünk. Így megérthetjük, miért születtünk és azt is, hogy van, amiért érdemes harcolni és folytatni az életet.
A létezésünk ajándék. Ha sikerült jobbá tennünk a világot, akkor rengeteget elértünk.
– Dov: Tavaly egyébként közel 3000 üzenetet kaptam a dédmamám születésnapján. Akkor lezárások voltak Angliában, de idén mindenképpen valami nagyszerűt szeretnénk csinálni.
– A fiatalok gyakran maguk is elzárkóznak, nem tudnak megnyílni egymás előtt. Dov, mit tanácsolnál a korosztályodnak? Hogyan forduljunk együttérzéssel valaki felé, aki egy óriási traumán ment keresztül?
– Dov: Ez nehéz kérdés. Azt hiszem, a mi családunkban mindig arra tanítottak bennünket, fiatalokat, hogy legyünk megértőek és érzékenyek, amikor kérdéseket teszünk fel a holokauszttal kapcsolatban. Azért részben tabutémának számított és nem hoztuk fel túl gyakran. Úgy gondolom, borzasztóan fontos, hogy beszélgessünk az életünkről és a történeteinkről, különösen akkor, ha valaki ilyen embertelen élményen ment keresztül. Ha nem érdeklődünk és nem adjuk tovább, amit megtudtunk, akkor más sem fog hallani róla. Szerintem rengeteget segíthet a tapasztalataink megosztása.
Arra bátorítanám a fiatal generációkat, hogy ismerjék meg a nagyszüleik és a dédszüleik életét – akkor is, ha nem holokauszt-túlélők. Mindenki története egyaránt fontos és mindenkiéből lehet tanulni. De érzékenyen kell közelítenünk másokhoz.
– Lily, Önnek a felszabadulás után újra meg kellett tanulnia élni. Ez kicsit talán hasonlít ahhoz, amit 2020-ban mindannyian megtapasztaltunk, ugyanis a koronavírus miatt hosszú hónapokat karanténban töltöttünk, majd nehezen léptünk ki az ajtónkon. Megszoktuk a bezártságot. Önnek mi segített visszanyerni a szabadságérzetét?
– Lily: A koronavírus-járvány alakulása sajnos nem a mi kezünkben van, de bíznunk kell abban, hogy hamarosan véget ér. Csak a saját életünket irányíthatjuk. Nem szabad lemondanunk róla. Ha azt mondod, hogy nem alakíthatod a sorsodat, akkor nem is fog jobbra fordulni. Mindig hinni kell és remélni, hogy a nehéz helyzet idővel javulhat. Így tovább élhetünk.
Nyitókép: László György
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- „Terápiás foglalkozásnak fogom fel, ha valamit újra rendszereznem kell”– Viszkok Fruzsit, a Tedd rendbe az életed! szerzőjét kérdeztük
- „A lemondás nem vesz el tőlünk, csak egy másik vágányra terel minket” – Pokorny Liát, a Holnapra is marad szerzőjét kérdeztük
- „Azt hiszem, jó érzékkel tapintottam rá valami univerzálisra” – Benedek Ágotát, a Rumbarumbamm szerzőjét kérdeztük
