Szerzőnk, Szakács Betty Marosvásárhelyen, jóval szigorúbb szályozások közepette vészelte át az elmúlt hónapokat. Most arról írt, hogyan viseli ő, hogy lassan de biztosan helyreáll az élet.
Hónapok óta erre a pillanatra vágyom: elengedni az elmúlt heteket és fellélegezni. Lassan minden visszaáll a normális kerékvágásba és én tűkön ülve várom, mikor sodorja el végre a Balaton hűs vize az elmúlt hónapok emlékét. De vajon tényleg csak ennyi lett volna? Vagy a zárt falak, a frusztráció és a kiszámíthatatlanság képei megmaradnak az emlékezetemben? Esetleg felvésem feketével a naptárba 2020 tavaszát, majd mintha mi sem történt volna, megyek tovább? Aligha.
Lelki keszonbetegség
A történelem során rengeteg olyan eseménnyel kellett az embernek szembenéznie, amik megingatták az addigi világba vetett hitét. Ha megnézzük, hogy ők, hogyan tudtak visszatérni a hétköznapi élethez, akkor azt látjuk, hogy sose ment könnyen, egyik percről a másikra, hanem csakis fokozatosan. Victor Frankl, a híres pszichológus, aki megjárta a koncentrációs tábort, rájött, hogy a traumák, vagy nagy nyomással járó helyzetek után a visszatérés az azt megelőző állapotokhoz nem zajlott zökkenőmentesen. Azok a gettóból és táborokból szabadultak, akiknek nem volt idejük a feldolgozásra, gyakran az erőszak felé fordultak, csak már nem áldozatként, hanem elkövetőként. Ez elindította bennem a gondolatot: vajon mi is beleeshetünk ebbe a csapdába? Vagy a járvány nem járt akkora lelki megpróbáltatásokkal, hogy felül tudja írni az „azelőtti” életet?
A világ nem állhat meg
Akárhogy is nézzük, a világ nem állhat meg. A boltoknak ki kell nyitniuk, a néninek el kell adnia a répát a piacon, a fodrásznak újra 21. századi embert kell faragnia a karantén ősembereiből és mindennek mennie kell tovább. Ebből pedig az következik, hogy én is tovább kell lépjek. Nem a világnak kell lelassítania, hanem nekem kell megállnom egy pillanatra és értelmeznem. Mi történt? Miért történt? Mit tanultam belőle? Hogyan tovább? Az kétségtelen, hogy az elmúlt hónapok során rengeteg érzés kavargott bennem. Féltettem a szeretteimet, bizonytalan voltam, stresszes és csak kapkodtam a fejem a naponta változó események között. Ezek olyan lelki folyamatokat indítottak be, amik arra kényszerítettek, hogy átértékeljem az életem. Valószínűleg már nem ugyanaz az ember vagyok, mint aki február végén önkéntes karanténba vonult. Csábító a gondolat, hogy mindent folytatok ott, ahol abbahagytam, de ahogy a fejlődő kisgyerek lábára nem jön fel a kiscipő, úgy én sem ráncigálhatom magamra az előző élet cipőjét, hisz lelki értelemben már rég kinőttem.
Egy csónakban evezünk
Gyakran hallani ezt a mondást. És habár mindannyiunkat érintett a járvány, és mindannyian hasonló külső körülményekkel találtuk szembe magunkat, nem mindenki élte meg ugyanúgy. Maradva a fenti csónakos hasonlatnál, mindenki a saját csónakjában evez, amiben az ő küzdelmei és érzései vannak, ezértvégső soron nem hasonlíthatjuk össze az embereket. Van, aki komolyabb változások nélkül átvészelte ezt az időszakot, de olyan is akad, akinek rengeteg megemészteni valója maradt. A saját felelősségünk felismerni, hogy személy szerint hol járunk a feldolgozás folyamatában.
Valamit elengedni, valamit megtartani
Amikor arra gondoltam Szilveszter estéjén, hogy remélem mesébe illő lesz a 2020-as év, akkor nem pontosan erre gondoltam. Igaz, néha pont annyira hihetetlen és a valóságtól elrugaszkodott volt, mintha csak a fantáziánk szüleménye lett volna. De mint minden meséből, ebből is levonható a tanulság. Jól ismerjük a mesét, amikor a király arra kéri a lányt, hozzon is valamit, meg ne is. A jelenlegi helyzetben is valahol félúton van az igazság. Tudom jól, hogy vannak dolgok, amiket magammal kell vinnem és vannak, amiket el kell engednem. Az elengedés mindig nehezebb, mert gyásszal jár, még akkor is, ha negatív dologtól próbálsz megszabadulni. Ha arra gondolok, hogy mi az, amit magammal vinnék a jövőbeli vírusmentes időkre, az mindenképp az, hogy figyeljek jobban másokra, az idősekre, azokra, akik szükséget szenvednek valamiben. Magammal vinném a lelassulást, amit a karantén során megtapasztalhattam: a világ nem siet annyira, mint amennyire én rohanok. Az elengedés szempontjából pedig arra van szükség, hogy felszabadítsam magam a félelemből: a szorongásból, hogy nem lesz munka, hogy valami baj történik a szeretteimmel. Mert félelemmel nem lehet szabad életet élni.
Na és neked mit kell elengedned?
Nyitókép: Letizia McCall/GettyImages