„Mindennek örülök a tanítással kapcsolatban, amit nem nekem kell megoldanom” – Egy háromgyerekes apuka írása az iskolakezdésről

 WooHoo
2020.09.16

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen szülő, aki valamiféle megváltásként tekintett a szeptemberre. Hiába dolgoztam már a karantén előtt otthonról, azért ez a tavaszi és nyári időszak merőben eltért az eddigiektől...

Ugyanis egészen más egyedül dolgozni otthon, és megint más úgy megcsinálni ugyanazt a feladatmennyiséget, hogy közben még a felvigyázó házitanító szerepébe is bele kell bújnom. Nem csoda, hogy a szeptember beköszöntével sok szülő velem együtt sóhajtott fel, sőt, idén még a gyermekeim is várták az iskolát (bár ez a lelkesedés egyetlen hét leforgása alatt alábbhagyott. De hát a gyerekek már csak ilyenek. Hamar megunnak mindent.) Az idén tanulva a korábbi évek tapasztalatából már augusztus 20. előtt beszereztük a tanszerlistán szereplő dolgokat. Erről azért eszembe jutott egy szülői coach Facebook bejegyzése, amelyben a nagyapja 1942-es tanszerlistáját hasonlította össze az elsős gyermeke 2020-as listájával. Csak az elsőt idézem: „palatábla, vessző, rongy”. Elég elgondolkodtató ez a digitalizációra és a minimalizmusra épülő világunkban… Na, de térjünk vissza az eredeti témámhoz: az iskolakezdéshez! Eleinte csak a szokásos nehézségek jelentkeztek, úgy mint a koránkelés, a „ki tette el a cuccaim” és a minden évkezdéskor jellemző taneszköz és holmi elhagyás. De ezeken az akadályokon már könnyedén felülemelkedtem, hiszen háromgyermekes apukaként gyakorlott iskolakezdő vagyok. Aztán a szokásos újrarendeződés: „én már nem akarok karatéra járni”, „én meguntam a zongorát”. Jó, akkor jöjjön valami más, de nálunk az a szabály, hogy minimum egy évig művelni kell valamit, nem lehet csak úgy kiszállni, mert az adott tevékenység erőfeszítést igényel. Szóval ilyenkor lehet előjönni a korábbi sérelmekkel, vagy megerősíteni az eddigi elköteleződést. Persze az edzések zöme csak októberben indul, de ez talán még jó is, mert így folyamatos az átmenet a nehezebb időszakba.

Fő az optimizmus!

Az évnyitót az egyik iskolában online tartották meg, máshol a teremben ülve, az iskolarádión hallgatták meg az idén kevésbé barokkosra sikerült körmondatokat a diákok, megint máshol a szokásos módon, az udvaron kellett végigállniuk az eseményt a gyerekeknek. Szerintem a világ legfeleslegesebb dolga az évnyitó. Olyan, mintha ez lenne az igazgatók egyetlen megnyilvánulási lehetősége az év során, mintha egyfajta hallgatólagos erődemonstrációs ünnepe lenne az iskolai vezetésnek. Elég lenne ennyi is: az évet megnyitom. Az iskolavezetés egyébként néhány témában kikérte a véleményünket. „Ki akarja (az eddig kötelező) úszásra járattatni a gyerekét? Ha nem jár a gyerek, akkor is ott kell maradnia suliban és megvárnia a többieket.” Aztán egy nappal később rájöttek, hogy ez nonszensz, így már nem kell ott maradnia, majd egy napra rá már központilag senki nem járhat úszni, az iskolaorvos ezt tanácsolta. Aztán jött a „ki akar napközit és miért?” – kérdés. Természetesen némi lelki természetű nyomásgyakorlás is visszaköszönt ezekben a megkérdezésekben, finoman terelgetve a szülőket a megfelelő válasz irányába. Ami a maszkviselést illeti: míg az első héten elég volt a szünetekben maszkot viselni, addig mára már az órán is kötelező mindenkinek. Úgy látom az én gyerekeimet ez nem zavarja, úgy tekintenek rá, mint egy újabb divathóbortra. Persze akármit nem vesznek fel ők sem. A fekete túl komor, a kacsás már gyerekes, kivéve, ha egy osztálytársuk varrta, akkor az is menő.

Digitális átállás

Idén az első szülői értekezleteket is online tartották meg. Ez alapvetően dicséretes, hiszen korábban is nagyrészt azt olvasták fel az osztályfőnökök, amit korábban Word-dokumentum formájában már kiküldtek. Elregélték, milyen tanárcserék voltak, hová tervezik az osztálykirándulást, meg mikor, mit kell befizetni. Bár az idei év jelszava az alkalmazkodás, azért megnyugtattak minket, hogy felkészültek egy esetleges digitális átállásra, és egyébként is mindenféle népegészségügyi vészhelyzettől függetlenül egyfajta kevert modell bevezetése várható. Nem mondom, hogy nincs egészséges szkepszis ezzel kapcsolatban bennem, de igazán mindennek örülök a tanítással kapcsolatban, amit nem nekem kell megoldanom. Most viszont valós idejű online tanítás is lesz, nem csak hébe-hóba bejelentkezések. Ez is üdvözlendő, de azonnal át is fut az agyamon, hogy akkor minden gyereknek külön laptop kell, mert hát miért ne eshetnének egybe majd ezek az online közvetítések? Még szerencse, hogy a feleségem két helyen is tanít, ezért két gépparkja is van. Nekem meg van egy elfekvő notebookom az előző munkahelyemről a jelenlegi mellett, így csak egybe kell beruházni így év elején. Úgyis megspóroltuk az árát a tengerparti nyaralás kihagyásával. Ja, nem is, mert brutálisan elszálltak a magyarországi árak is a nyáron. Na, mindegy. Kell és kész!

 A terjeszkedő sötét árny

Már egészen kezdtem megelégedni a tanév alakulásával, amikor léket kapott a nyugodt otthoni jelenlét hajója. A legkisebb gyerek osztályában megjelent egy koronagyanús osztálytárs. Na, nem pozitív teszttel, csak a szokásos tünetekkel, amik minden egyes ősszel felütik a fejüket, csak eddig legyintettünk rá. Így hát bezárták az osztályt. Ezért az egyik gyerek itthon lesz velünk a következő két hétben. A menzáját is le kell mondanunk, aminek az az abszurditása, hogy már abba is csak nehezen egyeztek bele, hogy most egye le a márciusi befizetés ellenértékét. Még szerencse, hogy a másik kettő mehet, mert a kontakt kontaktja az egyelőre szabadon közlekedhet az ÁNTSZ aktuális ajánlása szerint, ami persze holnapra megváltozhat. Plusz mindenütt más az intézményi policy vagy az, ahogy értelmezik azt. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy hamarosan mindannyian a kontakt kontaktjai leszünk és a hálózatelmélet egyik kis tétele szerint bárki bárkit elér a világon csupán öt kontaktuson keresztül. Tehát nem tudom meddig célszerű fokozni a kontaktok kontaktjának kontaktjait célzó intézkedéseket.

Minden körbeér

Azt már el sem merem mondani senkinek, hogy finoman kapar a torkom, mert hosszú évek kihagyása után nemrég elszívtam egy cigit egy ismerős apukával. Remélem elmúlik, hiszen se lázam sem egyéb tünetem nincs, csak ez a fránya torokkaparás. Viszont újból bevillant, hogy a tavaszi rendszerben nem is a tanulás volt a legborzasztóbb, hanem a különböző felületekre való feltöltés és ennek a folyamatos ellenőrzése, az online órarend és információk száz csatornán való terjedése. Vajon ebben sikerült fejlődniük az iskoláknak? Mindenesetre az nem jó jel, hogy már ma is volt két óra, amiről lemaradtunk, mert a tanár ott volt, csak épp nem küldött elérhetőséget a saját órájához. Pedig a tanulás zökkenőmentes lebonyolításának a megszervezése most is ugyanúgy az iskola kötelessége, mint offline oktatás esetén. Szerintem ezt a szervezőmunkát nem lehet a kényszerből otthon maradt szülőre bízni. Ahol lenne segítő nagyszülő ott meg a vírusveszély miatt kellene elkülöníteni őket a gyerekektől. Tehát nincs ideális megoldás. Az optimális meg az, ha ismét az aktív korosztály pörgeti az összes tányért a pálcikákon, akárcsak a cirkuszban.

Mindegy, most ebben viszonylagos csendben megírom ezt a cikket, amíg a másik kettő még iskolában van. A csend az, amit nem lehet pótolni, ezt kell most maradéktalanul kiélveznem.

Szerző: Bacskai István

Nyitókép: Marko Geber/GettyImages