Biztosan te is hallottál már a japán életmódtanácsadóról, aki arra ad tippeket, hogyan tisztíthatjuk meg a lakást a felesleges dolgoktól. Hozzám is eljutott a híre, és bevallom, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy felhagyok az örökös gyűjtögetéssel.
Ki ne szeretne szép, rendezett otthonban élni? Be kell, valljam, én is gyakran álmodom erről. Sokszor vágyakozva nézegetem a lakberendezési magazinok képeit, és a szemet gyönyörködtető fotók láttán bizony bennem is munkálkodni kezd az a bizonyos fészekrakó ösztön. Lázasan tervezgetek: ide még jó lenne egy konyhapult, oda pedig pont elférne néhány polc, az előszobafalat is meg kellene csináltatnunk, mielőtt beköszönt a tél. Aztán visszaránt a valóság: lelkem mélyén tudom jól, vehetnék én bármekkora szekrényt vagy tárolódobozt, az évek során felhalmozott kacatjaimmal pillanatok alatt meg tudnám tölteni.
Kincsként őrzött kacatjaink
Nem tudom szépíteni a helyzetet: mi tipikus gyűjtögető család vagyunk. Nincs a házunknak olyan szeglete, amelynek tárolókapacitása ne lenne a végletekig kihasználva. A konyhaszekrény tetején igazán nagy harmónia uralkodik az üres borosüvegek és emlékül megőrzött kávés poharak között. Mondjuk elég nagy kár, hogy nem emlékszem, életem mely fontos momentumát kellene megidézniük. A nappaliban dobozokba ömlesztve áll a sok játék, az ágyunk alatt pedig több tucatnyi gyermekkori emlékem lapul. A ruhásszekrényemet egy jó ideje nem tudom már becsukni, annak ellenére sem, hogy a héten két nagy szatyor ruhát válogattam ki. A kamrába pedig már meg sem próbálok bejutni; elég egy rossz mozdulat, és a nyakamba borul minden.
A gyűjtögetés ragadós
Én még mindig kispályás vagyok a felmenőimhez képest: anyukámnak nem is olyan rég egy komplett konyhaszekrénye volt, amelyben az üres tejfölös és margarinos dobozokat gyűjtögette. De kész kollekciója volt a különböző méretű befőttes üvegekből és üdítős flakonokból is. Nem mintha zárható műanyag edényei ne lettek volna, azok valamiért mégsem voltak olyan nagy becsben tartva, mint a jócskán viseltes dobozkák. De „valamire még jó lesz” alapon bármi mást is képes felhalmozni: például kartondobozokat – mert arra lehet rajzolni–, kreatív céllal minden termést, anyagfoszlányt és díszesebb szalagot. A húgom pedig néha igazi retró kincseket szokott kibányászni a gardróbjából.
Nagymamám is raktározó életmódot folytat. Nála aztán tényleg nem vész kárba semmi: a használt ingekből szuper portörlő lesz, és bármilyen kötött anyagdarabot képes visszafejteni, hogy új ruhákat készítsen belőle. A családi karácsonyokon is tökélyre fejlesztette már a gyűjtögetés képességét. Még csak ki sem bontja az ajándékait, máris sasszemmel vadássza a lehulló csomagolópapír darabokat. Majd olyan szépen, komótosan simogatja ki belőlük a meggyűrődött ráncokat, hogy néha azt sem tudom eldönteni, vajon a csomagolás okoz-e nagyobb örömet neki, vagy a benne lapuló ajándék. Nagypapám halála után egyébként meglepően gyorsan elajándékozta mindazt, ami 57 évi házasságból – minden örömével és bánatával együtt – visszamaradt; gondolom ez is egyfajta módja a gyászfeldolgozásnak. Nekem ez valahogy sokkal nehezebben ment; közel négy év kellett ahhoz, hogy az emlékül őrizgetett ruhakupac néhány darabját tovább tudjam adni. A köntöse még mindig itt lóg a fürdőszobában: egy ideig őrizte a gyerekkoromból oly jól ismert illatokat, mára már egész észrevétlenül beolvadt a törölközők közé.
Miért olyan nehéz megválni ezektől a tárgyaktól?
Jó kifogásként mondhatnánk erre, hogy egy-egy fárasztóbb munkanap után senkinek sincs ideje és kedve arra, hogy órákig szelektálja a gardrób hátsó sarkába suvasztott kacatokat. Azt is észrevettem egyébként, hogy aki valaha is megtapasztalta, milyen a nélkülözés, sokkal nehezebben dobja ki a szükségtelen, ám még használható dolgokat. Persze ezek az érvek is helytállóak, szerintem mégis sokkal nagyobb visszatartó erő a nosztalgia. Ma is mosolyt csal az arcomra, mikor az általános iskolai padtársamtól kapott agyagszobrot a kezembe veszem, vagy a nagyfiam első cumisüvegére nézek. Ha csak egy pillanatra is, de elemi erővel törnek rám azok az érzések, amiket kisiskolásként, vagy anyaságom első napjaiban éreztem. Ezek a tárgyak lánccá fűzik azokat az életszakaszokat, amiket magam mögött hagytam és segítenek meghatározni, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok. Na, és végső soron ott motoszkál a felszín alatt a bizonytalanság is: mi van, ha később megbánom a döntésem? Elvégre köntösöm lehet még száz másik, ha úgy akarom, de olyan már nem lesz egy sem, amit a nagypapám hagyott rám örökül.
A 21. századi divatja: a lomtalanítás
Rengeteg cikk és blogbejegyzés született már arról, hogyan varázsoljuk rendezetté környezetünket, ezzel is megteremtve belső békénket. A közösségi média fórumain időről időre új lomtalanító programok jelennek meg, amelyeket mi is bátran végigcsinálhatunk, az igazán elszántak akár búcsúceremóniát is rendezhetnek az életükből távozó tárgyaknak.
Az utóbbi pár évben sokat lehetett hallani Marie Kondo nevét. A 34 éves japán tanácsadónő karriert épített a rendrakás és a rendfenntartás gyakorlata köré. Módszerének lényege egyébként egy egészen egyszerű szabályra épül: szabaduljunk meg azoktól a tárgyaktól, amelyek nem okoznak számunkra örömet. Fontos az is, hogy kategóriánként haladjunk végig a lakásban fellelhető összes eszközön. Tehát először az összes adott csoportba tartozó tárgyat – minden ruhát, vagy minden konyhai eszközt – egy helyre kell gyűjtenünk, és addig kell folytatnunk a szelektálást, míg a kupac el nem tűnik. Az is adott, hogy milyen sorrendben kell megszabadulnunk felesleges tárgyainktól, na és az sem mindegy, hogyan tároljuk a megmaradókat. Így nem csupán az otthonod lesz szép és rendezett, hanem – elméletileg – te is boldogabb leszel. A japán tanácsadónő beszélget is a tárgyakkal, miközben rendezgeti őket. Hát, nem tudom, én valahogy képtelen vagyok elképzelni, hogy a nappali közepén ülve köszönőbeszédet mondjak egy tésztaszűrőnek. Mondjuk, ez is esetleges: egy pohár víz sem szerez nagy örömet, egészen addig, míg szomjas nem leszek.
Az életmódszakértők, életvezetési tanácsadók szerint egyébként a lomtalanítás önmagában felér egy önismereti kurzussal: miden választásunkkal közelebb kerülünk személyiségünk magvához. Rájövünk, kik is vagyunk valójában, és melyek azok a dolgok, amik igazán fontosak a számunkra. Mire a rendrakás végére érünk, sokkal céltudatosabbak és határozottabbak leszünk. Egy letisztult környezetben könnyebben tudunk a teendőinkre koncentrálni, nem vonja el a figyelmünket a sok felesleges kacat. Nem utolsósorban pedig megtanulhatjuk azt is, hogy a boldogságot nem önmagunkon kívül kell keresnünk, így az emlékezéshez sem feltétlenül kell tárgyakkal körbebástyázni magunkat.
Végső soron azt mondhatom, minden tiszteletem Kondóé. Én mondjuk egészen biztosan nem érezném jól magam egy olyan lakásban, ahol színátmenetes sorrendben állnak egymás mellett még a törölközők is; bár tagadhatatlanul az is előnyös lenne, ha nem borulna a nyakamba a szekrény komplett tartalma, ahányszor csak kinyitom az ajtaját. Lehet, hogy olykor vágyakozva nézem a makulátlanul tiszta és a legapróbb részletekig összhangban lévő álomlakásokat, mégis valahogy távol áll tőlem ez a kép. Ahhoz, hogy gyönyörűek, kétség sem férhet; nekem mégis magányosnak tűnnek: üres házak csupán, ahhoz hogy otthonná váljanak, kell néhány maszatos tenyérnyom a falon és morzsa a szőnyegen.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Eduard Militaru/Unsplash
