„Szeretem, ha jön egy váratlan fordulat” – Maros Andrást, a Két‑három dán szerzőjét kérdeztük

A 21. Század Kiadónál megjelent könyv írójával arról beszélgettünk, vajon tényleg olyan boldogok-e a dánok, ahogyan azt a kutatások bizonyítják, és arról is kifaggattuk őt, milyen érzés szabadjára engedni a művei szereplőit.

Gyakran halljuk azt, hogy az utazások, a korábban ismeretlen tájakra való kirándulások képesek teljesen új megvilágításba helyezni a problémáinkat, az életünket. Hasonlóan jártak Maros András Két‑három dán című művének szereplői is, amikor egy hosszú hétvégére Magyarországra, egészen pontosan Zala megyébe látogattak. A harmincas éveikben járó egyetemi haverok, vagyis Magnus, Mikkel és Søren egy ötéves szünet után találkoznak újra, ám hamarosan rá kell döbbenniük, a kapcsolatuk nagyon megváltozott ez idő alatt. Maros András pedig a kalandjaikon keresztül, tulajdonképpen az ő segítségükkel és irányításukkal alaposan körbejárja a nagy kérdést: vajon mitől válik valaki igaz barátunkká?

21. Század Kiadó, 3990 Ft

– A regényed főhősei dánok, akik a valóságban évek óta az élen szerepelnek a legboldogabb nemzetek listáján. A H.A.L.D. alkotói ösztöndíj keretein belül egy hónapot Dániában te is eltöltöttél, így adja magát a kérdés: Mit gondolsz, igaza van ezeknek a kutatásoknak?
– Egyfajta zárt burokban töltöttem azt a négy hetet Dániában. Teljességgel a munkámra koncentráltam, írtam a regényt, alig mozdultam ki, így nem is igen tudtam megfigyelni, mi zajlik a buborékon kívül. Viszont több dán ismerősöm van (elsősorban írók), akik boldog, kiegyensúlyozott életet élnek, ráadásul fenntartják magukat a szakmájukból, pedig a dán piac még a magyarnál is kisebb.

– A dán barátaid segítettek is a legújabb könyved megírásában?
– Igen. A cselekmény egy része Dániában játszódik, helyi díszletek közt, ottani emberekkel, szerettem volna a lehető leghitelesebben ábrázolni a közeget – ebben nyújtottak nekem segítséget: az ismereteim hiányából származó űrt töltöttem ki a tőlük kapott információkkal. Jó lenne, ha elolvashatnák a végeredményt dán fordításban, és elmondhatnák, sikerült-e teljes mértékben hiteles képet festenem az országukról…

– Magát a barátság kérdését is beleszőtted a kötetbe, hiszen a három főszereplő az egyetem óta jóban vannak, egy ideig együtt is béreltek lakást. Egy interjúdban azt mesélted, a negyed X-et elérve egyre többet gondolkoztál azon, valójában kik az igazi barátaid. Ám végül úgy döntöttél, hagyod, hogy erre a kérdésre inkább főhőseid keressék meg a választ. Hogyan vezettek rá a megfejtésre?
– Megfejtést alapvetően nem találtak ők sem, csak követték a saját igazukat. Magyarországi útjuk elején ugyanolyan „állapotú”-nak hitték a barátságukat, mint amilyen 5 évvel korábban volt (amikor együtt jártak egyetemre és lakótársak is voltak). Csakhogy azóta nemhogy nem találkoztak, de semmilyen módon nem is tartották a kapcsolatot; a hosszú kihagyással eltávolodtak egymástól. Aztán a túra során rájöttek, hogy dolgozni kell rajta, mármint azon, hogy egy barátság fennmaradjon. Világossá vált számukra, hogy a kapcsolatok befektetést igényelnek. Illetve egyfajta megfejtésük mégis akad: „A barátok nem mindig vannak ott, de ha kell, ott vannak.” Ez a mondat többször elhangzik a könyvben, és ezzel én is egyet tudok érteni. Nem úgy ültem neki a regénynek, hogy majd „általános érvényű igazságok”-ra lelek a barátságot illetően, mint ahogy nem is leltem, mégis jó volt ez a felfedezőút… jó volt a karaktereimmel kicsit körbejárni a témát. Írás közben sokszor eszembe jutott a saját baráti köröm. Mivel sokféle dolgot csináltam már az életemben, az ismerőseim is több különböző körökből kerültek ki. Elkezdtem elemezni magamban azt, mit is jelentenek nekem ezek a kapcsolatok.

– Átértékelted a saját barátságaidat a regény hatására?
– Jó kérdés… valamennyire igen. Előfordult, hogy bizonyos szituációkba behelyettesítettem szereplőket a saját életemből. Utólag már nem tudnám megmondani hol és mikor, de írás közben igen, emlékszem, így volt.

– A három férfi a teljes kikapcsolódás és lelassulás érdekében nem visz magával mobiltelefont Magyarországra. A dánok egyébként közismerten híresek a hygge-ről, a nyugalom, a meghittség művészetéről és arról is, hogy miként lehet minőségi időt eltölteni a szeretteinkkel. Te milyen apró trükköket lestél el tőlük?
– A mobiltelefon-függést én is károsnak tartom: bármikor jöhet egy üzenet, egy hívás, ami kizökkenti az embert, akármit csinál éppen; én képes vagyok tízpercenként ellenőrizni a bejövő e-maileket, megjött-e a várva várt válasz. Ott van a zsebben az egész világ, ami óriási kísértés. „Csak gyorsan megnézek valamit… ja, aztán még valamit”, és így tovább. A telefonhoz kötöttség szétforgácsolja a figyelmet, ellehetetleníti az elmélyülést. Én is szívesen elutazhatnék mobil nélkül egy hosszú hétvégére, lelassulna körülöttem a világ.

– Számodra milyen egy tökéletes slow pillanat?
– Egy ilyen regényen dolgozni mindenképpen az. De nemcsak a gépnél ülni, hanem sétálni, nézelődni, gondolkozni, elmélyülni a regény világában. Figyelni, meghallani, ha az egyik szereplő „szót kér”. Ezek a séták, bámészkodások is a munkafolyamat részét képezik. Az író akkor is ír, amikor éppen nem. Amikor sikerül visszahúzódnom a regény világába, akkor minden automatikusan, magától értetődően működik. Ilyenkor nem is igazán kell megformálni a cselekményt, mert a szereplők önállóan kijárják azt. Ám, hogy ebbe az állapotba kerüljek, és teret adjak a szereplőknek, le kell lassulnom, például ki kell kapcsolnom a telefont, le kell jönnöm a internetről.

– Dánia után ugorjunk Zala megyébe, pontosabban egy kis községre, Vöcköndre, ami meghatározó helyszíne a regényednek. Erre a környékre te magad is ellátogattál egy barátod, Szálinger Balázs meghívására és még el is gondolkoztatok azon, mi lenne, ha a társaságotok ide költözne. Mi ragadott magával a zalai tájban?
– Igen, Szálinger Balázs zalai költő barátom hívott meg, és pont annyi időt töltöttem ott, mint a könyvemben a dánok. Gyönyörű kora őszi idő volt, október eleje, narancsos fényű aura vonta be a zöld dombokat – varázslatos hangulata volt a tájnak, a zalai falvaknak. Úgy éreztem, hogy bár sok helyen jártam a világban, itt valamiért külső szemlélő vagyok. Ezért is volt könnyű belehelyezkednem a dánok szerepébe, mert én magam is kívülállóként vettem részt ezen a kiránduláson. Mintha ilyet még nem láttam volna, és külföldi turistaként csöppentem volna oda. Balázs (mint a regényben a Tündérbogár nevű karakter) körbevezetett, szinte minden útelágazásról eszébe jutott egy rövid történet.

– A történet során az egyik főszereplő, Magnus kap egy mentort (Thorkild Dideriksen személyében), aki erőt ad neki, hogy ne adja fel az írói ambícióit. Ezt a regényt te is félretetted közel öt évre, miután megírtad az első felét. Ki bátorított arra, hogy folytasd?
– Míg Dániában voltam, végig tudtam, hogy amint hazaérek, más jellegű munkák várnak rám, vagyis a dániai egy hónapot egyfajta sprintként éltem meg. De bármennyire siettem, közel sem lettem kész a könyvvel, a feléig jutottam, aztán félre kellett tennem. Öt évvel később a 21. Század Kiadó szerkesztője, Berta Ádám biztatására fejeztem be. Valószínűleg egyébként is megtettem volna, mert érdekelt a történet, de ha ő akkor nem unszolt volna a folytatásra, lehet, hogy azóta sem ültem volna neki.

– Szereted elengedni a szereplőidet, hadd csináljanak, amit akarnak. Laikusként hogyan képzelhetjük el ezt a folyamatot? Milyen az, amikor egy kitalált hős irányítja a szerző kezét?
– Ha összeáll a szerző fejében a karakter, ha jól ki van találva a figura, akkor tényleg kitapossa magának az utat: olyan helyzeteket vonz be, úgy beszél, és olyan cselekedetei vannak, ami teljesen a sajátja. Ilyenkor az író valóban krónikásként követi. Egészen különleges pillanat, amikor ezt érzi az ember. Úgy gondolom, ez egy teljesen normális folyamat, hasonlókról számolnak be nagy írók interjúkban: a szereplők átveszik az irányítást. Hogy ezt a lehetőséget megadjam a szereplőknek, nem is igen tervezek előre, legfeljebb nagyvonalakban. Szeretem, ha meglepnek. Szeretem, ha jön egy váratlan fordulat. Mintha első olvasója lennék a műnek, nem csak az írója.

– Az íráson kívül, legszívesebben mivel foglalkozol? Mi az, ami hasonlóan boldoggá tesz?
– A családommal töltök időt, a feleségemmel, a lányaimmal. Van egy kutyánk (ő is lány). Mászkálunk a természetben, megyünk játszótérre. Szeretek futni, elsősorban azért, mert közben jól megy az írás… olyan gondolatok jönnek közben, amikre egyáltalán nem számítok. Szinte a semmiből. A Két-három dán esetében is felkínálta fel magát egy-két váratlan megoldás, benne is van mindegyik a könyvben.

– Akkor mondhatjuk, hogy a futás a múzsád?
– Néha igen, egészen furcsa módon. Persze nem úgy indulok el futni, hogy na, akkor gyerünk, jöjjön a megoldás vagy a nagy ötlet, azok maguktól jönnek, ha jönnek. Nem mindig. De amikor nagy szükségem van rá, akkor igen, akkor jönnek.

– Ha csak egyetlen dolgot tanácsolhatnál azoknak, akik még nem mertek belevágni abba, hogy megvalósítsák a szerzői ambícióikat, mit mondanál?
„Olvass sokat, írj sokat!” Ez Stephen King parancsolata, Az írásról című (On Writing: A Memoir of the Craft) művéből való, ennél jobbat nem tudnék javasolni – csinálni kell.

Nyitókép: Krasznai Zoltán

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Legnépszerűbb cikkek: