„Az emberiségnek mindenféle elmére szüksége van” – mondta Temple Grandin pszichológus, aki maga is autizmussal küzdött. Szülőként mégsem könnyű megbirkózni a lelki teherrel, amit a gyermekünket érintő diagnózis okoz.
Tanulási zavar, érzelmi zavar, autizmus, ADHD – ez csak néhány azok közül a jelzők közül, amikkel a nehezebben kezelhető, pszichológiai értelemben vett, nem normál fejlődésű gyerekeket illetik. Az első érzelem, ami ilyenkor mellbe vágja a szülőket a kétségbeesés. A „na és most hogyan tovább?” gondolat lavinát indít el a fejünkbe, és felszítja az önostorozás hullámait is, főleg az olyan diagnózisok esetén, ahol nincs pontosan meghatározható kiváltó ok. Ilyenkor sok szülő ösztönösen magában kezdi keresni a hibát, úgy érzik nem voltak elég jók a gyerek számára és biztosan valamilyen visszafordíthatatlan hibát vétettek. Cikkünkben néhány olyan támpontot szeretnénk felsorakoztatni, melyek segítenek eligazodni és feldolgozni azt, ha a gyerekünk nem illik bele a megszokott képbe.
Velőnkig hatol, ha valaki elveszi az álmainkat
Valami hasonló történik akkor is, amikor szembesülünk azzal, hogy egy régen dédelgetett kép egy orvosi szakvéleménynek köszönhetően szertefoszlik. Erre sajnos nem lehet felkészülni. Már a gyerek születése előtt él egy képzet a fejünkben arról, milyen gyerek is lesz a mi szemünk fénye. Szép és sikeres jövőt képzelünk el neki. Nagyon nehéz nemcsak elengedni, de márcsak változtatni is ezeken a vágyálmokon. Elviselhetetlen súllyal jelennek meg ezek a törések a fantáziánk által alkotott ép gyerek képén és erősítik a veszteség érzését. Csakhogy a tények nem elfogadása, a szégyen csak megnehezíti a családi működést és hamar elszigetelődünk a környezetünktől. A társas magány pedig épp az ellenkezője annak, amire szükségünk van.
Életre szóló másság
Egy diagnózist bármilyen korban nehéz elfogadni. Felnőttként viszont nagyobb eszköztárral rendelkezünk ennek a megemésztéséhez. Teljesen más fájó pontokat érint ugyanakkor az, ha a saját gyerekünk mentális vagy fizikai egészsége a tét. Nagy teher egy címkével szembesülni és azt érezni, hogy alapjaiban rengett meg a gyerek működésmódja. De legalább ilyen nehéz olyan tünetektől szenvedni, amiknek még neve sincs és fogalmad sincs mi történik a gyerekeddel. Amikor nevet kapnak diagnózis formájában a nehézségek, akkor az elsődleges félelem a szülőkben az, hogy stigma kerül a gyerekre, amit mostantól nem fog tudni lemosni magáról. Igaz ez főleg az olyan zavarok esetén, mint például az autizmus, ami élethosszig tartó kórállapotot jelent.
A világ bárki számára élhető hely
Azonban fontos kiemelni azt, hogy egy betegség csak a személyiség egy kis tortaszelete, nem a teljesség. Annak ellenére, hogy címkét kap a gyerek, nem veszít az értékéből. Attól ő még lehet egy csodálatos kisember, aki hatalmas dolgokra elhivatott. Súlyosabb esetekben az olyan kijelentések, mint az „ebből a gyerekből nem lesz semmi” tévútra vezetnek. A gyerek nem biodíszlet az életünkben és a legkilátástalanabb helyzetből is kihozhatók olyan magasságok, amikre kezdetben nem is gondolnánk. A cél mindig az, hogy a maximumot hozzuk ki az aktuális helyzetből. Egy diagnózis alapjaiban változtatja meg a család életvitelét, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne teljes, harmónikus életet élni.
Címkék, mint kifogások
Egy másik hiba, amibe szülőként hamar belefuthatunk az, hogy alábecsüljük a gyereket. Elkezdünk a különböző címkék mögé bújni és azt erősíteni a külvilág felé, hogy ez a gyerek azért nem tud megcsinálni bizonyos dolgokat, merthogy az orvosok azt mondták, hogy ilyen vagy olyan zavarral küzd. Felmentjük a gyereket rengeteg dolog alól, miközben a diagnózis keretei rugalmasan tágíthatók, a gyerekek pedig sokszor rácáfolnak hitrendszerekre és tünetekre. Mivel még fejlődésben vannak, az is előfordulhat, hogy az idő múlásával egy-egy diagnózis már elavulttá válik. Lehet, hogy 7 évesen kap a gyerek egy SNI kódot (sajátos nevelési igényű gyerek), ami néhány évvel később már teljesen megszűnik. Lehet, hogy régen tanulási zavarokkal küzdött, de mostmár kitűnő tanuló a fejlesztéseknek köszönhetően, illetve annak, hogy a természet magától is korrigálja a hibákat. Szülőként fontos, hogy ne helyezkedjünk bele és vegyünk készpénznek hosszútávon egy-egy orvosi szakvéleményt, hanem időnként vizsgáljuk felül a változásokat.
Csapatjátékossá kell válnunk
August Bier, orvos szerint „egy okos szülő gyakran jobb diagnózist állít fel, mint egy buta orvos„. Fontos, hogy bízzunk a szülői megérzéseinkben, mert ezek általában nem csalnak. Ha azt érezzük, hogy nincs rendben valami a gyerekkel, akkor vegyük a fáradtságot és járjunk utána, akkor is, ha mindenki le akar beszélni erről. De ugyanígy igaz az is, hogy a legjobb eredményeket akkor tudjuk elérni, ha csapatjátékossá válunk és a szakértőkkel közreműködve dolgozunk azon, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a gyerek állapotából. Mert csakis úgy fog tudni teljes, önálló életet élni, ha biztos hátvédként ott vannak a szülei mögötte. A szülőknek meg legalább ennyire fontos feladata a saját kétségeiket és bizonytalanságaikat átformálni és ebben egyáltalán nem szégyen segítséget kérni.
Nyitókép: Catherine Falls Commercial/ Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- Amire most nagyobb szüksége van a gyereknek, mint valaha: a rutin
- 7 különleges rajz és tény, ami segít megérteni a mentális egészség fontosságát
- Ryan Reynolds őszintén mesélt mentális betegségéről
