Számtalanszor találkozunk olyanokkal, akik a saját területükön kiemelkedőek, hozzáértőek, mégis rengeteg bizonytalansággal küzdenek. Ezzel szemben pedig akik a bokájukig sem érnek, tele vannak önbizalommal.
Bertrand Russel fogalmazta meg, hogy „korunk egyik kellemetlen jellemzője, hogy aki magabiztosnak érzi magát, az ostoba, és akinek van legalább némi képzelőereje és megértése, tele van kétséggel és határozatlansággal.” Emögött a jelenség mögött egy komplex pszichológiai paradoxon áll. A Dunning Kruger-hatással gyakran találkozunk a hétköznapi élet során és az alapelvet az képezi, hogy az alacsony képességű emberek rossz következtetéseket és rossz döntéseket hoznak, de alacsony képességeik miatt képtelenek felismerni a hibáikat.
Mindentudó emberek, avagy az önjelölt „szakértők”
Az alacsony kompetenciával rendelkező emberek gyakran túlzottan magabiztosak és túlértékelik saját tudásukat vagy képességeiket. Ezért történik az, hogy gyakran olyan pozíciókat foglalnak el, ahol tulajdonképpen semmi keresnivalójuk nem lenne. Mindössze az önmagukba vetett hittel letaszítják onnan az aggódó és önkritikus, ám tehetséges társaikat. Ha pedig ez nem lenne elég, mindemellett meg vannak győződve a saját felsőbbrendűségükről és megingathatatlan önbizalommal rendelkeznek. Ez tipikusan annak az esete, amikor valaki osztja az észt, de hiányában van minden valódi háttértudásnak.
Jól ismerjük ezt az embertípust. Ott van a focimeccsek lelátóin és kedvesen anyáz, amiért a sportoló nem tudja berúgni a labdát, holott ő életében nem lépett pályára. Ott van a fodrászszalonokban, ahol minden hajformázás mellé jár egy egész „önismereti” kurzus, hogy mit hogyan kellene csinálni az életben. De szép számmal látunk a tehetségkutató műsorokban is önjelölt szakértőket, akik Isten tudja, honnan nyerik a magabiztosságukat.
A szakértelem sajnos nem elég
Ezzel szemben azok, akik magasabb szintű tudással rendelkeznek, gyakran alábecsülik saját képességeiket, mivel tisztában vannak az adott terület komplexitásával és az összetett problémákkal. Ők azok, akik meghúzódnak, csendben maradnak és emiatt rengeteg lehetőségről is lemaradnak. Aki elmélyedt már valamilyen témában, az nagyon jól tudja, hogy minél többet tanulunk, vizsgálódunk, annál inkább úgy érezzük, hogy kevesebbet tudunk. Ahogyan Szokratész mondta: “Egyvalamit tudok biztosan, azt, hogy nem tudok semmit.” Sőt, a magasabb intelligenciaszinthez gyakran társul imposztorszindróma is. Ilyenkor bármennyi sikert is érünk el, azt érezzük, hogy azt nem érdemeljük meg.
Ugyanakkor sokszor frusztrációt szül, amikor azt látjuk, hogy hozzá nem értők uralják a világot. Ilyenkor úgy érezhetjük, hogy nincs hatásunk a dolgok alakulására, mert egyszerűen a hülyék hangosabbak, harsányabbak és tulajdonképpen nem is akarunk velük versenyezni.
Mint tudjuk, az üres edények csapják a legnagyobb zajt.
Azonban a szakértelem ebben az esetben nem elégséges a boldoguláshoz. Szükség van az önmagunkba vetett hitre, a megalapozott tudás melletti kiállásra és arra, hogy szót kapjanak azok is, akiknek tényleg van mondanivalójuk.
Ez a világ rendje és ezt el kell elfogadni?
Ha elfogadjuk, hogy az okos a saját csökkentértékűségi érzése miatt szenved, a hülye pedig a felsőbbrendűségi érzése miatt henceg, akkor behódolunk egy olyan torzításnak, ami az indokolatlan önbizalmat ünnepli, a valódi tudást pedig alulértékeli. Hogy mi a megoldás? A tudatos önkritika, a visszajelzés keresése és az állandó fejlődés iránti elkötelezettség segíthet minimalizálni ezeket a negatív hatásokat. A Dunning Kruger-hatás az életünk egy pontján mindannyiunkat érint, függetlenül az intelligenciaszintünktől. Mindig lesz olyan terület, ahol kezdők leszünk, amiben fejlődnünk kell, nem lehetünk és nem is kell mindennek a szakértőjévé válnunk. Azonban fontos, hogy reálisan lássuk magunkat.
Nyitókép: Emir Memedovski / Getty Images
