Menekülünk, de meddig? – Hogyan segít a távolság megoldani a problémáinkat

Dzsungelből dzsungelbe

Fogadok, most is épp agyalsz valamin, egy problémán. Igazam van? Mondd csak, milyen messzire kellene elmenned ahhoz, hogy orvosold? A szomszéd szobába, Pestről Budára, 50, 100 kilométernyire, esetleg meg sem állnál egy másik kontinensig?

Én hét éve egészen Bangkokig menekültem az életem elől. 8247 km, egy hónapnyi magány és kultúrsokk kellett ahhoz, hogy képes legyek józanul ránézni a problémáimra. Ekkor döbbentem rá arra, hogy a távolság, csak úgy, mint az idő, valóban mindent megold. Nem véletlenül olyan népszerűek az elmúlt években a felnőtt táborok és a különböző elvonulások. Kiégett menedzserek, friss nyugdíjasok, fáradt szülők, hátizsákos utazók veszik nyakukba a világot és meg sem állnak addig, amíg meg nem lelik azt az új csodálatos/békés/meghitt/boldog/öntudatos/sikeres énüket, akire mindig is vágytak.

Perspektívaváltás

Vaskuti Pál, klinikai gyermek szakpszichológus 13 éve szervez élményterápiás táborokat viselkedészavaros, drogfüggő gyerekeknek és fiatal felnőtteknek Srí Lankára. „A távolság is fontos szempont, ha egy probléma megoldásán dolgozunk, ugyanakkor, ami az igazán lényeges, hogy legyen egy másik nézőpontod. Tehát, ha éppen benne vagy egy munkahelyi, párkapcsolati vagy családi válságban, akkor mindenekelőtt keress egy másik perspektívát, egy olyat amilyenből még soha nem vizsgáltad a gondjaidat. Tulajdonképpen mi is valami nagyon hasonlót csinálunk. Egyrészt elvisszük a gyerekeket a világ végére, ahol teljesen új ingerek érik őket, másrészt visszajelzést adunk nekik arról, hogy mi milyennek látjuk őket. Ez az új tapasztalás képes egészen megváltoztatni őket, és a gyerekek úrrá lesznek a korábbi viselkedésükön. Egy-egy problémát megoldhatunk úgy is, ha benne vagyunk, és némiképp eltávolítjuk magunkat tőle, de a fizikai távolság jelentősen megkönnyíti a helyzetet” – mondja a szakértő.

Mi valójában a Chance program?
Vaskuti Pál 2005 óta szervez élményterápiás utazásokat Srí Lankára kamaszok, illetve fiatal felnőttek számára. Egy-egy út 2,5 hónapig tart, egyszerre maximum 5 gyerek vehet részt, akik mind egyéni mentor segítségével fejlődhetnek, tanulhatnak. A program során a gyerekek önkéntes munkát végeznek, továbbá fejlesztésen és egyéni pszichológiai tanácsadáson vesznek részt. 

Ki ne tudná felsorolni kapásból öt ismerőse nevét, akik azért, hogy képesek legyenek megoldani a gondjukat, útra keltek. A fizikai távolság gyógyító erejéhez kétség sem férhet. A thai kirándulásom során megismerkedtem egy fickóval, aki évekkel korábban egy nyaralás után döntött úgy, hogy letelepedik Pattayán. Dávidot szimpatikus, kedves, vidám embernek ismertem meg, majd a beszélgetésünk során kiderült, hogy közel sem volt mindig ilyen. Elmesélte, hogy, amíg itthon élt állandóan feszült, ideges és görcsös volt, és, hogy a Magyarországtól való távolság oldotta meg minden problémáját.

A kilométereken túl

De miért kell a változáshoz ilyen messzire utaznunk, miért nem elég elvonulnunk az Alföldre vagy tenni egy hosszas kirándulást vidéken? A távolság egy nagyon lényeges velejárója az a kulturális változás, amibe az ember az otthonától pár ezer kilométerre belecsöppen. „Sokan megkérdezték tőlünk, hogy miért pont Srí Lankán rendezkedtünk be, miért nem Hajdú-Bihar megyében, Erdélyben vagy Európa bármely más pontján tartjuk a programjainkat? Most, a Srí Lankán történtek után kénytelenek leszünk kipróbálni, hogy mennyire működik a program Európában, ugyanis idén nyárra Görögországba helyezzük át a székhelyünket. Ugyanakkor tudom, hogy már csak az idő, amíg az ember eljut Ázsiába képes segíteni abban, hogy átértékeljük mindazt, amit magunk mögött hagyunk. Emellett fontos tényező az is, hogy minél messzebbre utazik az ember, annál nagyobb kulturális különbségeket tapasztal. És éppen ennek a kultúrsokknak köszönhetően kénytelenek vagyunk magunkat más nézőpontból vizsgálni.” A szegénység, a hit, a boldogság és még számtalan olyan alapfogalom értékelődik át ilyenkor, amik képesek egy életre megváltoztatni a világhoz való hozzáállásunkat.

Bangkokban, a BTS Shukumvit megállójától nem messze laktam. Minden egyes nap, amikor kiértem az utca sarkára ott állt egy gyümölcsárus lány, aki a kis szekeréből kínálta a finomságokat. Látszott rajta, hogy más tulajdona sincs, mint az a kocsi és az aznapi gyümölcsadag, mégis boldogabb volt, mint én az európai lány, aki előtt számtalan lehetőség nyitva áll, és, aki jó dolgában azt se tudja, mit csináljon. A thai kaland után átértékeltem az életem. Nagy szavak, tudom, de valóban így történt. Ráadásul azt is megtanultam, hogy nem szabad olyan dolgokon bosszankodni, ami nem rajtunk múlik. Azóta például nem hagyom, hogy az időjárás tartósan a kedvemet szegje.

Nyitókép: Vaskuti Pál / Archívum

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: