Mindenki hibázik, a tévedések az élet velejárói, a tanulási folyamatok pedig elengedhetetlenek, mégis nagyon nehezen viseljük, ha mellényúlunk. Te is önostorozásba kezdesz, ha valamit elszúrsz? Rögtön gondoltam!
„Teljesen vakon voltam, pedig mennyire egyértelmű a szituáció…” „Hogy lehetek ennyire szerencsétlen, hogy ez pont velem történik meg?” „Ha több eszem lenne, bele se keverném magam ilyesmibe.”
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal jutalmazom magam nap mint nap, ha hibázom, ha elutasítanak, ha bűntudat kínoz vagy nem tudok megfelelni a saját elvárásaimnak. És szerintem nem én vagyok az egyetlen. A saját belső kritikusunk, vagyis a kritikus belső hangnak nevezett önreflexió az, amitől a legtöbben szarul érezzük magunkat. Ez néha belső monológként nyilvánul meg, máskor a környezetünket zsibbasztjuk az önvádló szidalmakkal, de bárhogyan is vezetjük le a frusztrációnkat, egy biztos: amit művelünk, annak az égvilágon semmi értelme, sőt még káros is. Bénítjuk a motivációnkat, megkérdőjelezzük a kompetenciánkat és a szakértelmünket, és szépen lassan arra eszmélünk rá, hogy rossz vonatra szálltunk, ami szélsebesen robog el velünk a céljainktól lehető legtávolabbi pontra. A kritikus hangunk biztatása tehát, mint az önromboló folyamatok egyik legnépszerűbb formája, komoly pszichológiai, emocionális és kognitív károkat okoz.
De akkor mégis mi a francért csináljuk ezt?!
Általában nonszensz indokokkal döngöljük földbe az önbizalmunkat, úgy, hogy szinte észre sem vesszük. Következzen az öt leggyakoribb negatív mondat, amit hajlamosak vagyunk időről időre mantrázni:
1. „Most mi van?! Csak őszinte vagyok magammal!”
Nem is mondja senki, hogy ne legyél, de nagyon fontos, hogy tisztán lásd a tévedéseidet, megértsd, hogy mikor és miként siklottak félre a dolgaid és felelősséget vállalj a hibáidért. Csakis így tudod elkerülni azt, hogy ne kövesd el azokat még egyszer.
Ellenben önmagad folyamatos sértegetése, a vádló és lekicsinylő hangnem, amit olykor megütsz bőven túlmutat az őszinteségen!
2. „Így legalább nem száll az egekbe az egóm.”
Mutass már egy egoista embert, aki magában keresi a hibát, és nem a körülötte lévőkre hárítja a felelősséget! Na, látod! Egy túlzott önkritikával küzdő nő nem is állhatna távolabb az egoizmustól. Keress egy másik kifogást!
3. „Ezzel megspórolok néhány csalódást és egy adag fájdalmat.”
És mi van azzal a fájdalommal, amit magadnak okozol? A végtelenségig felnagyítod a hiányosságaidat, közben elveszíted a magabiztosságod és a motivációd. Szerinted mennyi esélyed van rá, hogy ebben a lelkiállapotban jobb döntéseket hozz?
4. „Nem degradálom magam, csupán pontos képet festek arról, hogy milyen ember vagyok.”
Az a sajnálatos eset, ami odáig vezetett, hogy most magadat gyilkolod belülről, csupán azt tükrözi, hogy mit tettél, nem pedig azt, hogy ki is vagy valójában. Amúgy az megvan, hogy mindenki hibázik?
5. „Ezt érdemlem.”
Gondolj vissza a legutóbbi irtó nagy hülyeségre, amit elkövettél. Gondolom napokig tépelődtél miatta, hibáztattad és szidtad magad. Mi lenne, ha ugyanezt egy barátod lépte volna meg, és neked sírná el a bánatát? Őt is ugyanazokkal a jelzőkkel illetnéd? Vele is közölnéd, hogy mindig megtalálja a módját annak, hogy elszúrja a dolgait? Persze, ilyenkor mindenki rávágja, hogy DEHOGYIS, egy jó barát nem mond ilyet. Joggal következik ebből a kérdés: ha másokkal szemben működik ez az empátia, magaddal miért bánsz ennyire gorombán?
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- Most kiderül, hogyan ne érezd magad sz*rul – Könyvajánló
- 13 jel, ami arra utal, hogy nem jó irányba tart az életed
- Mit tehetsz, amikor már semminek sem tudsz örülni?
