„Mindig megígérem a családomnak, hogy visszatérek” – interjú Szél Norberttel, a törökországi földrengés magyar mentőcsapatának tagjával

A magyar speciális mentőalakulat, a HUNOR egyik életmetőjével, Szél Norberttel beszélgettünk, aki nemrég tért vissza a törökországi földrengés kiemelt helyszínéről. Az egység 17 túlélőt – köztük három gyermeket – mentett ki a romok alól.

Por és törmelék, amerre a szem ellát. A hatalmas robaj utáni nyomasztó csendet a leszakadt elektromos vezetékek tompa zümmögése, és a fájdalmas zokogások hangja töri meg. A rettegés szürke hamuként lepi be a pár perccel ezelőtt még lüktető városrészeket. Remegő kezek kutatják tébolyultan gyermekeiket, családtagjaikat a leomlott betontömbök alatt. A földrengés első óráiban teljes a káosz. A katasztrófa sújtotta területről, aki tud, fejvesztve menekül. Ugyanakkor vannak, akik ilyenkor indulnak el a veszélyes zónák felé, és az életüket kockára téve mennek segíteni.

Február elején több erős földrengés rázta meg Törökországot és Szíriát, majd az elmúlt két hétben további 26 utórengés történt a területen. A természeti katasztrófában elhunytak száma meghaladja a 40.000 főt, és további több tízezer súlyos sérült van. Hazánkból is számos mentőegység indult útnak az érintett területekre, köztük az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság speciális kutató-mentő csapata, a HUNOR, melynek 49 tagja folytatott heroikus küzdelmet az életben maradtakért. A mentőcsoport egy tagjával, Szél Norberttel beszélgettünk, aki a napokban tért haza Törökországból. 

„Egy földrengés utáni első 100 óra a legkritikusabb és legmeghatározóbb is egyben” – mondja Szél Norbert, aki egy szombat délutánját szánta az interjúra. A statisztikai adatok alapján ugyanis ebben az időintervallumban van reális esély arra, hogy túlélőket találjanak. Azonban minél korábban érkezik a mentőalakulat, annál nagyobb káosszal találják magukat szemben. Ezért az életmentőknek gyakorlatilag önjáróvá kell válniuk pillantok alatt egy-egy ilyen helyzetben. „Miután a segélykérő ország kiosztja számunkra a területet, gyakorlatilag teljesen magunkra vagyunk utalva. Élelemről, felszerelésről és minden egyébről magunknak kell gondoskodni, hiszen ilyen katasztrófahelyzetben az adott ország ezt nem feltétlenül tudja biztosítani. Besorolásuktól függően vannak olyan csapatok, amelyek teljesen önállóak tudnak lenni, akár tíz napig is” – avat be a törökországi mentés részleteibe Szél Norbert.

„Nehéz döntéseket kell meghozni a mentés során”

– Mi járt a fejedben, amikor behívtak? Milyen érzésekkel indultál útnak?

– Engem tulajdonképpen a feleségem hívott be – mondja molyogva Norbert. – A gyerkeket tettem ki reggel az iskolában, amikor értesült a földrengésről és azonnal szólt, hogy biztos behívnak majd. Mivel gyakorlatilag szinte egész életemben ilyen helyzetekre készültem, minden behívás egyfajta adrenalinbomba a számomra. Ilyenkor szinte megélesednek érzékeim és egy letisztult életösztön vezérel, hogy a lehető legbiztonságosabb módon a legtöbb embert menthessem meg. A munkámnak ez a része éltet, enélkül nem is lehetne ezt csinálni.

– Ez a döbbenetes katasztrófa az egész világot megrendítette. Te Antalyaban egy olyan épületnél mentettél, amely ezernél is több főt temetett maga alá. Háromgyermekes családapaként egy ilyen helyzet nem írja át az életed fontossági sorrendjét?

– De abszolút. Számomra teljesen máshol kezdődik a probléma, mint mások számára. Amikor három emelet mélyen bent vagyok a romok között és jön egy utórengés, akkor sűrűn gondolok a családomra és minden átértékelődik. Nagyon nehéz döntéseket kell meghozni egy mentés során, hiszen mérlegelni kell, ki az, akit ki tudunk hozni, és ki az, akit már nem. Ez felértékeli a szeretteim fontosságát. Itthon ezért nincs az a fáradtság, ami le tudna venni a lábamról annyira, hogy ne töltsek minőségi időt a gyerekeimmel. Hálás vagyok a feleségemnek is, hogy támogat engem ebben a hivatásban.

– Nagyon nehéz lehet neki téged elengedni nap, mint nap.

– A veszély az életünk része lett, de tudja, hogy a munkámban a biztonság az első. Nyilván ebben a foglalkozásban semmi sem biztos, de van, hogy mi is úgy ítéljük meg a helyzetet, hogy nem megfelelőek a körülmények. Mi nem hősi halált halni megyünk, hanem a tapasztalatunkat, tudásunkat és rutinunkat felhasználva életet menteni. Ennél pedig nem tudok szebb dolgot elképzelni. Minden alkalommal megígérem a családomnak, hogy visszatérek.

– Magyarország talán egyik legnagyobb port kavart katasztrófájánál, a Hableány elsüllyedésénél is ti mentettetek. Azt hiszem, nem sok ember vállalkozott volna ott, akkor lemenni a Dunába.

– Igen, az ország egyetlen búvárszolgálataként első beavatkozók voltunk, olyan rossz körülmények között, hogy gyakorlatilag azokon kívül, akik kiestek a hajóból, másokat nem lehetett menteni. Aztán átvette a terrorelhárítás a jogkört és mivel kijelentették, hogy már életmentésre az eltelt idő miatt nincs lehetőség, mi a megbízott külsős cég búvárjait biztosítottuk a továbbiakban, és a halottkiemelés tartozott már csak hozzánk, de az sem volt egyszerű menet.

– Olyan foglalkozásod, van, amelyben naponta találkozol a halállal. Vagy a te életed van veszélyben, vagy másé, vagy előfordul, hogy már nem tudtok segíteni. Mindez lelkileg nagyon megteherhelő lehet.

– Mi egy kicsit másképp kezeljük ezeket a haláleseteket, mint egy átlagember. Nem kutathatjuk a dolgok hátterét, nem engedhetjük meg, hogy lelkileg megfogjanak, hiszen az a munka és a biztonság rovására menne. Ezekben a helyzetekben mi esélyt adunk az életre. Akkor is úgy állunk a feladathoz, hogy életet mentünk, amikor az eltelt idő esetleg már nem indokolja ezt. Haláleseteknél pedig azzal próbálunk tisztában lenni, hogy mennyire fontos a bizonytalanság feloldása. Mert egy eltűnt személynél nincs rosszabb. A munkánkkal lehetőséget adunk a családoknak elbúcsúzni szeretteiktől.

– Az életmentés, a veszély áthatja az egész életedet. Képes vagy átkapcsolni civil üzemmódra? Hogyan tudsz feltöltődni?

– Számomra a víz az éltető elem – mondja Norbert szerényen. – De szerencsére nemcsak nekem, hanem feleségemnek is. Nálunk a búvárkodás családi vonás, ha csak tehetjük minden nyaralásukat összekötjük egy kis merüléssel is. Mostanában azonban ritkábban tudunk hódolni szenvedélyüknek, hiszen nemrégiben született meg harmadik kisfiunk, aki még csak 4 hónapos.

– Te nem tekinted hősnek magad, pedig ha jól tudom, Törökországban a múlt héten 17 ember életét mentettétek meg.

– Minket azért tekintenek hősnek, mert olyan helyekre megyünk, ahova mások nem szívesen. Olyan veszélyeket vállalunk, amit mások nem. De mi erre vagyunk kiképezve, és erre köteleződtünk el. Legtöbbünk – akárcsak én – már gyermekkora óta speciális helyzetekre gyakorol. Nap, mint nap életeket mentünk, így valóban, számomra ez nem számít hőstettnek. A szellemi, és technikai tudásomat, a fizikai felkészültségemet az emberek szolgálatába állítottam.

Nyitókép és fotók: Szél Norbert

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk: