Relativizálható a nem? És ha már végérvényesnek tűnő döntéseket hoztunk a nemünket illetően, akkor van jogunk visszatáncolni? Együtt lehet élni a megbánással? Ezekre a kényes kérdésekre keressük a választ.
A nemekről és nemi identitásról az elmúlt években drasztikusan megváltozott a vélekedésünk. Habár az első nemátalakító műtétet 1952-ben hajtották végre egy dán férfin, mégis nagyon mai problémának tekintjük a rossz nemi kategóriába való besorolást. Magyarországon orvosi és szakmai bizottság közreműködésével és hosszas várakozást követően dönthet úgy egy felnőtt, hogy nemet és nevet változtat. De egyelőre még gyerekcipőben jár úgy a jogszabályozás, mint az átalakítást meglépő páciensek száma. Ezzel szemben külföldön már kiskorúak is szedhetnek pubertánsblokkolókat (olyan szereket, amik a férfivá/nővé érést gátolják, és ilyen módon időt nyerhetnek a fiatalok nemi identitásuk megválasztására) vagy hormonpótló készítményeket. Washington államban a kiskorúak szülői beleegyezés nélkül is jelentkezhetnek nemátalakító műtétre. Ám a közösségi médiában már olyan szélsőséges eseteket is láthatunk, ahol szülők előre programozzák a gyereküket arra, hogy genderatipikusak legyenek, vagyis előre eldöntik, hogy a kicsi meleg, transz vagy esetleg valami egyéb legyen. Ahogyan azt is látjuk, hogy az extrém trendkövetés megbánással is járhat.
De először is, mi fán terem a nemi identitás?
A nemi azonosságtudat a gyermeki fejlődés kulcsfontosságú lépése. A nemi identitás egy belsőleg megélt tudás arról, hogy hova tartozunk. Ehhez csatlakoznak később a nemünkhöz fűződő szerepviselkedéseink. Már csecsemőkorunk óta gyűlik a tapasztalatunk önmagunkról és a világban elfoglalt helyünkről, így mire 2-3 évesek leszünk, már választ tudunk adni arra a kérdésre, hogy fiúk vagy lányok vagyunk. A nemi konstancia 6-7 éves korra biztonsággal kialakul, vagyis megszilárdul a meggyőződésünk arról, hogy a nemünk állandó. Ezzel szemben a transzneműségre ma még betegségként, nemi identitászavarként tekintünk. Ugyanakkor azt is fontos megemlíteni, hogy a nemi identitás független a szexuális orientációtól, azaz alapvetően az egyén önmagáról alkotott képéről szól, nem pedig arról, hogy kihez vonzódik.
A transzneműségtől a megbánásig
A transzneműségnek több fokozata van. A nemátalakító műtéteken kívül viselkedésben, öltözködésben és több módon is kifejezheti valaki a hovatartozását. Ugyanakkor egy létező jelenséget − ami az érintettekben rengeteg sérelmet, bűntudatot és elfojtást hoz létre −, a média elkezdett felfújni és előtérbe hozni. Innen kezdődik a probléma. Főleg a pubertáskor idején, hiszen a kamaszkor önmagában is az identitáskrizís időszaka (javarészt ezért nem támogatjuk a tizenéves korban meghozott döntéseket például házasságról, gyereknevelésről, szexuális orientációról), ezért rengeteg meggondolatlan és elhamarkodott döntést hozhat ilyenkor az ember. Különösen, ha azt menőnek látja. Csak míg egy szexuális kilengés esetén maximum lesz néhány bizarr tapasztalatunk és végül rájövünk, hogy valójában kikhez vonzódunk, addig a nemi identitásváltás olyan hosszú távú következményeket vonz maga után, amiket nem lehet egyik napról a másikra visszafordítani.
Éppen ezért járhat súlyos következményekkel a külföldi minta, ahol tizenévesek dönthetnek a nemük megváltoztatását illetően. Lényegében mire meggondolhatnák magukat, vagy az életük eljut egy olyan pontra, hogy újravizsgálják az öndefiníciójukat (mert az ember az idők során igenis változhat), már megmásíthatatlan mellékhatásokkal találkozhatnak. A pubertásblokkolók például negatív hatást fejtenek ki a csontozatra, a termékenységre és akár idegrendszeri problémákat is okozhatnak. „Tesztoszteronkezelésnél a máj- és vesefunkció romlik, nő a szív-érrendszeri betegségek kockázata és csontnövekedési zavar léphet fel. Az ösztrogénkezelés esetén a vérrögképződés, embólia kockázata nő, gyakoribbak a szív-érrendszeri betegségek és a stroke, romlik a májfunkció és nő az emlődaganat kialakulásának esélye. Mindkét esetben csökken vagy megszűnik a termékenység” − hívja fel a figyelmet az Értékközpontú Pszichológusok Munkacsoportja.
Tehát ameddig a testet igyekszünk a szubjektív érzésvilágunkhoz igazítani, addig hasonló következményekkel kell szembenéznünk. És míg ez egy erős meggyőződéssel rendelkező felnőtt számára „bevállalható”, addig egy kamasz életét végérvényesen tönkreteheti.
Van visszaút
Azonban sikersztorikkal is találkozhatunk. Nikita Terán 24 éves, biológiailag nőnek született, aki 17-22 éves kora között transzférfiként élt. Az utóbbi két évben azonban leállt a hormonkezeléssel és újra nőként definiálja magát. Videóiban gyermekkori traumáiról és a saját neméhez való visszatalálásáról is beszél. Illetve arról is, mennyivel többet jelentett volna neki az önelfogadás és a testének szeretete, mielőtt még eltávolíttatta volna a melleit. Ugyanakkor amellett is kiáll, hogy a detransitioning (azaz a transzneműségből való kilépés) valójában egy gyászfolyamat, aminél olyan nehéz érzésekkel kell megküzdenie az embernek, mint a megbánás.
Van segítség is
Fontos, hogy amint érlelődik bennünk a gondolat, hogy nem a megfelelő testbe születtünk és felmerül a nemváltó műtét lehetősége, kérjük pszichológus segítségét. Mielőtt kardinális döntést hozunk a jövőnket illetően, engedjük, hogy egy szakember kísérjen minket ezen az úton. Ez nemcsak az önelfogadásban segíthet, hanem abban is, hogy a döntésünk megalapozott, ne pedig elhamarkodott legyen. Nem mindegy ugyanis, hogy egy kamaszfellángolás eredményeként vágnánk bele ebbe vagy valódi belső indíttatás miatt. A Magyar Pszichológiai Társaságon belül megalakult hazánkban is az LMBTQ+ Szekció, ahol az érintetteknek megfelelő mentálhigiénés segítséget nyújtanak a szakemberek.
Nyitókép: Westend61/ Getty Images
