Mikor az egyiken csattan az ostor, a másikon pedig nem – Egy bántalmazott testvérpár története

Gyerekek ezrei szenvednek a családon belüli erőszak legalantasabb formáitól. A húgommal mi is bántalmazó környezetben nőttünk fel. A különbség az volt kettőnk között, hogy míg én a saját bőrömön tapasztaltam az ütéseket, őt testi sérelem nem érte.

A családi albumomban volt egy egészen különös képem. Sokáig őrizgettem, bár magam sem értettem, miért olyan fontos a számomra. Meglehetősen idilli pillanatot kapott el a fotós: apukám hanyatt fekszik a kanapén, hasán a nagyjából fél éves húgom ül. Én pedig hátulról próbálom egész óvatosan a feje búbját megsimogatni. Sokkal később értettem meg ennek a képnek a mondanivalóját: hű lenyomata volt az akkori családi életünknek. Ott van a húgom, a figyelem középpontjában, én pedig mintegy mellékszereplőként, félve és esetlenül próbálok apám felé közeledni. Mert a gyerek próbálkozik; a folytonos csalódások ellenére is. Nincs meg még hozzá a kellő tapasztalata, amivel az eseményeket logikai sorrendbe rakhatná. Ha minden megnyilatkozására teljesen más reakciót kap válaszul, akkor végképp elveszti a fonalat a felnőttek világának bonyolult, játszmákkal tarkított rendszerében. Persze idővel – saját kárán tanulva – a gyerek is alkalmazkodik, legyen bármilyen fiatal.

Ha ugyanaz a kéz egyszer ételt ad, másszor bitang nagy pofont, harmadszorra már behúzott nyakkal, s ugrásra készen fordul felé az ember.

Ma már könnyűszerrel ki tudom mondani, amit akkor megfogalmazni sem voltam képes: ötéves koromig a szóbeli és fizikai bántalmazás szinte mindennapos elszenvedője voltam. Nem kellett különösebb indok arra, hogy kapjak néhány pofont, elég volt néhány kupica pálinka, vagy pár üveg sör a kocsmában, és otthon már csattant is a tenyér. Először anyukám kapott, majd visszakézből én is, ráadásul zúdultak ránk a válogatott szidalmak. A húgom egészen szerencsés módon kimaradt mindebből, valahogy sosem került apám zsarnokoskodásának kereszttüzébe.

Sokáig magamban kerestem a hibát: mert hát csak kell lennie valamilyen magyarázatnak arra, hogy az egyiken csattan az ostor, a másikon meg nem. Biztos valamit rosszul csinálok, vagy talán a hajszínem az oka – gondoltam magamban. Ez szinte állandó vitatéma volt nálunk. Apám kikérte magának, neki bizony nem lehet vörös hajú gyereke, így származásom alapjait hol a jegyzőre, hol pedig a postásra vezette vissza. Próbáltam én jól viselkedni, a magam módján, de eleven voltam és kíváncsi. Tudnom kellett, vajon mi van a toll belsejében, hiszen valami oka csak van, hogy szét lehet csavarni. Nem akartam ellökni a húgomat, csak túl gyorsan hajtottam a hintát, és már nem tudtam megállni, amikor odaszaladt elém. A lázmérőt is véletlenül törtem össze, pusztán azért, mert elfelejtettem, hogy a hónom alatt van. Aztán persze meg is volt a baj, járt érte a büntetés.

Ötéves voltam, amikor a szó leghagyományosabb értelmében menekülnünk kellett. A húgom épp csak betöltötte a másfelet. Egy szatyor ruha maradt meg a régi életünkből, minden mást hátrahagytunk egy élhetőbb jövőért cserébe. Apám persze utánunk jött; nem volt nagy talány, hová is mehettünk, este már ott átkozódott a nagymamámék kapujában. Papa kiment, hogy elzavarja, mama meg szaladt is a partvissal utána. A húgom halálra rémült a felfordulásban, ordított, ahogy a torkán kifért. Anya az ölébe vette, ringatta, én meg ott kucorogtam az előszoba falának dőlve, és fogalmam sem volt, hová bújhatnék.

Sok-sok évvel később, mikor a gyerektartás meghatározásánál tanúnak idéztek be, a bírónő utolsó kérdése az volt:

– Szereti Ön az apját?

Kimondhatatlanul felemelő érzés volt, mikor teli torokból, tiszta szívvel végre kimondhattam:

– NEM!

Szükségünk lett volna minden forintra, mégis képtelen voltam mást mondani. Attól a naptól kezdve apámnak nem kellett gyerektartást fizetnie utánam, a húgomét viszont duplájára emelték. Úgy gondoltam, ez így teljesen korrekt. Abban a pillanatban éreztem először magam igazán felnőttnek, holott jogilag még nem voltam az. Mégis tettem valamit saját hitem és meggyőződésem szerint, és ez óriási büszkeséggel töltött el.

Felnőtt fejjel visszatekintve, harminc év emberismeretével és némi tapasztalattal a hátam mögött, persze sokkal könnyebb viselkedésmintákat elemezni és érzésekről beszélni. Már nem vádolom magam, és többé-kevésbé túl vagyok az akkori sérelmeken. Sőt, van egy másik számottevő előny is, amely megint csak a kor hozadéka: felnőttként az ember rendelkezik a saját sorsa felett. Mondhatom azt, hogy holnaptól én bizony nem vagyok hajlandó így élni, és változtatok a körülményeimen. Egy gyermek ezt nem teheti meg, még akkor sem, ha szekrényben lakó démonok helyett valós szörnyek kísértik.

Azt ma sem tudom, a húgom miért nem kapott soha egyetlen pofont sem. Talán túl kicsi volt még; lehet, hogy apám sem volt olyan szőrös szívű, mint ahogy az emlékeimben él, és nem tudott bántani egy egészen pici gyermeket. Esetleg attól félt, maradandó károkat okoznak az ütések, vagy gyanús lett volna a védőnői vizsgálatok alkalmával a bőrét tarkító kék-zöld foltok miatt? Még az is lehet, hogy őt tényleg szerette; az ő haja elvégre is barna, eleve helyzeti előnnyel indult az apa-lánya kapcsolat rajtmezőnyében. Vagy csak idő kellett volna hozzá, és ő is az áldozat szerepbe kerül. Sosem tudjuk már meg, és igazság szerint nem is lényeges.

Nehezteltem-e a húgomra mindezért? Nem kifejezetten. De nem lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy féltékeny sem voltam rá. A testvérek talán egyébként is jobban rivalizálnak egymással, ha küzdeniük kell a figyelemért; nálunk ez mégsem volt több a szokásos testvérféltékenységnél. Adottak voltak szerepek, ahogy a határok is, és ki-ki maradt a saját felségterületén.

Joggal kérdezhetné bárki, hogyan alakult ezután a kapcsolat a húgom és köztem. Azt hiszem, minden pont úgy zajlott, mint ahogy ez bármely más testvérpárnál lenni szokott. Voltak vérre menő vitáink, kisiskolásként undokok és kiállhatatlanok voltunk egymással. Ha csend volt, rendszerint egymás hajába kapaszkodva gubbasztottunk valamelyik sarokban. Hangtalanul csorogtak szemünkből a könnyek, de egyikünk sem adta fel, és nyámnyila módon segítségért sem kiabáltunk soha. Volt olyan is, hogy merő kedvtelésből két órán keresztül verte a fejem a kocsi ablakához, míg úti célunkat el nem értük, és minden koppanásnál hangosan kacagott. De az is előfordult egy nagyobb összezördülés után, hogy több, mint egy hónapig egy szót sem váltottunk egymással.

Mindezek után merem-e állítani, hogy jó testvérek vagyunk? Kétségtelenül.

A közös múlt összekovácsolja az embert, még akkor is, ha az egyikünk semmire sem emlékszik életünk egyik legnehezebb időszakából.

Az ő sorsa sem egyszerűbb, mint az enyém, hiába kerültünk az emlékezet válaszfalának két külön pólusára. Ő emlékezni nem tud, én felejteni. Ennek vannak hátulütői, sok-sok lelki eredetű probléma rakódott rám, amit nagyon nehéz magamról lefejteni és hátrahagyni. De tudok belőle építkezni is; tisztában vagyok azzal, honnan hová tartok, és tudatában vagyok annak is, melyek azok a minták, amiket kerülni szeretnék, mert a saját bőrömön tapasztaltam meg ezek árnyoldalát. A húgom pedig „gyökértelen”. Képes racionális döntéseket hozni, szilárd lábakkal áll a talajon, a felszín alatt viszont ott motoszkál benne: milyen is lehetett az az élet, amit ő csak hallomásból ismert meg?

Felnőttünk. Külső alapján nagyon kevesen tudnák megmondani, hogy vér szerinti kötelék fűz össze minket; belső tulajdonságok terén talán még annyi közös vonás sincs bennünk. Más az életcélunk, másak az értékeink. De ő volt az, aki megtanította, milyen érzés aggódni valakiért. Mellette tapasztaltam meg, hogyan kell gondoskodni valakiről. Mikor egy évet külföldön töltöttem, ő volt az, aki a leginkább hiányzott. Akinek kuporgatott pénzemből repülőjegyet vettem, amikor fásult lettem és magányos; és ő jött, hozott kolbászt, meg Pilóta kekszet, körbejártuk a Hyde Parkot, és utána hónapokig rendben volt megint minden. Mindig tudta, mi az, ami bánt, hogyan vidíthat fel, és mire van a legnagyobb szükségem. Most sincs ez másképp. Kicsit több, mint egy kilométer a távolság közöttünk, gyalog 13 perc alatt megteszi az ember. Mégsem találkozunk sokat. De mindig beugrik, ha erre sétáltat kutyát, vagy egy doboz étellel kopogtat az ablakon, ha épp a kedvenc éttermemben jár. Ezek azok az apró kedvességek, amik feldobják az ember napját. Amitől úgy érzi, tartozik valahová, fontos valakinek, még ha olyan elfuserált múlt is köt össze egy testvérpárt, mint amilyen a miénk.

Nyitókép: Matthew Henry/Unsplash

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: