Nekem a tenger

Édes élet egy csipet sóval

Romantikus viszony fűz a tengerhez. Valahányszor látom, mintha arra figyelmeztetne, hogy álljak meg, és raktározzam el az élményt, amit nyújt, mert nem tudhatom, hogy hányszor lesz lehetőségem újra átélni az életben. Igaza lehet, úgyhogy megfogadom.

Plátói szerelem

Először gyerekként, Horvátországban jártam a tengernél, a családdal. Két nagy autóval, konzervekkel és rengeteg cuccal felpakolva érkeztünk Porečbe, ahol én a piros bikinimben grasszáltam a parton, miközben öcsémék a papával rákok után kutattak a vízben. Ha a családomra gondolok, mindig ennek a nyaralásnak a képe kúszik be elém, ott ugyanis tökéletesen boldogok voltunk.

Tinédzser szenvedély

Pár évvel később, 18 évesen már a barátommal ruccantunk le Trogirba. A családi hagyományokhoz hűen nem foglaltunk előre szállást. Apukámtól azt tanultam, hogy sokkal egyszerűbb a helyszínen keresni valamit, és 18 évesen még nem igazán kételkedtem semmiben, amit apukám mondott. Egy kissé ijesztő élmény után, végül egy csendes, ám szúnyogoktól nem mentes kis apartmant találtunk magunknak, ahonnan hallottuk a tenger zúgását, a tenger meg a mienket.

Hippi romantika

Görögország következett, a húszas éveim elején. Összesen három alkalommal jártam Rodoszon és kétszer a tőle nem messzire található apró kis szigeten, Leroszon. Míg a párom sakkozott, én a kihalt sziget tengerpartján, gyakorlatilag egyedül élvezhettem az Égei-tenger hűs vizét. A reggeli dinnyeevő versenyek, a hajnalba nyúló kártyapartik és az abszolút gondtalan fiatal felnőttévek ideje volt ez. Akkoriban fogalmunk sem volt, milyen szerencsések vagyunk, most már bármit megadnánk, csakhogy egy napra olyan gondtalanok legyünk újra.

Távoli románc

Az egyetemi tanulmányaim előtt Ázsiába mentem. Thaiföldön, Koh Larn szigetén a tenger egészen más volt, mint, amit korábban megtapasztaltam. Az élmény azóta is olyan, mintha nem a sajátom lenne. A homok valószínűtlenül fehér, a víz meleg és fillérekért mérik a frissen facsart ananászlevet. A part csendes, az eső hirtelen csap le délután és újraértelmezem a mintha dézsából öntenék” kifejezést. A parti sörözőben csuromvizesen, thai sört kortyolok, útitársam gondtalansága és vidámsága átragad rám. Az érzésre, amit keltett bennem azóta is tisztán emlékszem, de az arcát rég elfelejtettem már.

Örök szerelem

Az államvizsga után, szintén egy sakkverseny ürügyén a Kanári-szigeteken, La Palman kötöttem ki. Az első napot egy gyomorrontással és egy rövid kórházi vizittel indítottam, ahol a nyelvi akadályok ellenére csodás koktéllal ajándékoztak meg a helyi orvosok. Üres hassal minden nyomasztó gondolat – mi lesz velem, mihez kezdek az életben – még sokkal erősebben szólt a fejemben. Aztán a fekete homok és az óceán szilaj ereje úgy mosta ki az összes bizonytalanságot belőlem, mintha ott sem lett volna. A hét hátralevő részében vöröstonhalon tengődtem, azóta is ez az a menü, amire a legnagyobb sóvárgással gondolok.

Minden egyes találkozásom az óriási kékséggel olyan volt, mintha az első lenne: a sós levegő, a jéghideg (vagy éppen meleg) víz és a hullámok ritmusa egyfajta katatón állapotot idéznek elő nálam, ha nem lenne muszáj, el sem mozdulnék a víz mellől soha többé. Gyerekként, az első alkalommal zokogtam, amikor elindultunk hazafelé, azóta is minden alkalommal sírok, ha el kell válnom a tengertől.

Nyitókép: Unsplash

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Legnépszerűbb cikkek: