Az alábbi, irodalmi Nobel-díjas íróktól érdemes egy-két könyvet felírnod az olvasmánylistádra, mert az ő gondolataiknak köszönhetően kicsit másabb, színesebb, árnyaltabb képet kaphatsz a világról.
Ha egy beszélgetés során az irodalmi Nobel-díjas írók kerülnek szóba, talán neked is beugrik Albert Camus, Hermann Hesse vagy Jean-Paul Sartre. Nem is csoda, hiszen a legismertebb nevek közt az övék is ott van, és tőlük akár olvashattál is a gimiben kötelező vagy ajánlott olvasmányokat. Most viszont nem róluk lesz szó, hanem sokak számára talán kevésbé ismert, de rendkívüli írókról, akiknek munkásságával érdemes egy kicsit jobban megismerkedned, ha árnyaltabb képet szeretnél kapni a világunkról.
Nobel-díjas írók, akiktől érdemes olvasni
1. Doris Lessing
15 évesen már pénzt keresett első novelláival, és élete során több tucat művet írt, de a Nobel-díjra elég sokáig kellett várnia, sőt, igazából az írói karrierre is. Egy ügyvédi irodában dolgozott, amikor egyik nap szinte megvilágosodásszerűen azt mondta magának: „ebből elég, felmondok és megírom ezt a regényt” – emlékezett vissza 2008-ban. „És bementem a főnökömhöz, Hill úrhoz, majd azt mondtam: ‘Hill úr, én itt hagyom Önt, és írok egy regényt’, amin persze ő szakadni kezdett a nevetéstől”. Sok évébe telt, mire megírta az 1950-ben megjelent The Grass Is Singing (A fű dalol) című regényét. Amikor 2007-ben, 88 évesen, a valaha volt legidősebb íróként megkapta az irodalmi Nobel-díjat, a bizottság „a női élmény epikusának nevezte, aki szkepticizmussal, tűzzel és látnoki erővel vette górcső alá a megosztott civilizációt”. Lessing, aki 1919-ben született Iránban, mielőtt brit szüleivel a mai Zimbabwe területére költözött, a legtöbb jelentős irodalmi díjat elnyerte, de nem igazán volt híve a kitüntetések és díjak elfogadásának: 1977-ben visszautasította az OBE kitüntetést, 1993-ban pedig a „dame” címet. 2013-ban, 94 évesen hunyt el.
2. Mo Yan
Mo Yan, akinek első regénye, a Vörös cirokmező 1986-ban jelent meg folytatásokban, mielőtt a következő évben könyv formájában is megjelent, 2012-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. A bizottság szerint azért, mert olyan író, aki „hallucinációs realizmussal ötvözi a népmeséket, a történelmet és a kortársat”.
Guan Moye Yan a kínai Shandong tartomány egyik falujában született 1955-ben. Már gyerekként rengeteg könyvet olvasott, amelyeket egyetemista bátyja hagyott otthon. „Azt hiszem, minden író lelkes olvasóként kezdi – mondta a győzelem után egy interjúban. „Olvasás közben alakul ki bennünk az írás iránti vágy. Minden író azzal kezdi, hogy a gyermekkoráról ír, különösen a gyermekkori emlékekről… A gyermekkoromban szerzett élmények meghatározóak voltak az írásomban. Mindenféle állatról és növényről írtam a regényeimben. Írtam a gyerekek és a természet közötti szoros és titokzatos kapcsolatról. Mindez elválaszthatatlanul hozzátartozik a személyes élményeimhez” – mondta.
Hogy miért vette fel a Mo Yan álnevet? Ez is a fiatalkorából ered: ezt mondogatták neki a szülei, amikor elindult otthonról. Azt jelenti, ne beszélj. „Én 1955-ben születtem. Abban az időben Kínában az emberek élete nem volt normális. Ezért apám és anyám azt mondta nekem, hogy ne beszéljek kint. Ha kimondod, amit gondolsz, bajba kerülsz. Így hát hallgattam rájuk, és nem beszéltem. Amikor írni kezdtem, azt gondoltam, hogy minden nagy írónak álnéven kell írnia. Emlékeztem, hogy anyám és apám azt mondta, hogy ne beszéljek. Így aztán Mo Yan lett az álnevem. A sors iróniája, hogy azért van ez a nevem, mert most már mindenhol beszélek.”
3. Nadine Gordimer
A dél-afrikai írónő, akinek nevéhez 10 regény köthető, köztük a The Conversationist és Az őrző. Első művét mindössze 15 évesen adta ki. Gordimer részese volt az apartheid-ellenes mozgalomnak, és ez sok munkájára hatással volt. 1991-ben irodalmi Nobel-díjas lett, mert olyan szerző volt, aki „csodálatos írói munkásságával – Alfred Nobel szavaival élve – igen nagy hasznára vált az emberiségnek”. A The Paris Review-nak 1979-ben és 1980-ban nyilatkozva Gordimer azt mondta, hogy az afrikai kontinensről Angliába és Amerikába tett első útja (amelyet 30 évesen tett meg, amikor már két regénye megjelent) „segített megérteni, mi vagyok, és levetkőzni a gyarmatosítás utolsó maradványait. Nem tudtam, hogy gyarmatosító vagyok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az vagyok. Bár anyám csak hatéves volt, amikor Angliából Dél-Afrikába jött, még mindig arról beszélt, hogy az emberek ‘hazamennek’. De az első kiutazásom után rájöttem, hogy az ‘otthon’ egyértelműen és kizárólag Afrika. Soha sehol máshol nem lehet” – mondta.
4. Wole Soyinka
Wole Soyinka író és politikai aktivista, aki verseket, színdarabokat, regényeket és még sok mást is írt. Soyinka 1934-ben született Nigériában, egyszer azt mondta: „nem volt olyan határozott pillanat, amikor azt mondtam volna, hogy most már író vagyok. Mindig is író voltam”. Az ország polgárháborúja idején Soyinka közel két évig volt börtönben, miután 1967-ben nyilvánosan kiállt a tűzszünet mellett. De ez sem tartotta őt vissza attól, hogy írjon: házi tintát használt, vécépapírra és cigarettásdobozokra írt, végül 1972-ben kiadta a The Man Died: Prison Notes of Wole Soyinka című kötetét. Soyinka az első fekete író, aki 1986-ban irodalmi Nobel-díjas lett. A bizottság szavai szerint olyan író, aki „széles kulturális perspektívában és költői felhangokkal formálja meg a létezés drámáját”.
5. Kazuo Ishiguro
2017-ben a Ne engedj el és A napok romjai szerzője, Kazuo Ishiguro – akit lovaggá is ütöttek, és akinek portréja a Downing Street 10-ben lógott, amikor Tony Blair miniszterelnök volt – irodalmi Nobel-díjat kapott. A bizottságot idézve azért, mert „olyan szerző, aki nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta a világgal való kapcsolatunk illuzórikus érzése alatti szakadékot”. Ishiguro fiatalon nem ilyen jövőt képzelt el magának. Ahogy a Nobel-díj átadó beszédében felidézte, amikor 1979-ben elkezdett egy kreatív írói kurzusra járni, „nem sok jelentős prózai regényt írtam, mivel a BBC által elutasított rádiójátékkal érdemeltem ki a kurzusra való felvételt. Valójában, mivel korábban határozott terveket szőttem, hogy 20 éves koromra rocksztár leszek, irodalmi ambícióim csak nemrég váltak ismertté előttem” – fogalmazott.
6. Gabriel García Márquez
Gabriel García Márquez kolumbiai írót valószínűleg neked sem kell bemutatnunk, hiszen olyan sikerkönyvek szerzője, mint a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején. Márquez 1982-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat „regényeiért és novelláiért, amelyekben a fantasztikum és a realizmus egy gazdag képzeletvilágban ötvöződik, és amelyekben egy kontinens életét és konfliktusait tükrözi”. Így aztán találó, hogy a régió mitikus legendáira összpontosított a kitüntetés átvétele kapcsán tartott felolvasásán, mint az ifjúság forrása vagy El Dorado legendája. Illetve rávilágított azokra a kihívásokra, amelyekkel a térségnek szembe kellett néznie – nárcisztikus diktátorok, polgárháborúk és puccsok, elnyomás, bebörtönzés, halál.
„A valóságunk értelmezése nem a saját mintáinkon keresztül, csak arra szolgál, hogy egyre ismeretlenebbé, egyre kevésbé szabaddá, egyre magányosabbá tegyen minket. A tiszteletreméltó Európa talán éleslátóbb lenne, ha megpróbálna bennünket a saját múltjában látni” – fejtette ki gondolatait a híres író.
7. Kertész Imre, hazánk első Nobel-díjas írója
Kertész Imre 2002-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat a Sorstalanság című regényével, ami hazánk első irodalmi Nobel-díjas írójává emelte őt. A koncentrációs tábor borzalmaihoz alkalmazkodó, fiatal Kövesről szóló művet egy írói munkásságért ítélte az írónak a bizottság, „amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. Kertész Imre a Nobel-díj elnyerése utáni évtized nagy részét Berlinben töltötte, ahol utolsó műveit alkotta, mielőtt visszatért Budapestre. Később Parkinson-kórja miatt már csak ritkán hagyta el otthonát. 2016-ban, 86 évesen hunyt el. 2002-ben a Newsweeknek azt mondta, a halálhoz nagyon közel lenni egyfajta boldogság is. „A puszta túlélés válik a legnagyobb szabadsággá”.
Forrás: Mentalfloss.com, Nobelprize.org és BBC.com
Nyitókép: Ulf Andersen / Contributor / Getty Images
