Magyarország jelenleg nemzetközi viszonylatban a 62. legboldogabb ország. Óriási javulás ez ahhoz képest, hogy 6 évvel ezelőtt a 110. helyen álltunk. Lehetne jobb is. De hogyan? Szerzőnk egy hétig a tőlünk optimistább nemzetek szokásaiból merített!
A közösségi média fogyasztójaként és a hétköznapi társas érintkezésekben is azt tapasztalom, hogy az egymás közti kommunikáció nagyobb része nem más, mint összefüggő panaszáradat. Ez az az ország, ahol semmi nem működik, vagy nincs. Ha netán mégis lenne, akkor semmi esetre sem jó, vagy nem úgy jó.
Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon tényleg ennyire rossz a helyzet – valljuk be, azért van hová fejlődnünk -, vagy a kollektív panaszkodás is egyfajta kommunikációs forma lenne, amelyen keresztül kapcsolatot teremtünk egymással?
Sírva vigad a magyar
Biztos mindenki találkozott már a magyarság egyik lényegi momentumát megfogalmazó szállóigével. A bánat és öröm már-már sorsszerű összefonódása, a borúlátó, pesszimista hozzáállás nem csupán nemzedékünk sajátja, hosszú évszázadok óta átszövi kultúránkat és szemléletmódunkat. Maga a kifejezés a 19. század elejéről származik, Bajza József Borének című költeményéből vált ki és maradt fenn a köztudatban. De nem kell két évszázad távlatát megidéznünk, elég, ha a kortárs magyar íróinkra tekintünk: ez a komor, befelé forduló, néhol már-már kínzóan fájó lemondás érezhető a szépirodalmunk legjelesebb képviselőinél is.
Az instant boldogság csak nekünk nem jár?
Mi tehát konstans sírva vigadunk, míg körülöttünk virágzik a boldogság kultusza. Önismereti, életvezetési könyvektől roskadoznak a könyvesboltok polcai, a svéd Lagom, a dán Hygge szemlélete is egyre népszerűbb. Koppenhágában még Boldogságkutató Intézet is van, tehát nem lehet azt mondani, hogy félvállról vennék a kérdést. Azt gondolhatnánk, hogy egy elvont fogalom, mint a boldogság mérése igencsak bonyolult, a szakemberek szerint azonban előre meghatározott markerek mentén ugyanúgy vizsgálható és statisztikai eszközökkel elemezhető, mint a gazdasági, vagy társadalmi élet legtöbb jelensége. A World Happiness Report legfrissebb adatai szerint nemzetközi viszonylatban jelenleg a 62. helyen állunk, ami a korábbi évekhez képest egyébként egészen szép eredmény (6 éve például a 110. helyre rangsoroltak minket a 156 országból álló mezőnyben).
Boldogság a határainkon túl
Mindig is nagyon izgalmas dolognak tartottam a kultúrák közti apró különbségek megfigyelését. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy vannak barátaim a földkerekség számos pontján, így – ha személyesen nem is, de az ő történeteiken keresztül – én is megismerhetem a világ sokszínűségét. Kíváncsi voltam arra, vajon más nemzetekhez viszonyítva a magyarok pesszimizmusa mennyire érzékelhető. Arra kértem három, jelenleg külföldön élő ismerősömet, hogy meséljenek azokról a szemléletmódbeli, kommunikációs és társas érintkezésekben fellelhető különbségekről, amelyeket az itthon megszokotthoz képest meglepőnek, vagy elsőre különösnek találtak. Ezek a beszámolók nyilván nem alkalmasak arra, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le belőlük egy nemzet attitűdjére vonatkozóan, de picit érzékeltetni tudják, milyen is az élet egy alapvetően pozitív közösségben.
Hollandia
A Hollandiában élő barátnőm szerint a hollandok, akik a fent említett elégedettség mérésen az ötödikek lettek, jóval pozitívabbak, nyitottabbak. Még a nagyvárosokban is köszönnek egymásnak az emberek, érdeklődőek, segítőkészek. A külföldiekkel szemben is nyitottak, előítéletek nélkül fogadják be a más országokból érkezőket. A munkába sem fásulnak bele, mindig előre tekintenek. A rossz dolgokat is optimistán értékelik, úgy gondolják, hogy egy negatív eseményt csakis egy pozitív követhet.
Svédország
Hasonlóan pozitívak a listán hetedik helyet elfoglaló svédek is. Náluk már gyermekkorban is hangsúlyt kap az egyéniség és az önértékelés fejlesztése. Komolyan veszik, amit a gyerekek a világról gondolnak, és adnak is a véleményükre. Azért is optimistábbak, mert nem tapasztalnak annyi nehézséget, sem az oktatás, sem a munka világban, így nincs, ami lelombozná őket. Könnyebben elérik a céljaikat, kevesebb küzdelem árán tudnak érvényesülni, mint a közép-európai országok polgárai. Egymást egyenrangú félként kezelik, nem érezhető a munkaerőpiacon a nálunk megszokott hierarchikus viszony. Kedvesek, de távolságtartóak, nehéz a bizalmukba férkőzni. Szeretik a szabályokat, a rendezettséget (ez egyébként a hollandokra is jellemző).
USA
A kulturális különbségekre még inkább rávilágítanak az amerikaiak szokásai. Sőt, magán a kontinensen belül is – már csak méreteinél fogva is – eltérő értékek és szokások szabályozzák a hétköznapi életet. Az USA-ban – mely a kutatás szerinti a 19. legboldogabb ország – alapvetően üdébb és közvetlenebb a mindennapi kommunikáció, az emberek kedvesek, könnyen teremtenek kapcsolatot egymással. Az apró szociális kedvességek – a szemkontaktus, a mosolygás, egymás köszöntése, a szokásos „How are you? (Hogy vagy?)” formula – a társas érintkezés elengedhetetlen velejárói. Az olyan negatív dolgokat, mint például a betegséget, megélhetési gondokat tabuként kezelik, nem panaszkodnak. Fiatal koruktól fogva arra nevelik őket, hogy az életükért, a sikereikért saját maguk a felelősek. Így optimistán állnak a dolgokhoz, úgy tartják, bármit elérhetnek, ha megdolgoznak érte. A sikertelenséget is személyes kudarcként fogják fel, nem másokat hibáztatnak érte. Nyugodtabbak, kevésbé idegesítik fel magukat azokon a dolgokon, amin egyébként sem tudnak változtatni (pl: közlekedési dugó, sorban állás).
Kipróbáltam a boldogságot – 7 napos kihívás
Abban az egy hétben, míg ezzel a témával foglalkoztam, igyekeztem nyitott szemmel járni. Próbáltam megfigyelni, hogy ez a kudarcorientáltság, amely a magyar közhangulatot körüllengi, mennyire érezhető a különböző közösségekben. Az ismerőseimtől kapott külföldi minták nyomán tudatosan is próbáltam pozitív attitűdöt felvenni, és ennek megfelelően viselkedni a hétköznapokban. Sokat mosolyogtam, érdeklődő és nyitott voltam, ismeretlenekkel is kapcsolatot teremtettem és igyekeztem minél több apró kedvességet csempészni a kommunikációmba. Összességében azt mondhatom, hogy egészen eltérő reakciókat kaptam válaszul. A kisebb, lokális közösségekben pozitív tapasztalataim voltak: a játszótéren olyan anyukákkal is beszélgettem, akikkel korábban nem ismertük egymást, a helyi kisboltban is nagyon kedvesek voltak velem az eladók. A kevésbé személyes szituációkban viszont nem értékelték a közeledésem. A bevásárlóközpontban, közlekedési eszközökön, a belvárosi szórakozóhelyeken sajnos a pozitív visszacsatolás elmaradt, sőt, kifejezetten negatív élményem is volt. Azt tapasztaltam, hogy az emberek munkakörükön túlmenően, önszántukból nem szívesen tesznek semmit a másikért. Emellett hajlamosak másokat kritizálni, a hibákat felnagyítani. Ez a megfigyelés persze merőben szubjektív, így balgaság lenne messzemenő következtetéseket levonni belőle. Távol álljon tőlem mindenfajta általánosítás; magát a nemzetet is szubkulturális csoportok tömege alkotja, és ezt a különböző értékeket képviselő, eltérő szokásrendszert követő sokaságot nehéz lenne pusztán néhány közös tulajdonság révén jellemezni.
Élj holnaptól másként!
Annyi azonban bizonyos – ha a legújabb kutatási eredményeket vesszük alapul –, hogy a pozitív társas kapcsolatok, s a másokon való segítségnyújtás egy olyan élet kulcsa lehet, mely nemcsak boldogabb és produktívabb, hanem hosszabb és egészségesebb is. Én megpróbálom majd a frissen szerzett tapasztalataimat kamatoztatni, hiszen ahhoz, hogy társadalmi változást érjünk el, az egyén szintjén kell megtennünk az első lépéseket.
Nyitókép: oatawa/Shutterstock
