Egy ideális világban nyilván mindenki imádja a szüleit és viszont is, a valóságban viszont meglepő adatok mutatják, hányan nem is tartják a kapcsolatot. Lássuk, mi a közös az olyan szülőkben, akiket nem szeretnek a felnőtt gyerekeik.
Gyerekként ideális esetben el sem tudjuk képzelni az életünket a szüleink nélkül, ami – hangsúlyozom: egy tökéletes világban – felnőttként is így megy tovább. Ismerek olyan családokat, akik ha nem is egy fedél alatt, de nagyon közel élnek a szülőkkel, és nem kötelességtudatból találkoznak szinte minden nap, hanem mert imádják egymást. És persze, vannak ismerőseim, akik nem, vagy csak nagyon felületesen tartják a kapcsolatot a szüleikkel. Hogy ez utóbbi mennyire gyakori, azt nemrég meglepetten láttam a neten: egy 2020-as Cornell tanulmány adatait idézve egy cikkben azt írták, a felnőttek közel 27%-a számolt be arról, hogy a közelmúltban nem tartotta a kapcsolatot egy családtagjával, és 10 százalékuk vallotta be, hogy ez egy szülő volt. Ez közel 7%-os növekedés az egy évtizeddel korábbi kutatáshoz képest.
Ahogy az elidegenedés és a gyermekkori traumákról szóló összetett vita egyre inkább elterjed, ez a tendencia valószínűleg folytatódni fog, ahogy a felnőtt gyermekek egészséges határokat állítanak fel és elismerik a traumákat, amelyek egész életük során terhelték őket, írja a YourTango. Hozzátéve, hogy ez a döntés a felnőtt gyermekek számára autonóm, de van néhány sajátos vonása azoknak a szülőknek, akiknek felnőtt gyermekei gyakran utálják őket, miután felnőnek. Lássuk, melyek ezek.
Milyen közös vonások fedezhetők fel a szülőkben, akiket nem szeretnek a felnőtt gyerekeik?
- Állandóan védekező álláspontra helyezkednek, és elzárkóznak attól, hogy meghallgassák és átgondolják a sajátjuktól eltérő ötleteket, véleményeket.
- Nem nagyon megy nekik a nyílt kommunikáció.
- Nem tisztelik a határokat.
- Túlságosan versengőek, kritikusak és bizonytalanok, ami miatt lealacsonyítják vagy szabotálhatják felnőtt gyerekük teljesítményét, hogy saját érzelmeiket csillapítsák.
- Mindig másokra hárítják a felelősséget.
- Empátia helyett frusztrációt mutatnak.
- Úgy érzik, joguk van a felnőtt gyermekük teréhez, energiájához és idejéhez.
- Sosem kérnek bocsánatot.
A fenti listát áttekintve persze, talán neked is vannak még ötleteid, amiket hozzá lehetne adni a felsoroláshoz, de szerintem – bár sokan említik a nárcizmust, a traumákat, és így tovább – az egyik fő gond a merevség és az, ha a szülő képtelen belátni, hogy ő is hibázhat. Mert igenis lehet vállalni, hogy ember vagyok és sebezhető, és követek el hibákat. Meg lehet hallgatni a másikat, és ha csak pár percre is, de a helyébe lehet képzelni magunkat. Mindenkinek nehéz: a gyereknek, a szülőnek. De szerintem kimondottan kemény és végtelenül szomorú lehet azoknak a szülőknek az élete, akiket nem szeretnek a felnőtt gyerekeik, és akik ez ellen meg se próbálnak tenni semmit.
Forrás: YourTango.com
Nyitókép: milorad kravic/GettyImages
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- 5 leggyakoribb vita a felnőtt gyerekek és szüleik között
- 9 jel, hogy érzelmileg bántalmazó szülők gyereke vagy, és néhány jótanács, hogyan lépj a gyógyulás útjára
- 7 mérgező szülői viselkedési minta, ami árt a gyermekeknek
