Nincs „régi én” és „új én”. Anyaként is az a nő vagyok, aki mindig is voltam

Ha 20 évesen megkérdezték volna, mi az, ami biztosan nem akarok lenni, akkor gondolkodás nélkül azt válaszoltam volna, hogy óvónő. Nehezen viseltem a gyerekzsivajt, és fogalmam sem volt, mit tudtam volna kezdeni egy csapat háromévessel.

Most, hogy két gyerekem van, a népmesék szabályai szerint úgy kellene folytatódnia a történetnek, hogy ma bezzeg már 20 háromévest is le tudok csendesíteni egy organikus fából készült fejlesztőjátékkal. De nem így folytatódik… Bár ma már, kicsit belelátva a munkájukba, nagy tisztelet él bennem azok iránt, akik képesek 8 órán keresztül eljátszani egy óvodás csoportnyi kisgyerekkel, én ezt továbbra sem bírnám. És bár az anyaságot óriási önismereti útnak tartom, és rengeteget tanulok a gyerekeimtől, úgy érzem, a lényeg, az, aki legbelül vagyok, nem változott.

Azt használom, ami ott van bennem

– Nagy önismereti trip, de olyat nem tud kihozni belőled, ami előtte ne lett volna ott – mondtam egy barátnőmnek, amikor a nagyobbik fiam születése után pár hónappal megkérdezte, mekkora változást jelentett számomra az anyaság? Ma, csaknem 12 évvel később ugyanezt gondolom.

Talán azért, mert amúgy is van bennem egy nagyobb adag racionalitás az élet dolgaival kapcsolatban, talán azért, mert viszonylag későn, 37 évesen szültem először, de nem vagyok képes az anyaságot túlságosan rózsaszín szemüvegen át nézni. Már magát a szülést sem tekintettem különösebb hőstettnek. Nem valamiféle nagy, lelki beavatásban akartam részt venni, egyszerűen csak azt akartam, hogy ne fájjon. Így aztán természetes volt, hogy már eleve fájdalomcsillapítást kérek. Ettől elmaradt az a bizonyos tudatmódosult állapot, amit annyian emlegetnek, az viszont alaposan meglepett, hogy sokkal jobb élmény volt az egész, mint amire számítottam.

Később is jöttek szép számmal olyan helyzetek, amire korábban nem tudtam volna érdemben reagálni. Amikor viszont ott volt a helyzet, megoldottam, de ehhez pont azokat a képességeket használtam, amelyek már korábban is a személyiségem részei voltak. Például a rugalmasságot.

Mert bármennyire is tetszett a rendszeresség, a kötött napirend, hamar kiderült, hogy az alapszemélyiségem ez ellen öt perc alatt lázad fel.

12 év elteltével is ugyanaz a nő vagyok

Sosem értettem az olyan embereket, akik csodálkozva mesélik, hogy nem is tudják, mire ment el az idejük a gyerekeik születése előtt. Nos, én pontosan tudom, hogy az enyém mire: több munkára, nyelvtanulásra, több edzésre és több könyvre. És egyáltalán semmi bajom azzal, hogy a mostani életemben más elfoglaltságok kerültek előtérbe, de nem gondolom azt, hogy akkoriban annyira ráértem volna. Nem változott meg az érdeklődésem sem, ugyanazokért a dolgokért vonzódom most is, mint akkor: kedvelem a divatot, a jó filmeket, a jó könyveket, a rockzenét, annyi a változás, hogy az utóbbi 12 évben felsorakoztak melléjük a szuperhősök és a menő videósok is, a srácok kedvéért. Amíg a gyerekek kicsik voltak, elüzemeltem 5 óra alvással, de alapvetően ma is ugyanannyi az alvásigényem, mint 20 éve. Legfeljebb mostanság jóval kevesebbszer sikerül ezt kielégíteni. Konzervatívabb sem lettem attól, hogy anya lettem. Sőt, be kell, valljam, 20 évesen konzervatívabb nézőpontból szemléltem a világot – talán éppen azért, mert abban az életkorban még kell a kapaszkodó, míg 37 éves korára nagyjából kiforrott az ember személyisége. Az értelmetlen, formális szabályoktól, a „mégis ember lett belőlem” típusú szigortól, a „bezzeg az én időmben minden jobb volt” jeligéjű hamis nosztalgiától épp azzal a lendülettel menekülök, mint lázadó kamaszként. Vagyis, bár sok minden változott, a lényeg ugyanaz maradt.

Kölcsönösen formáljuk egymást

Azzal viszont egyetértek, hogy az anyaság, a gyereknevelés egy hihetetlen önismereti út. Színesíti, gazdagítja, árnyalja a személyiséget, toleranciára tanít, és sok olyan szituációt hoz magával, amelyet megtanulunk jól-rosszul lereagálni. De nem tulajdonítanék minden változást az életben kizárólag ennek. Folyamatosan alakulunk, változunk –  mindenki. Az is, aki egy, aki kettő, aki öt gyereket nevel, de az is, akinek nincs gyermeke.

Ez egy hosszú folyamat, nem valamiféle 180 fokos fordulat, amikor behúzott kézifékkel azonnal önmagunk ellentétébe kapcsolunk pusztán azért, mert szülővé váltunk.

Rengeteget tanulok a gyerekeimtől, de azokat a pontjaimat is ismerem, amelyeken nem hajlok. Természetes, hogy ők a legfontosabbak, de azért megmaradtak a saját kis mániáim is. Nincs „régi én” és „új én”. Vagyok, aki mindig is voltam – és ezt a személyiséget gazdagítják, árnyalják, formálják és tanítják ők ketten nap mint nap. Azaz kölcsönösen formáljuk egymást. És ez pontosan így van jól.

Nyitókép: Stephen Lux/Getty Images

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: