Ég az Amazonas, a Kanári-szigetek, Szibéria, Portugália és az USA több állama. A világ más tájain monszunok és áradások pusztítanak, Kelet-Európán hőhullámok söpörnek végig. Ha a hírek hallatán szorongató érzés kerít hatalmába, akkor üdv a klubban.
Esküszöm korábban soha eszembe se jutott, hogy a klímaszorongás akár létező probléma is lehet. Aztán megnéztem a Hatalmas kis hazugságok második évadát. Az egyik részben Renata Klein (Laura Dern) kislánya, Amabella egy nap az iskolában teljesen kiakad, és úgy dönt, egy szekrényben keres menedéket. Végül kórházba szállítják, ahol az orvos közli a szülőkkel, hogy a kislányuk pánikrohamot kapott, aminek az oka nem más, mint, hogy halálosan retteg attól, hogy véget ér a világ.
Hogyan ne vegyünk tudomást az elkerülhetetlenről?
Azt hiszem, ebben legyőzhetetlenek vagyunk. A sorozatban a fenti jelenet után a szülők persze a tanárokat okolták, mondván, mi a francnak kell erről a témáról 8-10 éves gyerekekkel beszélni. Mert mennyivel jobb homokba dugni a fejünket, és majd akkor elővenni, ha ránk omlik a ház, nem igaz? Szóval, mesterei vagyunk annak, hogyan hunyjunk szemet a Földünket fenyegető katasztrófára: az erdőtüzekre, olvadó jégsapkákra, globális felmelegedésre, kihaló állatfajokra vagy a tengerszint emelkedésére. A legtöbben azzal nyugtatják magukat, hogy egyedül képtelenek megakadályozni ezt a globális válságot. A baj csak az, hogy ezt több milliárd ember mondja.
Minden a csontsovány jegesmedvékkel indult
Rajtam nem tudom, mikor mutatkoztak meg először a klímaszorongás tünetei. Az biztos, hogy én is sokáig a szőnyeg alá söpörtem a problémát, és a gyárakra, a vállalatokra és az államvezetésre hárítottam a felelősséget. Aztán egyre-másra jöttek a hírek, valamelyik kevésbé rázott meg, mint a másik, de lassacskán (részben) a hatásukra elkezdtem megváltoztatni az életemet. Az újabb rémhírek hallatán sokszor jutottam el odáig, hogy mi értelme bárminek, ha hamarosan minden elpusztul körülöttünk. Talán túlzásnak tűnhet, mégis ez az érzés kellett ahhoz, hogy egyre tudatosabb fogyasztóvá váljak. Mint egy ráérős mániákus, szétnéztem magam körül, és megfigyeltem, mi az, amin könnyedén, egy kis lemondással változtathatok. Pontosan min is? Zömében piacon vásárolok, helyi árut, ezzel támogatom a lokális gazdaságot, igyekszem a legújabb szuperétel trendeknek nem felülni, mindent, ami messziről érkezik maximum havonta kétszer veszek. Fél éve heti egyszer, maximum kétszer eszem húst, marhát szinte soha. Amennyire tudom, kerülöm a műanyagot, saját dobozban, kulacsban hordom az ételt, italt.
1 ember nem sok, na, de több milliárd?
A 21 lecke a 21. században című könyvben a szerző több alkalommal is ír arról, hogy az emberiség ereje nem az intelligenciájában, vagy bármi más zavarosan körülírható tulajdonságban rejlik. Egyetlen dolog tett minket naggyá, az, hogy képesek vagyunk összefogni, együttműködni. Ehhez pedig nem kell más, csak egy közös cél, egy eszme. Bár nehéz elképzelni, hogy a Föld tönkremegy, de próbáljuk meg… Megfelelő cél az, hogy ezt megakadályozzuk? Csatlakozz a mozgalomhoz, változtass a fogyasztási szokásaidon, és hidd el, hogy TE IS TEHETSZ!
Nyitókép: Joyce Marie Cantrell/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Ökobarát nyaralás – 5 zero waste strandkellék, ha környezettudatos akarsz lenni
- A zero waste életmód nem csak a bambuszpohárról és a vászonzsákokról szól – Bitay Andival beszélgettünk
- Gondoltál már arra, hogy zero-waste konyhád legyen?
