Nem szégyen, ha kiengeded a könnyeket! A sírás jótékony hatásai

Érezted már úgy, hogy képtelen vagy legyűrni a torkodat szorongató gombócot? Sírtál a mosdóban, vagy a tömegközlekedési eszközön, távolba révedő szemekkel? Ez az életünk egy személyes aktusa, mégis néha a legváratlanabb pillanatokban tör ránk.

Ilyenkor a legegyszerűbb a fal felé fordulni, szemünket egy mozdulatlan pontra szegezni, és nem gondolni az égvilágon semmire. Én mindig ezt teszem; bár – mivel eléggé emocionális alkat vagyok–, sokszor így sem sikerül bent tartanom a könnycseppeket. Volt, hogy szégyelltem őket, és az is előfordult már, hogy úgy éreztem, szabadkoznom kell a felszínre törő érzéseim miatt.

A múlt hónapban viszont történt valami, ami kapcsán egészen új szemszögből kezdtem a sírásra tekinteni. A nagyobbik fiam már szó szerint ódákat zengett arról a Jégvarázs című mese második részéről. Beadtam a derekam és egyik délután elindultunk, hogy megnézzük. A plakáton persze rögtön szemet szúrt a korhatár-besorolás, amelyen gyermekem éppen csak kívül rekedt. Felelősségteljes szülő módjára mérlegelni kezdtem a lehetőségeket. Elvégre is, a fiam mindjárt ötéves lesz, az pedig már csak apró bolhaugrásnyira van a hattól. A biztonság kedvéért kifaggattam a hasonló korú gyerekek szüleit, akik megnyugtattak, feleslegesen gondolom túl a dolgot, nincs olyan rész a mesében, ami miatt aggódnom kellene.

Az első órában nem volt semmi gond; izgalom is akadt bőven, a látványra, a zenei betétekre sem tudnék rosszat mondani. Aztán – mikor az izgalom a tetőfokára hágott – jött a katartikus rész. Az ominózus jelenetben kedvencünk sorsa nem épp a terveinek megfelelően alakult. Lopva a gyerekre pillantottam, láttam a könnypárával fedett, fátyolos tekintetét, majd hangos zokogás kíséretében elő is bukkantak a krokodilkönnyek.

Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék neki. A „Nincs semmi baj!” nem tűnt volna hitelesnek, inkább magamhoz öleltem a szipogó ötévest és a fülébe súgtam: „Minden rendben lesz!”, és közben elmormoltam egy gyors fohászt, hogy számunkra kedvező feloldást hozzon a végkifejlet.

Abban a pillanatban nagyon szégyelltem magam. Dolgozott bennem az önvád; mekkora őstulok vagyok, itt sír mellettem a gyerek, és minderről én tehetek. Nem kellett volna moziba hoznom őt, hiszen a fránya hatos karika előre jelezte, kicsi még hozzá. Aztán tudatosult bennem, hogy én a magam harmincegy évével ugyanúgy könnyezek; sőt, be kell vallanom, akkor már harmadízben nyúltam a zsebkendőért. Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: számít-e egyáltalán az életkor, ha az érzelmek kifejezéséről, avagy épp kordában tartásáról van szó?

És egyáltalán szükség van arra, hogy elnyomjuk, magunkba fojtsuk az érzéseinket?

Mikor kicsi voltam, sokszor korholtak: „Ne legyél már olyan érzékeny, nem kell mindenért sírni!” Óvodáséveimben tényleg sokszor tört el nálam a mécses; sőt, magam is csodálkoztam rajta, a körülöttem élő felnőttek miért nem sírnak sohasem. Mikor iskolás lettem, már az volt a baj, hogy nevettem mindenen; leginkább a saját baklövéseimet és balgaságomat figuráztam ki (csak halkan jegyzem meg, ha tudtam volna, mekkora kincs az, mikor az ember saját magát a humor szemüvegén keresztül nézni képes, biztos nem hagytam volna fel ezzel a szokással). Nevetni tehát nem szabad; na, meg sírni sem. Így idejekorán felvetődött bennem a kérdés: akkor mégis mi az, amit a feszültségek feloldására tehet az ember?

Pókerarc helyett, őszinte könnyek

Ma már nem gondolom, hogy bármely módon jellemépítő lenne az, ha az engem érő ingerekre rezzenéstelen pókerarccal reagálnék. Ennek megfelelően a gyerekeimet sem bátorítom arra, hogy fojtsák el az érzelmeiket; már, amennyiben nem a dobhártyaszaggató hisztihez társuló, erőltetett műkönnyek csillognak a szemükben. Annak ellenére, hogy a sírás egy univerzális, a világ minden részén gyakorolt tevékenység, mégis sokszor hangsúlyosan negatív érzelmi töltetet kap. Még ma is makacsul tartja magát az a berögzülés, mely szerint a sírás a gyengeség jele; kellemetlen, sőt, sokszor kifejezetten kínosnak titulált aktus, amellyel találkozva az emberek többsége nem tud épkézláb válaszreakciót megfogalmazni.

Elég viszont az utóbbi évtized kutatási eredményeire vetnünk egy pillantást, és máris láthatjuk, nem is olyan ördögtől való dolog ez, mint korábban gondoltuk. A sírásnak ugyanis van egy önmegnyugtató, szorongáscsökkentő hatása is; azáltal, hogy aktiválja a paraszimpatikus idegrendszert, segít az embereknek lehiggadni és ellazulni. Sírás közben oxitocin és endorfin hormonok is felszabadulnak, melyek képesek enyhíteni a fizikai és lelki fájdalmat, és nem mellesleg javítják a közérzetet. Egyes kutatók pedig úgy vélik, hogy mikor az emberek egy stresszes szituációban sírni kezdenek, a könnyeiken keresztül stresszhormonok is távoznak a testükből. A sírással voltaképp optimalizálják ezeknek a vegyületeknek a szintjét a szervezetükben, így csökkentve a belső feszültséget.

Ezt például saját bőrömön is megtapasztaltam, mikor hét évvel ezelőtt egy rövid ideig Londonban éltem. Épp a város másik végéből, egy állásinterjúról tartottam az albérletünk felé, mikor belém hasított a felismerés: én bizony eltévedtem. Szorongattam a térképet a kezemben, próbáltam valamilyen elfogadható magyarázatot találni arra, hogy a valóságban miért nem ott vannak a dolgok, ahol a térkép szerint lenniük kellene. Hosszú percekig bogarásztam az állomásneveket eredménytelenül, aztán a bennem dúló düh és feszültség valósággal kirobbant belőlem. Potyogtak a könnyeim a betonra, míg egy középkorú hölgy oda nem lépett hozzám, és szó nélkül meg nem ölelt. Nem tudtam elmondani neki – pedig szerettem volna–, mennyire elveszettnek és szerencsétlennek érzem magam; mennyire más formát öltött itt számomra a létezés. Itt, a Big Ben lábánál minden olyan nagy, éppen csak én vagyok olyan apró, hogy még a magasra törő álmaimmal együtt is egészen elveszek benne. Így csak álltunk a peronon, némán, miközben a könnyektől csatakos arcom egy idegen vállán pihent. Szerelvények haladtak el mellettünk, néha az idős hölgy lágy tónusú hangja duruzsolt a fülembe valamit, amiből ugyan semmit sem értettem, mégis rettenetesen hálás voltam minden kimondott szóért.

Nem emlékszem, hogyan jutottam haza végül, a történet szempontjából egyébként nem is lényeges. De ezt az esetet azóta is szívesen idézem fel. És ilyenkor soha nem a saját kiszolgáltatottságomra és tehetetlenségemre emlékezem. Hanem arra a kedves idegenre, aki a kellő pillanatban felismerte, mi az, amire szükségem van. Nem ment el mellettem földre szegezett szemmel, hanem ismeretlenül is hagyta – idejét és ruháját sem sajnálva–, hogy a vállára borulva zokogjam el a bánatom. És ez volt a legtöbb, amit az adott helyzetben, és az emberi jóságba vetett hitem szempontjából értem tehetett.

Nyitókép: Verne Ho/Unsplash

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: