A mozaikcsalád olyan, mint a puzzle, ahol mindenkinek meg kell találni a saját helyét. Ez persze többnyire kérdésekkel, nehézségekkel is együtt jár. Lássuk, kolléganőnk esetében melyek voltak ezek, és mi segített neki.
Amikor először hallottam a mozaikcsalád kifejezést, arra gondoltam, hogy pont olyan lehet, mint egy puzzle, ahol szépen minden darabka a helyére a kerül, előbb-utóbb. Arra azonban nem gondoltam, hogy ez a folyamat mennyi kérdéssel, nehézséggel, fejtöréssel járhat, és igen, könnyekkel is. Főleg az elején, amikor még párként sem feltétlen vagytok összeszokva, de már a gyerek(ek)hez is alkalmazkodni kell. Ha nagyon leegyszerűsítjük, nálunk is kimaradt a csodálatos nászutas fázis, amikor csak ketten vagyunk, sok idővel és lehetőséggel, hogy igazán mélyen megismerjük egymást és összehangolódjunk.
A mi sztorink dióhéjban: megismertem egy szuper pasit, akinek akkor egyéves volt a gyereke. Nem volt minden rendben a kapcsolatában, el is váltak, mi utána jöttünk össze. A kislány ekkor elmúlt már kétéves, de még nem volt három, amikor találkoztunk. Utána nagyon gyorsan jöttek a dolgok: összeköltöztünk és mozaikcsalád lettünk. Ráadásul több szinten is, mert a párom szüleinél és az exénél is ez a felállás (neki is új párja van azóta, és ott is vannak gyerekek minden oldalról).
De beszéljünk most arról, hogyan és milyen kérdésekkel indult részemről ez az egész, és mik voltak a megoldásaim ezekre a kisebb-nagyobb nehézségekre. Talán neked is segíthetnek, vagy legalább kapaszkodót nyújthatnak hasonló helyzetben.
1. Minek nevezzelek?
Első körben leszögeztük, hogy nem fog anyának szólítani a kislány, hiszen van neki anyukája, és én sem fogom kislányomnak hívni, hiszen nem az. Akkor mit mondjunk, ha valaki megkérdezi, kik vagyunk mi egymásnak? A „lízinggyerek” szót utálom, a „párom gyereke” olyan rideg és távolságtartó, a „fogadott gyerek” meg olyan, mintha csak úgy találtuk volna valahol. Ezek helyett jött az „ajándéklányom” kifejezés, amit ogyan szép, hogy azóta sokan utánozzák a környezetünkben (bevallom, én is másoltam valakiről). Neki valamivel egyszerűbb dolga volt: a kezdetektől a becenevemen szólít, és ez rendben is van így mindenki részéről.
A megszólítás, illetve a „kik is vagyunk mi egymásnak” téma tisztázása persze csak a kezdet volt, utána jött az igazi nagy kérdés: hogyan viselkedjek és kommunikáljak a gyerekkel? Az apjának vagyok a párja, a kislánynak mennyire legyek a barátnője? Ha úgy adódik, én is rászólhatok-e? Ezeken kattogva eleinte tojáshéjakon lépkedtem a gyerek körül. Az óvatosság után a következő lépés az volt, hogy elkezdtem tesztelni a helyzeteket, hogy mi az, ami még belefér. És ezzel együtt nyilván ő is tesztelt engem, hogy mit engedhet még meg velem szemben, meddig mehet el. Jó kis játszmák voltak, de azt elég hamar világossá tettem számára, hogy mi nem fér bele. Például ilyen volt a fizikai erőszak.
Amikor egy cukinak szánt vasárnapi hajókázás előtt (szerintem egyfajta tesztként) a kislány sípcsonton rúgott, majd úgy tett, mintha mi sem történt volna, megragadtam és elmagyaráztam neki, hogy miért nem csinálunk ilyet. Elmondtam, hogy fáj és rosszul esik nekem, ha bánt, szóval ezt ne csinálja többé. Látta rajtam, hogy amit mondok őszinte és igaz, ezután soha többé nem bántott. Azt még gyorsan ki szeretném emelni, hogy a kislány nem gonosz és soha nem is volt az. Egyszerűen azt akarta tudni, hogyan reagálok, mi történik, ha erőszakkal lép fel velem szemben. Hogy egyáltalán elmehet-e eddig. Amikor világossá vált számára, hogy nem, ezt nyugtázta magában, többé nem is fordult elő.
2. Programszervezés a mozaikcsaládban
Eleinte fogalmam sem volt, milyen programokat szervezzünk és azokon ki legyen ott. Ezt úgy értem, hogy mindig menjünk hármasban, vagy legyenek külön apa-lánya programok? Ezt igazából a párom oldotta meg azzal, hogy ő a kezdetektől olyan programokat dobott be az ötletkupacunkba, amelyek engem is érdekelhettek. Aztán persze, volt olyan, hogy nekem közbejött valami, vagy más programom is szerveződött és végül nem tudtam velük tartani, de ezeket mindig jó előre megbeszéltük.
Egyetlen egyszer fordult elő, hogy a gyerkőccel nem kommunikáltuk le rendesen, hogy valahová ő is jön-e vagy sem, és mivel az ellenkezőjére számított, óriási bőgés lett a vége. Nagyon sajnáltam, hiszen nem akartuk megbántani őt. Ezért onnantól kezdve mindig nagyon egyszerűen és őszintén közöltük vele, mikor milyen programra számíthat. Persze, ahová ő is jön.
3. Mikor, hol lesz a gyerek?
Amikor összeköltöztünk, már konkrét megállapodás volt arról, hogy a gyerkőc mikor van az anyjával és mikor van nálunk. Ez eleinte többször borult, mert a párom exének vagy nagy ritkán nekünk közbejött valami. És persze, értem én, hogy az élet kiszámíthatatlan, de néhány nagyon őszinte beszélgetés után eljutottunk oda, hogy tényleg muszáj kőbe vésni azokat az időpontokat, amikor a gyerek nálunk van. Ez egyrészt számára is stabilitást biztosít, másrészt csak így lehet tervezhetővé tenni az életet a mozaikcsalád minden tagja számára.
4. Mozaikcsalád: a nevelés lehet a legnagyobb bizonytalanságfaktor
Gyakran eszembe jut a régi mondás, hogy a te gyereked meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket. Hát, mivel nálunk közös még nincs, a nevelési kérdések a kislányra korlátozódnak. Ki fegyelmezze? Ki mondjon nemet valamire? Rászólhatok-e én is, ha valami nem kerek? Mit engedjünk meg neki étteremben, vendégségben és otthon? Talán ezek voltak a legnagyobb fejtörést okozó kérdések, de egy támogató társsal, időt adva magatoknak és egymásnak biztos vagyok benne, hogy meglesz ezekre is a megoldás.
Hogy erre is írjak konkrét sztorit: eleinte sokszor előfordult, hogy rászóltam a kislányra valamiért – ösztönösen, de mindig nagyon kedvesen –, mire a párom megkért, hogy inkább ne szóljak rá, hadd csinálja a gyerek, amit csinál. Ez a lehető legrosszabb reakció, hiszen megsemmisültem a gyerek előtt, aki azt az üzenetet kapta, hogy ő nyugodtan folytassa a tevékenységet, mintha én ott sem lennék. Ezt követte néhány hasonló helyzet, ami után végre meg tudtam beszélni a párommal, hogy ez így nincs rendben. Ha problémája van valamivel, amit csinálok, azt legyen szíves és ne a gyerek előtt beszélje meg velem. Szerencsére megértette. Ma már nem mondunk ellent egymásnak a kislány előtt, sőt, úgy kommunikálunk, hogy ha egyikünk javasol valamit, a másik mellé áll, így mi tudunk lenni a szülői front.
És bár a gyerek nem mindig repes az örömtől, szerintünk a stabilitás, a kiegyensúlyozottság és a lelki fejlődése szempontjából jobban van ez így.
5. A mozaikcsalád egyik fő mozgatórugója az alkalmazkodás
Eleinte emlékszem, milyen fejtörés elé állított, amikor például családi program szerveződött. Ahogy már fent is írtam, mi több szinten is mozaikcsalád vagyunk, szóval ha nagy családi programot szervezünk, az nem egyszerű. Nekem voltak is mindig ötleteim, nyilván, hogy hová menjünk és mit csináljunk, de figyelembe kellett venni a többiek terveit és igényeit is. Így mentünk például az általam preferált étterem helyett túrázni, vagy a szerintem ideális helyszín helyett egy másik, egyébként szintén jó helyre az egyik találkozón.
De nem kell nagy családi találkozókra gondolni, hiszen az alkalmazkodásnak a hétköznapokban is jelen kell lennie. Máskülönben mindenki a saját feje után megy, a saját igényei szerint reggelizik-ebédel-vacsorázik, szervez programokat, stb., és megborul a rendszer. Nekem az segített, hogy bár mindig volt ötletem, azt próbáltam nem a tökéletes megoldásként, hanem egy lehetőségként kezelni. Aztán megbeszéltük, és vagy igen volt rá a többiek válasza, vagy nem, de így a visszautasításból sem csináltam drámát.
Összességében a mozaikcsalád talán nem is egy óriási puzzle, hanem inkább valami együtt gondolkodós társasjáték, legalábbis az én szememben. Mert együtt kell működni, hogy jól haladjatok a cél felé, és mindenkinek dolgoznia kell a sikerért. Ha csak te akarod, vagy ha csak a párod tesz bele mindent, az nem elég, itt tényleg csapatmunkára van szükség. Meg türelemre, alkalmazkodásra, és persze, az őszinteség és a szeretet sem árt.
Nyitókép: Thomas Barwick/GettyImages
