„Nem nyomkodni kell! Megnyugodni!” – Pánikroham testközelből

Amikor csak lélegeznem kéne, de nem megy

- Nem sikerült időben ideérni? - kérdezi a tüdőgondozó főorvosa, majd szenvtelenül sürgetni kezd.

Félszegen kapkodom a levegőt. A sürgősségi beutalót tegnap kaptam a háziorvostól, aki asztmarohamra gyanakodott, így felírt egy asztmapipát. Most pedig itt feszengek és egyfajta magyarázatként sorolni kezdem a tüneteimet a láthatóan elfoglalt szakembernek: fulladok, fáj a tüdőm, elfog a pánik, és az az érzésem, hogy nem jutok elég oxigénhez.

– Pánik?! Miért tartja fontosnak, hogy ezt megemlítse? – kérdezi gúnyosan.

Első találkozónk nem nyúlik hosszúra, rögtön elküld légzésfunkciós vizsgálatra, majd tüdőröntgenre. Még fél perce sem várakozom, amikor kinyílik az ajtó, és megszólítanak.

– Sorszám?!

– Sürgősségi beutalóval jöttem, nincs sorszámom.

– Hát, attól még be kellett volna jelentkeznie! Hogy fogják így megtalálni magát?! – ripakodott rám a hölgy.

– Bejelentkeztem. Nem tudtak sorszámot adni.

Mondhatnám, hogy a meglehetősen hűvös fogadtatást feledtette velem a bőrömhöz tapadó, hideg röntgengép, de az inkább arra volt jó, hogy végre tisztán lássak és realizáljam a helyzetem: – Egyáltalán hogyan jutottam el idáig? – tettem fel a kérdést magamnak.

Egy hete kezdődött az egész. Még a nyugodtabb pillanatokban is levegőért kapkodtam, közben pedig halálos diagnózissal riogattam a környezetemben élőket. Már rég felkészültem a legrosszabbra, most pedig egy béna helyzetben itt állok félmeztelenül, miközben a röntgenorvos rámcsatolja a védőövet. Pár perccel később már az eredményekkel a kezemben ülök a főorvossal szemben, és várom, hogy tálalja a legrosszabbat. Ehelyett csak annyit kérdez:

– Most is azt érzi, hogy fullad?

– Folyton.

– Akkor ez a probléma nem szervi eredetű.

Fulladás ide vagy oda, a lélegzetem még inkább elakadt.

– Kiválóak az eredményei. 99%-os a tüdőkapacitása – folytatta, majd mikor észrevette, hogy gyanakodva méregetem, biztatóan hozzátette:

– Szétfújta a spirométert!

A felismerés sokkolt: szervileg nincs semmi bajom, de mégsem tudok ennek örülni.

– Pánikroham – hangzik el az orvos szájából, én pedig nem tudok mit kezdeni a problémával. Köszönet az elmémnek, hogy komoly betegségek fájdalmas tüneteivel is meg tud lepni. A „kicsit stresszes volt az elmúlt időszakom, de most épp minden szuper” mondat új értelmet nyert. A környezetem megkönnyebbült, rám viszont komoly kutatómunka várt: mélyre kell ásnom, hogy megtaláljam a kiváltó okokat.

Egy hét telt el a vizsgálatok óta. És, hogy most hogy vagyok? Egyre jobban kezelem a helyzetet, többnyire képes vagyok megálljt parancsolni a pániknak és minden alkalommal, amikor úgy érzem, eluralkodna rajtam, csak arra gondolok, ami egyik reggel a munkahelyemen, a lift előtt állva történt velem. Amikor kinyílt az ajtó, az épület karbantartója, egy idős bácsi álldogált bent egy létrával a vállán. Beléptem mellé és lányos zavaromban össze-vissza kapkodtam, miközben fél kézzel a belépőkártyámat kerestem, a másik kezemmel már a gombokat nyomkodtam, mire ő csak ennyit mondott:

Nem nyomkodni kell! Megnyugodni!

Milyen igaz. Jöhetett volna ez a lift kicsivel hamarabb.

Nyitókép: Africa Studio/Shutterstock

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: