Április végén jelent meg Nagy Eszter első (de nem utolsó) könyve, mely tulajdonképpen az elmúlt 5 évben írt naplóbejegyzéseiből áll össze, tehát a regény tényleg kizárólag valós eseményeken alapul. Ezért olyan könnyű és jó azonosulni vele.
Éppen a (sajtó)hírleveleket olvasgattam júliusban, amikor megakadt a szemem egy e-mailen a „magyar Bridget Jonesról”, aki humorosan fogja fel a megpróbáltatásokat. És mivel Helen Fielding főhősnője tizenéves korom óta nagyon közel áll a szívemhez, így azonnal felketette a figyelmemet Nagy Eszter „Naugye” című kötete. (Na meg azért, mert végre valaki írt arról is, hogy a békafóbia tényleg egy létező és komoly dolog! Köszönet érte! – a szerk.)
Szarkazmussal a gyógyulás és az önszeretet felé
Ám míg Bridgetet pusztán Helen képzelete szülte, addig Eszter a saját életéről mesél regényében. Öt évvel ezelőtt ugyanis teljesen összecsaptak a feje fölött a hullámok, ezért úgy döntött, önterápiába, ebben az esetben naplóvezetésbe kezd. A feljegyzéseiből később blog, azóta pedig pasztellszínekben pompázó könyv lett, melyből kiderül, hogyan lehet szarkasztikus humorral, öniróniával átvészelni a nehézségeket. (Legyen szó akár a fájdalmas szakításokról, a gyermeknevelésről egyedülálló anyaként vagy az álláskeresésről.) Mert egy olyan év után, mint 2020, talán mindannyiunknak éppen erre a túlélési taktikára van szükségünk.
„Coco Chanel azt mondta, hogy amikor a legramatyabbul van a lelked, akkor kell a legjobban kinézned. Hát elég ramatyul vagyok, és pont úgy is nézek ki. Nem vitatkoznék Miss Chanellel, úgyhogy leborotválom a lábam. Egy lépés a boldogság felé.” – Nagy Eszter
Gyakran olvashatunk arról, hogy azokat a könyveket szeretjük igazán, amivel könnyedén azonosulni tudunk. Nos, Eszter könyvében számtalan olyan gondolatot találhatunk, amivel együtt tudunk érezni. Naugye? Naugye!
A szerző egyébként azt mondja, ezt a felkiáltást ugyan ösztönösen jegyezte fel a naplójába már a kezdetekkor, mára azonban egyfajta önigazolássá vált számára, amit minden írása után odabiggyeszthetne. És hogy mit üzen ezzel? Azt, hogy még a legdurvább mélyponton is tükörbe kell néznünk és ekkor is muszáj szeretni önmagunkat.
– Amikor éppen a padlón vagyunk, sokszor kapunk „kéretlen jó tanácsokat”, miszerint sosem szabad feladni és pozitívan kell tekintenünk a jövőbe… Mit szóltak az olvasóid ahhoz, hogy te a kíméletlen önreflexió híve és „támogatója” vagy?
– Szerencsésnek érzem magam, mert gyakorlatilag csak pozitív visszajelzés érkezett a könyvem kapcsán. A legtöbbször azt említik, mennyire élvezték, hogy ilyen stílusban beszéltem azokról a problémákról, amelyek bárkivel előfordulhatnak. Úgy tűnik, sikerült úgy írnom ezekről, hogy mások is nevethessenek rajta, esetleg új perspektívából szemlélhessék a saját életüket. De azért szeretném kiemelni, hogy semmiképpen sem akarom elbagatellizálni ezeket a kérdéseket! Mindössze arról van szó, hogy rájöttem, én vagyok az egyetlen, aki végig ott leszek magam mellett.
Tehát mindig meg kell találni a módot a talpra állásra és az önszeretet gyakorlására, akkor is, ha ez pokolian nehéz.
– Te könnyebben szembenézel már magaddal a tükörben, mióta megjelent a könyved?
– Ez egy folyamat, ami azóta is tart az életemben. De azáltal, hogy megtaláltam az önkifejezésemnek ezt az írásos formáját, úgy érzem, végre a saját utamra léptem. A naplóm valóban segített ebben és továbbra is azt teszi. Továbbra is lejegyzem, mi történik velem, hiszen most sem rózsaszín minden körülöttem – és nem is lehet az. Ne úgy képzeljétek el, hogy a regénynek hála megvilágosodtam és mostantól mindenkinek megmondom, hogyan ismerhetik meg önmagukat! (nevet) Egyszerűen csak egy kicsit más szemüveg van már rajtam. De ugyanúgy érnek rossz dolgok is, csak kiírom őket magamból és továbblépek.
– Nem titkolod, hogy eredetileg egyáltalán nem volt célod egy könyv kiadása, pusztán terápiás naplót akartál vezetni. Egészségügyi végzettséged van, így inkább arra tippeltem volna, hogy például futással vezeted le a stresszt… Miért fordultál az írás felé?
– Egyébként edzőterembe is járok, az szintén sokat segít, de csak egy bizonyos szintig. Nekem sajnos a sport nem elég, mivel az agyam nem kapcsol ki közben, a szorongató érzés elkísér. Az írás viszont egyszerűen ösztönösen jött, egyszer csak hatalmas késztetést éreztem, és elkezdek dőlni belőlem a betűk.
Sosem gondolkoztam azon, hogy tökéletes-e a megfogalmazásom, csak ki akartam adni magamból az érzéseimet.
Jóval később jöttem rá, hogy egy megtisztulási folyamatot jelentett nekem. Méghozzá kontroll nélkülit, hiszen nem másnak (egy külső személőnek, aki véleményt alkothat róla), pusztán magamnak mondtam el, mi jár a fejemben. De egyáltalán nem hittem akkoriban, hogy ezt később majd ki is adhatom. A barátnőim biztattak, hogy osszam meg nyilvánosan is az írásaimat, mert annyira más szemszögből közelítem meg azt a pokoljárást, amin keresztülmehetünk egy nehéz időszakban, hogy ezzel segíthetnék másoknak is.
– 2015-ben kezdtél bele az írásba, ám csak most, 2021-ben adtad ki a regényedet. Mikor érett meg benned az elhatározás, hogy fizikai formátumba öntsd a blogodat?
– 2020 végén szembejött velem egy hirdetés, ami az elsőkönyves szerzőknek szólt. Ennek köszönhetően fészkelte be magát a gondolat a fejembe és szinte azonnal írtam is egy levelet a Könyv Guru Kiadónak, mert fogalmam sem volt arról, hogyan is zajlik ez a folyamat. Szerencsére láttak fantáziát a kéziratomban, mivel én akkoriban még nem voltam biztos magamban. Féltem az emberek reakciójától: attól, hogy elítélnek azért, mert kiteregetem a magánéletem. Utólag már belátom, nincs ebben semmi szégyellnivaló, főleg azért, mert az olvasók számára is fontos üzenet lehet.
– Ahogyan említetted, sokan olvashattak a könyvedben a problémáidról és a legnehezebb időszakaidról. Most hogyan éled meg ezt a fajta sebezhetőséget?
– Azt hiszem, megerősített, és ezáltal le tudtam tenni a páncélomat. Végre ki tudom jelenteni, hogy ez vagyok én.
– A soraidból azonnal kitűnik, hogy szarkazmussal lendülsz túl a nehézségeken. Mit gondolsz, miben rejlik a fanyar humor gyógyító ereje?
– A nevetés valóban gyógyít, de ez nem azt jelenti, hogy az embernek mindig magára kell erőltetnie a jókedvet, mert az hazugság. De igenis vállat vonhatunk egy nehéz napon és azt mondhatjuk, ez a helyzet már annyira rossz, hogy inkább röhögünk rajta egyet. (Még akkor is, ha nem jóízű a kacagásod abban a pillanatban.) Elsőre talán nem egyszerű feladat, de meg kell próbálni.
– Máris a magyar Bridget Jonesként emlegetnek téged. Mit gondolsz, miért tudunk (és szeretünk) annyira azonosulni vele?
– Mert elérhető és életszerű. Bridget Jones egy picit túlsúlyos, nem kicsit szerencsétlen, lúzer. Megnyugtatja az embert, hogy lám-lám nem hibátlan ő sem, tudunk vele és rajta nevetni. Hiszen a mai világban már minden a tökéletességről és a külsőségekről szól… Ezért kellenek olyan karakterek, akik szerethetőbbé teszik a problémáidat. Ha neki is van gondja és ő megoldotta, akkor te miért ne tudnád legyőzni az akadályokat?
Az emberek nem szívesen beszélnek a gyengeségeikről: egyrészt nem divatos, másrészt sebezhetővé tesz minket.
Szükség van az ilyen hősökre, mint Bridget. Például nem „menő” bevallani, hogy nem vagyunk mindig erős, független nők, akik folyamatosan két lábbal állnak a földön. Én viszont nem félek beismerni, hogy volt, amikor a padlón hevertem. Persze akkoriban én is mást mutattam kifelé szingli anyaként. Ez még mindig egy társadalmilag ránk erőltetett vagy inkább magunkra vett norma. Nyilván rengeteg felelősséggel jár az, ha valaki fizikálisan egyedül marad a gyerekeivel és meg kell tudnia oldani mindent, mert adott esetben nincs mellette senki. Ebbe a képletbe nem fér bele, hogy összeomlik lelkileg. És az sem, hogy ő elsősorban nő, aztán anya és csak utána barát meg munkatárs. Én megpróbáltam egyensúlyt találni ebben, amit végül az írás teremtett meg. Remélem, hogy ez a gondolat hasznos lehet más egyedülálló anyáknak is.
– Ha most egy dolgot üzenhetnél a nőknek az interjún keresztül, mi lenne az?
– Ha nem szereted önmagad, akkor nem várhatod el mástól sem, hogy szeressen. El kell fogadnod azt, amilyen vagy. Persze ha tudsz változtatni bizonyos dolgokon, tedd meg, de az elfogadás akkor is kulcsfontosságú.
– Nem titok egyébként, hogy már készül a Naugye folytatása is…
– Igen, folyamatosan írok, de így már határozott célom is van vele. Féltem attól, hogy a második kötet nyomást gyakorol majd rám, de szerencsére semmi sem változott, pontosan úgy és ugyanazzal a lendülettel, stílussal születnek a bejegyzéseim, mint eddig. Ha valami történik velem vagy foglalkoztat egy kérdést, azt papírra vetem. Az élet nem állt meg, van miről mesélnem. Ugyanúgy napló formátumban teszem meg ezt, de már kicsit merészebben beszélek a belső vívódásaimról.
A könyvnek hála, ma már nem a földön fetrengős korszakomat élem, hanem építem magamat, megélem a nőiségemet. Ezekről is szeretnék írni.
Nyitókép: Nagy Eszter
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- „Nem jelenthetjük ki, hogy valaki száz százalékig felkészülhet egy nevelt gyermek érkezésére.”– Stájn Emmát, a Kőbölcső szerzőjét kérdeztük
- „A lemondás nem vesz el tőlünk, csak egy másik vágányra terel minket” – Pokorny Liát, a Holnapra is marad szerzőjét kérdeztük
- „Azt hiszem, jó érzékkel tapintottam rá valami univerzálisra” – Benedek Ágotát, a Rumbarumbamm szerzőjét kérdeztük
