Az It Ends with Us nemcsak egy romantikus dráma, hanem egy fájdalmasan valóságos történet arról, hogyan örökítjük tovább generációkon keresztül a traumáinkat – és hogyan lehetünk azok, akik végre megtörik ezt a kört.
A nemrég mozikba kerülő, Colleen Hoover könyvén alapuló It ends with us kap hideget és meleget egyaránt a médiában – akárcsak maga a regény. Hosszú sorokon keresztül lehetne írni a virágos ruhákról, a PR-katasztrófáról, ami a könyvet és a filmet kísérte vagy éppen a két főszereplő közötti gyerekes viszályról. Azonban ez az egész körítés és felhajtás csak azt mutatja, hogy mennyire nem értjük még mindig a lényeget. És mennyire nem értjük a családon belüli erőszak működésmódját. Sötétben tapogatózunk és inkább a bulvárelemekre tereljük a figyelmünket, ahelyett, hogy észrevennénk, ott egy történet, ami minden ötödik magyar család valósága és ott egy nő, aki a gyerekkori traumái és harcai ellenére képes arra, amire nem sokan: kilépni.
Ki a főgonosz?
A szerelem nem fáj. Sem testileg, sem lelkileg. Ez egy annyira fontos mondat, hogy legszívesebben leírnám még egyszer nagy betűkkel: A SZERELEM NEM FÁJ! – soha, semmilyen körülmények között. Mégis sokszor összetévesztjük a szeretetet és az erőszakos féltést. Ennek hátterében az az egyszerű magyarázat áll, hogy a bántalmazó nem a kisarkított gonosz szereplő. Hanem egy ember, aki szörnyű dolgokat művel, de közben van egy szerethető oldala is. Ryle karaktere pontosan leköveti ezt az ívet. Egyik percben hősszerelmes – ami a bántalmazó kapcsolatokból ismert lovebombing szakaszra jellemző – a másikban már őrjöngő, kontrollvesztett férfi. De nem sokkal később egy szánakozó, mindent megígérő kisfiú, aki a saját traumáinak a rabja. Ebből a szempontból már nem is annyira könnyű eldönteni, hogy ki ő valójában: a bántalmazó vagy a bántalmazott?
Az élet és a kapcsolatok sem feketék vagy fehérek, hanem valahol a kettő között helyezkednek el. A film nagyon jól ábrázolja, hogy miért annyira bonyolultak a bántalmazó viszonyok: az érzelmi kötődés, a változás iránti remény és a múltban gyökerező minták összefonódása miatt.
Lehet egyszerre gyengének és erősnek lenni
Ugyanez igaz a másik oldalon állókra. Kívülről könnyű azt mondani, hogy gyenge az, aki benne marad egy ilyen helyzetben. Meg azt is, hogy mi biztosan az első rossz szónál faképnél hagynánk a másikat. De a valóságban ez sokkal árnyaltabb. Lehet egyszerre gyengének és nagyon erősnek lenni. Lilyt sem egy összetört, erőtlen nőnek látjuk a filmben, hanem egy önmagát megvalósítani akaró, de mélyen sebzett embernek, aki folyamatosan küzd saját belső démonjaival és a szerettei iránt érzett felelősséggel. Az érzelmi bántalmazás és a bántalmazó kapcsolatok nem csupán a fizikai erőszakról szólnak. Sokkal inkább a kontrollról, a manipulációról és az elnyomás finomabb formáiról. Egy ilyen helyzetben élni egy állandó belső harc: az ember egyszerre próbálja megőrizni a kapcsolatot, amit valaha szeretet és szenvedély táplált, miközben küzd a saját méltóságáért és függetlenségéért. Végül is nincsenek áldozatok meg hősök, emberek és sorsok vannak.
Nem történt semmi, csak beképzelted…
Az egyik legjobban megkomponált része a filmnek az, ahogyan az erőszakos jeleneteket ábrázolják. A gyors vágások és kamerabeállítások nem engedik, hogy teljes mértékben lássuk, hogy mi történt. Ez a vizuális megoldás rendkívül hatásos, mert a nézőt pontosan abba a bizonytalanságba és zavarba hozza, amit az áldozatok is megélhetnek. Ez most tényleg megtörtént, vagy csak valamit félreértettem? − kérdezhetnénk. Az erőszak nem válik grafikus vagy direkt módon ábrázolttá, és ezáltal a film egy fontos üzenetet közvetít: a bántalmazás gyakran nem egyértelmű, nem mindig nyilvánvaló. Ez a nézői élményt is mélyebbé teszi: nem egyszerűen passzív megfigyelők vagyunk, hanem olyan szereplők, akiknek meg kell birkózniuk a feldolgozhatatlannal. Az abúzussal terhelt kapcsolatokban nagyon gyakori a másik manipulálása, el kell hitetni, hogy csak egy véletlen volt. Ezzel pedig elindul egy ördögi kör, ami a túlreagálás és mentegetőzés őrjítő spiráljába kerget.
Nem magamért, hanem az előttem lévőkért és utánam következőkért
Az It ends with us nagyon szépen mutatja be azt a folyamatot, ahogyan a korábbi tapasztalatok beépülnek a tudatalattinkba és láthatatlan szálakkal elkezdik irányítani a választásainkat. Lily egy olyan közegben nőtt fel, ahol az erőszak és a félelem mindennaposak voltak, és bár mindent megtett, hogy ne ismételje meg a múltat, mégis belecsúszott ugyanabba a csapdába. Amikor azonban végül kimondja, hogy vele véget ér, az nemcsak a saját gyógyulását jelenti, hanem az előző generációk szenvedéseinek lezárását és egy jobb jövő megteremtését a következő nemzedék számára. Ez a pillanat rávilágít arra, hogy a transzgenerációs traumák feloldása nemcsak minket szabadít fel, hanem lehetőséget ad arra is, hogy az előttünk jártakat is megbékéléshez segítse, és az utánunk következők már egy egészségesebb mintát örököljenek.
Persze kell a romantika, az izmos has és a szerelmi háromszög, hogy emészthetőbb legyen a történet. De összességében azt gondolom, még ha ilyen-olyan hibákkal is, de Colleen Hoovernél kevesen tudták volna jobban megírni ezt a történetet. Már csak azért is, mert ő a saját bőrén tapasztalta meg, milyen bántalmazottnak lenni. És ha csak egy ember ki tudja mondani a könyv vagy film hatására azt, hogy velem véget ér, akkor már megérte.
Nyitókép: IMDB
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- A remény, ami hónapról hónapra szertefoszlik – a meddőség a legerősebb párkapcsolatot is próbára teszi
- Gyerekek két tűz között: válás egy bántalmazó kapcsolatból
- „Jobban fáj, mint egy pofon” – az elhanyagolás, mint gyermekkori trauma
