A koraérettség egy ünnepelt tulajdonság, amiről ha lerántjuk a leplet, már nem is annyira rózsás a helyzet.
Milyen empatikus, mennyire érett és tudatos – ez csak néhány jelző azok közül, amiket az úgynevezett öreg lelkek bezsebelnek a környezetüktől. Ők azok, akik bölcsebbek és érettebbek a kortársaiknál, aminek mind az előnyeivel és hátrányaival töretlenül meg kell küzdeniük. Egy másfajta életszemlélet jellemző rájuk, valóban olyan, mintha a szívük meg a lelkük már megannyi tapasztalatot megélt volna. Akik hisznek a reinkarnációban, azok szerint ezek az emberek már több előző életükben megjárták az élet különböző lépcsőfokait és megérkeztek a belső bölcsességhez, ami tükröződik a jelenlegi életvitelükön is. Azonban sok esetben az, hogy valaki öreg lélek, nem egy adottság, hanem egy traumareakció.
Túl hamar felnőtt lettem, mert nem volt más, aki betöltse ezt a szerepet
A koraérettség sok esetben előnyökkel jár. Főleg a környezetnek, hiszen jó a szülőknek, a tanároknak és a körülöttünk lévő felnőtteknek, mert azokkal a gyerekekkel, akik meghaladják kognitív vagy érzelmi szinten a kortársaikat, kevesebb a „gond”. Könnyebben kezelhetők, simulékonyabbak és önállóbbak. Azonban ha egy gyereknek nincs lehetősége gyerekként viselkedni, az egy komplex trauma következménye és egy olyan önvédő páncél, amit azért kifejlesztenek ki, hogy biztonságban legyenek.
Amikor nincsen körülöttünk olyan felnőtt, akire teljes mellszélességgel rátámaszkodhatunk, akkor a túlélés záloga az, hogy hamar felnőtté váljunk. Ahogyan az árva állatok nem élik túl a vadonban a szüleik nélkül, úgy az embergyerekek sem élik túl az élet dzsungelét, érett, megbízható gondozók nélkül. Van egy alaptörvény, ami ilyenformán megsérül: a nagyok feladata, hogy megvédjék a kicsiket. Erre válaszreakcióként jön létre a parentifikáció.
Már megint a szülők?
Amikor üresen tátong a szülői szerep, akkor elkerülhetetlen, hogy a gyerek akaratán kívül belehelyezkedjen abba. Az üres szerep viszont nem azt jelenti, hogy valakinek nincsenek szülei, esetleg bántalmazó, rossz körülmények között él, mert a parentifikáció még a legjobb családokban is előfordulhat. Egyszerűen csak annyit jelent, hogy a szülők nem tudták kielégíteni azokat az érzelmi szükségleteket, amik lehetővé teszik a gondtalan gyermekkor megélését.
Ez egy megterhelő szülő-gyermek kötődést eredményez, ahol annak, hogy megcserélődtek a szerepek, súlyos következményei vannak. A gyerekkorunkkal fizetünk ezért.
Azonban a nehéz gyermekkor nem jelent egy egész életre való pecsétet. A múltunk megtanít minket bizonyos készségek kifejlesztésére. Ebben az esetben arra, hogy egyedül is megálljuk a helyünket, érettek és gondoskodóak legyünk. Azonban az, hogy ezzel felnőttként mit kezdünk, már csak és kizárólag rajtunk múlik.
Már megint én!
A parentifikált felnőttekből gyakran válik segítő. Olyan szakmát választanak, ahol megélhetik a szülői szerepet, gondoskodást, másokra való odafigyelést. Gyakran találják magukat olyan párkapcsolatban, ahol anyáskodhatnak és ebben a kötődésben is számos esetben megjelenik az egymástól való függés és felborult viszonyrendszer. Ha ezeket felismerjük, akkor sokkal könnyebb lépéseket tenni a gyógyulás felé. Ugyanakkor ha parentifikáció mellett nőttünk fel, akkor ezzel mindig lesz feladatunk, folyamatos munka megtalálni a hangot a belső gyermekkel, megengedni magunknak az önfeledtséget, a játékot és a felelősség béklyóit néha letenni. Amire pedig mindig emlékeztetni kell magunkat, az az, hogy lehetnek ellentétes érzéseink: szerethetjük annak ellenére a szüleinket, hogy traumát okoztak. Lehetünk úgy is érettek és bölcsek, hogy közben nem kell a világ és mások terheit is a nyakunkba akasztanunk.
Nyitókép: Anthony Tran/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
