Színházi és televíziós szerepeiről szívesen beszél, de magánéletébe már nem gyakran enged bepillantást. De természetesen nem titkolja, nagyon büszke 16 éves nagylányára. Akitől koránál fogva egyre gyakrabban kérdezik, hogy követi-e édesanyja útját.
A népszerű énekesnő élete szinte nyitott könyv a nyilvánosság számára. Sikerének egyik titka, hogy amit elvállal, azt teljes erőbedobással csinálja, mert nem is látja értelmét máshogy semminek.
– A te pályád nagyon korán indult, hiszen óvódás voltál, amikor kiválasztottak, az Erkel Színház gyerekszereplői közé. Hogy emlékszel vissza: feladatnak vagy játéknak élted meg akkor a lehetőséget?
– Hihetetlen játszótér volt akkor az nekünk. Nem is fogtuk fel, hogy mekkora ajándék az élettől, hogy fantasztikus előadásokban csintalankodhattunk. És érdekes, mindeközben fegyelmezettek is voltunk, magától értetődően tettük a dolgunkat, nem kellett bennünket semmiért megregulázni. Szuper jelmezekben játszottunk, volt, hogy feketére suvickoltak, a színpadon pedig Házi Erzsébet mellett én lehettem a Manó. Telt ház előtt szerepeltünk, de nem érzékletük, hogy mekkora a tétje az egésznek.
– S mi történt, amitől megszakadt a folyamat?
– 3 év után lett vége ennek az időszaknak, mert akkor már másodikos voltam, és a tanulásra koncentráltam. Nem ment a tanulás rovására a szereplés, de a bölcs édesanyám nem is akarta megvárni, hogy csak az töltse ki az agyamat, a lelkemet.
– Amikor a lányod megszületett, voltak elképzeléseid ezzel kapcsolatban? Hogy neki is jót tehet, ha egész kiskorában hozzászokik a szerepléshez?
– Nem foglalkoztatott ez különösebben, boldog voltam és örültem az anyaság minden pillanatának. Nem volt bébiszitterem, jött velem mindenhova, valahogy ez lett a természetese közege. Nem lihegtük túl ezt a kérdést.
– A te életed kívülről nézve csupa csillogás, ezt nyilván látta. Ez sem volt soha vonzó számára?
– Nem sok olyan kislány van, akit gyerekként ne vonzana a rivaldafény. Ez szerintem teljesen természetes, így ő is tett néhány kísérletet, hogy megy-e neki ez a dolog. Járt Földessy Margit színitanodájába, de nekem nem volt ezzel hátsó szándékom. Kicsit szorongó alkat volt, emiatt gondoltam, hogy segíthet neki, és valóban jót is tett, mert ott kinyílt. De nagyon korán látszott, hogy hiányzik belőle az a fajta egészséges exhibicionizmus, ami bennem megvolt az ő korában. Járt egy ideig zongorázni, de önhatalmúlag mondott le róla és kiiratkozott.
Ráadásul ő él velem, így nap, mint nap látja és szembesül azzal, hogy az, amit a külvilág csillogásnak meg menőségnek gondol vagy hisz, amögött mennyi dráma, mennyi keserűség, mennyi szorongás, mennyi nehézség és mennyi fájdalom is van.
Így magától döntött úgy, hogy köszöni szépen, de nem kér ebből az egészből. Másképp képzeli el az életét, és ha egészen őszinte akarok lenni, akkor én is örülök, hogy nem vágyik a reflektorfényre.
– Volt olyan támpont, amiből nem engedtél vele kapcsolatban? Hangszer, sport, nyelv vagy bármi más?
– Amikor megszületett, akkor úgy döntöttem, hogy kap tőlem egy úgymond étlapot, abból választhat. Ezen többféle dolog szerepelt, hogy próbáljon ki belőle minél többet. Volt egy egyezségünk, hogy amit választ, azt legalább egy évig csinálnia kell. Ha az egy év után úgy dönt, hogy az a dolog nem érdekli, nem köti le, vagy nem érzi magát sikeresnek benne, akkor abbahagyja, nem fogom erőltetni.
Talán a nyelv az egyetlen kivétel, mert abból nem engedtem soha. A nyelvben hiszek, és bár óriási közhely, de a közhelyeknek mindig óriási az igazságtartalmuk is, hogy ahány nyelven beszélsz, annyi ember vagy. Ez a mai világban hihetetlenül fontos, hogy a galaxisok közötti átjárhatóságot megteremtsük és erre egyetlenegy mód van: a nyelv. A nyelvtudás az nem vész el, az mindig hasznos, akár a szülőhazájában akár másik országban gyakorolja az ember. Sőt, szinte ma már elengedhetetlen.
Iszonyatosan hálás vagyok az anyámnak, hogy angolul taníttatott annak idején. Mert amikor mindenki számára teljesen vártalanul évekig külföldön dolgoztam, mert tényleg senki nem számított arra, hogy a legvadabb szocializmus kellős közepén én az angol nyelvet hasznosítani tudom. De tudtam. 5 évig a legnagyobb mentőövem volt az életben, hogy jól beszéltem angolul. De ezt valahogy kimondatlanul is érezte Rozina, és nem kellett erőszakoskodnom, a fontosságát illetően. Hiszen folyamatosan rengeteget utaztunk, így láthatta, hogy bármilyen felmerülő problémát megoldottam azáltal, hogy meg tudok szólalni más nyelven is.
– Az már esetleg körvonalazódik, hogy mi az, ami érdekli?
– Több dolog is érdekli, például a diplomácia és a környezetvédelem. De én mindig hangsúlyozom, hogy egyáltalán nem várom el tőle, hogy 16 évesen pengeélesen megválaszolja, hogy mi az, amivel foglalkozni akar. Sokkal fontosabb, hogy nyisson a világra, hogy járjon nyitott szemmel. A világ olyan szinten változik, formálódik, hogy lehet, hogy vannak olyan foglalkozások, hivatások, amikről én még nem is tudom, hogy létezik. Van egy kolléganőm, akinek a fia Angliában tanul, megpróbálom pontosan megfogalmazni, hogy minek, ha jól emlékszem számítógépes játék programtervező vagy valami ilyesmi. Ez nemhogy pár éve, lehet, hogy még tavaly sem létezett.
De az egészen biztos, hogy amikor a lányom megszületett ez és még számtalan ilyen foglalkozás nem voltak, most meg egyetemen tanítják és diplomázni lehet belőlük.
Elképzelhető hogy mire az én gyerekem kikerül a nagybetűsnek mondott életbe, akkorra már lesz egy csomó olyan, új foglalkozás, ami most még talán nincs is, vagy csak gyerekcipőben jár. Tehát nem is könnyű a választás, főleg, hogy ebben a korban rengeteget változik, formálódik nemcsak a személyiség, az érdeklődési kör is.
– Neked híresen jó kapcsolatod volt édesanyáddal. Van olyan bensőséges a te viszonyod is a lányoddal?
Igen. Mi az anyuval valóban nagyon komoly szimbiózisban léteztünk, és bár rólam mindenki azt gondolja, hogy milyen kemény és erős nő vagyok, meg merem kockáztatni, hogy sokkal lágyabb vagyok, mint anyám volt. Nagyon próbálok nem rátelepedni a lányomra. Annyi különbség mindenképpen van, hogy én azért az anyukámhoz képest a foglalkozásomat tekintve egy sikeres ember vagyok. És emiatt nemcsak a gyerekemben látom a megváltásomat, mert nekem nagyon sok örömet szerez a hivatásom is. És hagyok neki levegőt, de mindig ott vagyok neki, amikor kellek. Mondjuk akkor is, amikor nem kellek. (nevet)
– Soha nem volt számára teher, hogy Szulák Andreának hívják az édesanyját?
– Ezt nyilván tőle kellene megkérdezni, de talán, merem önállóan is mondani, hogy nem. Legalábbis nekem ezt soha nem jelezte. Az a tapasztalatom, hogy a barátai, osztálytársai szeretnek hozzánk jönni, szeretnek velem beszélgetni. Mert látják, hogy őszintén kíváncsi vagyok rájuk. Engem tényleg feltölt a velük való kapcsolat, érdekel, hogy mit gondolnak, milyen a jövőképük. És remélem, hogy nem hozok szégyent a lányom fejére.
– Az is köztudott rólad, hogy nehéz zavarba hozni a konyhában, szakácskönyved is van, bármikor „összedobsz” kikapcsolódásként egy macaront. Esetleg ebben a műfajban követ téged?
– Nem, de ez nem is fontos. Engem az anyám, amíg élt be sem engedett a konyhába, az az ő felségterülete volt. Oda élő ember, tényleg be nem mehetett, az volt az ő kizárólagos szentélye. Én már jócskán felnőtt voltam, amikor elkezdett ez az egész érdekelni. Rozinánál is mostanában jött el az az idő, hogy próbálgatja, a szárnyait. Ilyenkor igyekszem oda sem nézni, csak diszkréten jelezni, hogy felőlem bármi megtörténhet, csak ugyanolyan állapotban találjam a konyhát, ahogy otthagytam. Egyre ügyesebb már ezen a téren, de az az igazság hogy az én törődésem része, hogy ellátom őt finom falatokkal. Nekem fontos, hogy gondoskodhatok róla.
– Mostanában viszont ingázol is, hiszen életedben először Pécsett játszol, a Chicago egyik főszerepét. Mit szóltál, amikor megkerestek a feladattal?
– Nagyon meglepődtem, de óriási öröm is volt számomra. Ugyanis ezt a szerepet egyszer el kellett engednem, amikor a Győri Nemzeti Színházból kaptam a felkérést. Akkor éppen várandós voltam a lányommal, tehát teljesen elképzelhetetlen volt, hogy eljátszom Morton mama szerepét. Kicsit fájt, mert nagyon magaménak éreztem a karaktert, így most az élet tulajdonképpen kárpótolt, a szerep utánam nyúlt. Bár most próbálok a pécsiekkel együtt először, több kollégával dolgoztam már korábban máshol, így nem teljesen ismeretlen a terep. Nagy örömmel fogadtak, és úgy érzem és is csak jó energiákat adok hozzá a közös munkához. Hiszem, hogy szeret a Jóisten, mert bár soha nem kopogtattam szerepért vagy feladatért sehova, a lehetőségek mindig megtaláltak. S ha szembejöttek, jönnek, akkor élek velük. A legfontosabb pedig minden munkámban az örömfaktor, hogy megtaláljam benne az örömöm.
Nyitókép: Szulák Andrea fotó: Steindl Gabriella
