Megnéztük a Netflix legújabb sikerfilmjét: A szürke ötven árnyalatának lengyel változatát

Véleménycikk a 365 nap című filmről

A streaming-szolgáltató jelenleg legnépszerűbb és legmegosztóbb szerelmi történetéből éppen csak a romantika és az egészséges párkapcsolat hiányzik.

Június 7-én debütált a Netflixen A szürke ötven árnyalata lengyel változatának kikiáltott 365 nap (365 dni) című film, és azóta is a streaming-szolgáltató toplistájának élén uralkodik számos országban, például Magyarországon. Barbara Białowąs és Tomasz Mandes rendezése többféle műfaji besorolást kapott a neten: az egyik oldalon drámaként, a másikon thrillerként hivatkoztak rá – de szinte mindenhol odabiggyesztették a romantikus szót, és persze egy percig sem kérdéses, hogy egy modern szerelmi történetként akarják eladni a filmet, ami Blanka Lipińska azonos című erotikus regénye alapján készült.

Annak ellenére, hogy a leírás alapján már eleve nem sok jóra számítottam, szeretek „képben lenni” a média által felkapott könyvekkel és filmekkel, főleg akkor, ha olyan alkotásról van szó, ami nagyon megosztja az embereket: a 365 nap egyrészről hatalmas népszerűségnek örvend a nők körében (már TikTok trend lett belőle), másfelől rengetegen felháborodtak rajta és petíciót is indítottak ellene.

Fotó: Netflix

A sztori egyébként végtelenül egyszerű (bár teljesen nonszensz is): Massimo (Michele Morrone) a szicíliai maffia tagja, akinek édesapját a szeme láttára gyilkolják meg. A tragédia előtt egy ismeretlen nő, azaz Laura (Anna Maria Sieklucka) arca volt az utolsó, amit megpillantott, és képtelen őt elfelejteni, ezért 5 éven keresztül kutat utána. Amikor végre rátalál – nem, nem meghódítani próbálja – szimplán csak elrabolja, és azt mondja, egy évet ad neki arra, hogy beleszeressen, ha pedig nem sikerül elérnie ezt, akkor szabadon engedi. Ez az elképzelés már önmagában borzasztóan káros üzenetet közvetít, és ezt sajnos még meg is spékelték olyan döbbenetesen fájdalmas párbeszédekkel, amiket még hallani/olvasni is kellemetlen:

– Valahol mélyen biztosan éreztem, hogy egy nap előttem állsz majd, és az enyém leszel.
– Most viccelsz. Senki sem birtokol. Nem vagyok tárgy. Nem szerezhetsz meg így. Elrabolsz, és azt hiszed, hogy a tied vagyok.
– Tudom. Ezért adok neked esélyt arra, hogy belém szeress. Nem kényszerből, hanem mert akarod.

Ezek után már csak hab a tortán, hogy Massimo kezdésképpen azzal akarja elnyerni Laura szívét, hogy elviszi őt ruhát vásárolni: máris egy sztereotípia a nőkről, amivel ki lehetne kergetni a világból. Az elképzelés, hogy egy erőszakos, abuzív férfi lenyűgözhet valakit pusztán azzal, hogy drága holmikkal halmozza el számomra teljesen fel és elfogadhatatlan, főleg úgy, hogy női regényíróról és rendezőről van szó (a shoppingolás többször visszatér még a történetben, csak, hogy még jobban kiemelhessék: a nőket könnyedén el lehet varázsolni sok pénzzel.)

Számos pillanat volt a 365 nap közel 2 órája alatt, amikor úgy éreztem, a film teljes egészében eltemet mindent, amit a feminizmus valaha is elért, de az egyik „kedvenc” jelenetem talán az volt, amikor Laura (szó szerint) kézzel-lábbal küzdött Massimo emberei ellen, hogy elvigyék valahova, ahová nem szeretne menni, mire a modern Rómeó vállvonogatva mindössze ennyit mondott rá: „Legalább nem unatkozom.”

Bár a nő a film elején még azt hangoztatja, hogy „nem egy zsák krumpli, amit szabadon elvihetnek bárhová”, biztosan senkit nem fog meglepni, ha azt mondom, természetesen beleszeret fogvatartójába. Ezt még persze el is fogadnám, amennyiben bármilyen reális okot adtak volna arra, hogy romantikus kapcsolat alakuljon ki közöttük. Azonban gyakorlatilag egyetlen gyengéd pillanatot sem láthatunk – sőt, Massimo számos alkalommal fizikailag is bántalmazta Laurát (Note: A sztori egy pontján megjegyzi, hogy nem az a szörnyeteg, akinek a nő hiszi. De sajnos „nem szokta meg az engedetlenség eltűrését.”). Az egyetlen mondvacsinált magyarázat Laura gyengéd érzelmeire talán az, hogy a férfi kimenti őt a vízből – ahova amúgy éppen miatta esett bele. De még ha figyelembe is tudnám venni ezt az érvet, akkor is inkább beszélhetünk Stockholm-szindrómáról (kötődés egy olyan emberhez, aki bántalmaz, fájdalmat okoz), mint egészséges párkapcsolatról vagy szerelemről.

„Képzelj el egy erős alfahímet, aki mindig tudja, mit akar. Gondoskodik rólad és védelmez. Amikor vele vagy, kislánynak érzed magad. Minden szexuális fantáziádat valóra váltja. Ráadásul 190 centiméter magas, egyáltalán nincs testzsírja és maga Isten formálta” – meséli Laura a barátnőjének Massimóról. Még egy sztereotípia a nőkről (és arról, hogy mi fontos számukra a férfiakban), amit nem szabadna éltetni. Ráadásul a jelenet teljesen abszurd, hiszen a film elején Laurát éppenhogy egy magabiztos nőnek festik le, aki nem fél szembeszállni a főnökével, vagy a pasijával, azonban Massimo mellett egyenrangú partner helyett rövid időn belül alárendelt személy lett belőle, akit a maffiavezér folyamatosan „baby girl”-nek szólít, ezzel is degradálva őt.

Fotó: IMDb

Az egyéves határidő helyett Laura végül mindössze két hónap alatt beleszeret Massimóba, igent mond a lánykérésére (amit szintén nehéz lenne szabad akaratból történő eljegyzésnek nevezni, mivel a férfi már a válasza előtt felhúzta az ujjára a gyűrűt) és teherbe is esik – majd egy cliffhangerrel elvágják a filmet: a hírek szerint ugyanis még 2 résszel szeretnék folytatni a lengyel-olasz „szerelmi drámát”.

Mindezek ellenére nem gondolom, hogy „kár volt” megjelennie A szürke ötven árnyalata könyveknek, filmeknek és az őket követő koppintásoknak, ugyanis elindítottak egy tabudöntögető párbeszédet. Amikor E. L. James regényei berobbantak, az emberek többsége egyszerűen nem tudott hogyan reflektálni a jelenségre. Ha valaki nőként ismerte a könyveket, amik egyértelműen a szex köré épültek, megdöbbentek rajta: „úristen, te pornót olvasol?”, ellenkező esetben prűdnek nevezhették. Az sem volt jó, ha tudtuk, miről van szó és az sem, ha nem. Sőt, olyan barátnőm is akadt, akit a vonaton állítottak meg azzal, hogy biztosan szingli lehet (gondolom, az elkeseredett értelemben…), ha A szürke ötven árnyalatát olvassa. Az erős, védelmező férfi főhősök egyébként már a korábban hihetetlenül népszerű vámpíros sztorikban (például: Alkonyat, True Blood) is hódítottak, azonban E. L. James trilógiája rávilágított arra, mennyire tabutéma még mindig a nők számára az, ha szexről olvasnak – vagy erotikus filmet néznek. Viszont az írónő elkövette azt a hibát, hogy a történetbe nagyon átgondolatlanul keverte bele a BDSM [Bondage & discipline (B&D), Domination & submission (D&S), Sadism and masochism (S&M), vagyis kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség és szadizmus-mazochizmus] fogalmát. Sajnos nem húzta meg a határt egy erőszakos, abuzív kapcsolat és egy konszenzuson alapuló BDSM kapcsolat között. Így A szürke ötven árnyalatában és a hozzá hasonló (egyre silányabb) másolatokban az évek során megteremtődött egy torz férfiideál a nők számára: gazdag, vonzó, befolyásos és erőszakos. Ezek a pasik általában valamilyen múltbeli trauma miatt mindig sérültek is lelkileg – a nők pedig elfogadják a dominanciát, csak hogy „megmenthessék” a választottjukat, mert érdemesnek tartják őket a szerelemre.

De a férfiasság nem egyenlő az elnyomással vagy kontrollmániával, a bántalmazó kapcsolatot nem keverhetjük össze a szenvedélyessel, és az erőszak nem menthető fel drága ruhákkal és utazásokkal – na meg azzal sem, ha egy vonzó férfi teszi mindezt. És nem, a nőknek nem feladatuk feloldozni senkit sem a lelki sérelmeik alól olyan áron, hogy ők maguk is megsérüljenek, nem kell lemondaniuk a szabad akaratukról, csak azért, hogy megtaníthassanak valakit szeretni. (Jelen esetben: Massimo arra kéri Laurát, segítsen neki, hogyan lehetne gyengédebb.)

Szerintem egyáltalán nincs rendben, hogy idealizáljuk az erőszakos Rómeókat és szurkolunk Massimo és Laura kapcsolatáért: ijesztő, hogy a Netflix You című sorozata után sok lány/nő arról tweetelt, bárcsak őket is követné egy olyan pasi, mint Penn Badgley (aki szerepe szerint a legapróbb részletekig lenyomozza választottját, majd fizikailag bántalmazza) és az is borzasztóan aggasztó, mennyi tizenéves lány posztol arról, bárcsak őket is elrabolná egy szexi maffiavezér.

Nem kétlem, hogy a népszerűség és a bevételek miatt belevágnak majd a következő részek forgatásába, azt viszont csak remélni tudom, hogy több pofont nem adnak a feminizmusnak ezekkel.

(P.S. A pozitív hozzáállás szellemében szeretném zárásként kiemelni a 365 nap erősségét: a filmben elhangzó dalok közül sok nagyon tetszett, és megtudtam, hogy ezek közül többet is a főszereplő, vagyis Michele Morrone énekel. Érdemes inkább a zenei munkássága miatt követni őt.)

Nyitókép: IMDb

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Legnépszerűbb cikkek: