Van, amikor nemhogy hasznos, hanem egyenesen muszáj megkérdőjelezned magadban dolgokat, mert könnyen rájöhetsz, hogy hamisak. Ha pedig kiderül, hogy az alapok nem igazak, akkor stabilabbá építheted fel magad.
Te jó ég, hányszor hangzik el egy kapcsolat végén, hogy „én már az elején tudtam, csak nem hallgattam a megérzésemre”. Mik ezek a megérzések? Honnan jönnek? Nem biztos, hogy igazam van, de én sokaktól eltérően nem hiszem, hogy az univerzum vagy valami más sutyorogna a fülembe ilyenkor. Ha hinnék is abban, hogy az univerzumnak ilyen mikromenedzselésre van ideje, akkor tudnék neki javasolni sokkal fontosabb, megoldatlan problémákat a sajátjaimnál. Ha meg azokkal nem tud zöld ágra vergődni, akkor velem se vesződjön.
Szóval szerintem nincs suttogó, jeleket küldő égi hatalom, amire néha hallgatunk, máskor meg legyintünk. De a megérzésekben én is hiszek, nekem is szoktak lenni. Racionális ember vagyok, úgyhogy nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a pszichémnek egy rejtett része – hívhatjuk ezt tudatalattinak vagy tudattalannak – küldi a jeleket. Néha ennél továbbmegy, és vészharangokat kongat. És néha hazudik.
A traumák
Lehet, hogy első pillantásra komornak fog tűnni ez a gondolat, de én azt hiszem, hogy minden ember traumákkal terhelt, és legalábbis egy kicsit lelki beteg. Ezt nem tartom problémának: a sebeinktől és a hegeinktől vagyunk azok, akik. Senki sem egy Bora Bora-i luxusnyaraláson fogja megismerni magát, vagy esetleg fejlődni, hanem a bajban. És ahogy az életünk során szerzett hegek néha fájnak időjárási frontkor, úgy ezek a lelki sebek is jeleznek néha. Ezek tehát összességében véve hasznos dolgok, és építenek minket. Lehet, hogy nem szépek, de ezekből állunk össze mi, emberek, még ha nem is beszélünk róluk. Általában titokban tartjuk ezeket a traumákat, pedig sokkal jobban meghatároznak minket, mint bármi más. Talán épp ezért rejtjük és temetjük el őket mélyre.
Sebek és hegek
Van egy jelenet a Cápa című filmben: a cápavadász és a biológus egymásra licitálva mutogatják egymásnak a hegeiket. Nem a testi, hanem a lelki sebeket teszik ki az „asztalra” egészen a legutolsóig, amikor végül egy összetört szív kerül nevetve a lajstromba. Ha beszélünk is ezekről, akkor is viccet csinálunk belőlük és bagatellizáljuk, miközben legtöbbször erre semmi okunk sem lenne.
Vannak valódi traumák, amelyeket a társadalom is nyilvánvalóan és természetesen annak ismer el: ilyen egy szülő korai elvesztése vagy egy súlyosabb betegség. De hasonló hatással lehetnek ránk a mindenki által átélt megpróbáltatások, mint például a szerelmi csalódások. Én azt hiszem, az ember pszichéje ugyanúgy működik, mint az immunrendszere. Ha egyszer már megbirkózott az adott betegséggel – illetve nehézséggel vagy traumával – akkor a következő alkalommal ugyanahhoz a védekező mechanizmushoz fog visszanyúlni, ami egyszer már segített. És az is számít, hogy mikor találkozik az adott problémával. A gyerekkorban beadott védőoltások nagy része megvéd minket egész életünkben. A kamasz- vagy fiatal felnőttkorban szerzett csalódások – amik bár akkor óriási tragédiák, visszatekintve viszont éppolyan legyengített megpróbáltatások, mint a vakcinában lévő vírus – is sokkal jobb időben tesznek próbára minket, mintha az első párkapcsolati pofára esés jóval később történne.
Az immunrendszer túlműködése
Milyen könnyű lenne, ha ezek a tudatalattiból érkező figyelmeztetések, amik az addigi tapasztalatokon, traumákon és a rájuk adott pszichés válaszokon alapulnak, csalhatatlanul helyesek lennének. Szerintem sajnos nincs így. Amikor az ember allergiás, akkor a szervezet egy amúgy ártalmatlan anyagra kezd el hevesen és minden indok nélkül reagálni. Azt hiszem, ez ugyanígy van a pszichénkkel is, ami néha becsap bennünket. Lehet, kicsit ijesztő, de másik oldalról nézve végtelenül érdekes dolog az, hogy nem bízhatunk saját magunkban sem teljesen. Persze izgalmas így, de sokszor nyugalomra vágyunk izgalom helyett, és jó lenne valami kapaszkodó.
Az ember tragédiája
Madách Imre legismertebb művében Lucifert nem gonosznak, főleg nem A gonosznak ábrázolta. Lucifer egyszerűen tagadja a teremtés tökéletességét, tagadása pedig a kételkedésen alapul. Szerintem az ember valódi tragédiája az, hogy elhallgattatja magában a madáchi Lucifert, és nem kételkedik az élete olyan sarokköveiben, amik lehet, hogy csak elfedik az alattuk lévő réteget. És ezen sarokkövek közül rengeteg áll régi traumákból, és a rájuk adott (sok esetben téves) válaszokból és reakciókból, amik kihatnak a jelenünkre.
Ha életünk első nagy szerelme megcsalt minket, akkor a jövőnk szempontjából célravezető reakció az lenne, hogy elemezzük, mi mit ronthattunk el. Erre kamaszkorban azt hiszem, nagyon kevesen képesek. Ehelyett legtöbben pokolian sajnáljuk magunkat, és levonjuk a következtetést: minden nő csalfa vagy minden férfi disznó. A megcsalásból mint traumából így szűrődik le egy hamis tanulság, ami aztán téves sarokkőként jelez nekünk megérzésként, ami miatt sokan végzetesen féltékenyek minden kapcsolatukban. És érdekes módon gyakran az ilyen embereket valóban megcsalják, akár újra és újra.
Ha nem kételkedsz
Na erre szokták aztán azt mondani azok, akik szerint nagy mértékben függ az életünk az univerzumtól, hogy bevonzod a rosszat. Mint már említettem, én nem hiszek ebben, de azt én is látom, hogy gyakran mind rácáfolunk Epheszoszi Hérakleitosz mondására, miszerint kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. De csak látszólag cáfolunk rá, mert ha a hamis megérzés miatt újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, akkor tulajdonképpen vödörben állunk, nem folyóban.
És ekkor kell magunkban előhívni a madáchi Lucifert, és elkezdeni megkérdőjelezni mindent, amit addig biztosnak hittünk. Például minden párkapcsolatod viharos Ady-féle héjanász az avaron, és nem érted, miért. Elkönyvelted magad ilyen személyiségnek, vagy épp azt gondolod, hogy „bevonzod” az ilyen társakat. És ha mélyen magadba nézel, nem találsz valami régi traumát vagy sérelmet? Hogy rettegsz valamiért az unalomtól, és te magad kevered a viharfelhőket? Lehet ez egy évekkel ezelőtt hozzád vágott „unalmas vagy” miatt, ami fájó sebként hat máig, pedig nem is emlékszel már rá. Vagy ha gyerekként láttad a régen annyira aktív, de idős korára betegségtől ágyba kényszerített nagymamádat, akit felfalt az unalom. Vagy épp a mentális védőmechanizmusod, immunrendszered egyik eszköze a mártír szerep. Ezekbe nagyon könnyen bele lehet csúszni.
De ha hiszünk is abban, hogy van egy felettünk álló erő, aminek hatalmában áll vonzani és taszítani, nem logikusabb gondolat, hogy azért futsz bele például hasonló okokból rossz párkapcsolatokba vagy problémákba, mert szerinte eddig soha nem oldottad meg őket helyesen?
Ha Lucifer vagy
Ha a kételkedésen alapuló tagadást választod, akkor megszabadulhatsz azoktól a hamis megérzésektől, és a belőlük fakadó káros döntésektől, amik eddig hátráltattak. Rossz hír, hogy nem biztos, hogy helyesekkel váltod fel őket. Jó hír, hogy legalább nem vödörben állsz, hanem folyóban: fejleszted magad és változol. Ha a saját magad perében te vagy az ördög ügyvédje, akkor sok olyan dologra jöhetsz rá, ami éveken keresztül befolyásolt tévesen, és ez egyáltalán nem egyszerű. Ugyanis ha rábukkantál egy ilyenre, akkor már nem dughatod a fejed homokba többé. A téves sarokkövedért, és főleg magadért úgy felelsz, mint a kis herceg a rókáért. Ha úgy érzed, egyedül nem tudsz megbirkózni vele, akkor bátran fordulj szakemberhez: ezért vannak.
Madách Imrére erősen hatott Hegel filozófiája, különösen a hegeli triád, aminek a lényege a tézissel ellentétes antitézis létrejötte, és a belőlük megszülető szintézis. Ha a tűz a tézis, és a víz az antitézis, akkor a gőz lesz a szintézis. Luciferként sokszor nem fogunk az utóbbira rájönni: tézisek és antitézisek fogják folyamatosan váltani egymást, de lehet, hogy ez az egésznek az értelme. A stabil, de hamis alapköveknél és megérzéseknél mindenesetre sokkal jobb a folyamatos gondolkodás és változás. És legalább idézhetjük Madáchot, és elmondhatjuk magunkról, Luciferekről:
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
És bízzunk benne, hogy egyszer rájövünk a szintézisre, a lényegünkre.
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- 13 jel, ami arra utal, hogy nem jó irányba tart az életed
- Mit tehetsz, amikor már semminek sem tudsz örülni?
- További férfibeszédért kattints ide
