Ha mindannyian ugyanarra vágyunk, miért olyan nehéz párkapcsolatban és legalább annyira nehéz egyedül is lenni? Hogyan találhatunk egymásra és legfőképp önmagunkra?
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy különbözőek vagyunk, de legbelül mégis mind ugyanarra vágyunk. Igen, még a távolságtartó, szigorú, nagyhangú, rideg vagy a durván megnyilvánuló emberek is. Szily Janka párkapcsolati coachot kérdeztük, tapasztalatai alapján mi az, ami a mai kor emberének a leghőbb vágya? Mire vágyunk valójában?
Szeretetre, békére, nyugalomra és persze izgalomra. Mindent is akarunk, ha lehet. Társas lények vagyunk, önmagunkban nem vagyunk egészek. Két energia együtt sokkal nagyobb dolgokra képes, mint külön-külön. És mindegy ebben az esetben a nemi hovatartozás, a lélekről beszélek. Két egynemű ember között is hordoz az egyikük női, másikuk férfi energiákat. Egyedül nem vagyunk megvalósíthatók, nem tudjuk kifejezni magunkat, ha nem tudunk kapcsolódni valakihez vagy valamihez, egy baráthoz, egy családtaghoz, egy munkatárshoz, egy kutyához vagy egy virághoz.
Azért te eléggé másként fogod fel ezeket a dolgokat, mint az áltagos coachok, sokkal spirituálisabb a hozzáállásod. De ha ennyire egyszerű, miért akkora divat a szingliség?
Azért is csináltak mára már egy kis divatot a szingliségből, mert jóval többen élnek egyedül, mint kapcsolatban. De ez csak szükség hozta trend, a társadalom felszíne, hogy ne érezzék magukat kirekesztve, szégyenben azok, akik még nem találtak társra.
A munkám során a legtöbb egyedül élő vendégem, úgy kilencven százalékuk azt vallotta négyszemközt, szégyelli, hogy egyedül él. Azért, mert úgy érzi, azt közvetíti a társadalom felé, hogy hiába csinos/jóképű, hiába az egzisztencia, ő nem szerethető.
Pedig tapasztalatom szerint nem jellemző, hogy kevesebbnek gondoljuk a másikat azért, mert nincs párkapcsolata, de az egyedülállók gyakran mégis így érzik. Eközben persze ők azok, akik hirdetik a szingliség előnyeit. Ez nem gond, hiszen vannak is neki. De ez egy jó pajzs és talán kell is az ideiglenes álarc, hiszen kinek kellene egy búskomor, gyanakvó, bizonytalan lélek, aki azt hangoztatja, hogy milyen magányos. Maximum egy „vadásznak”, aki ezt kihasználja lelki, testi, netán anyagi síkon.
Hűha, ezek a mondatok elég mélyen, egy társadalmi probléma bugyraiba világítanak. Ekkora a baj?
Az ember társas lény, ezért egy darabig egészséges egyedül élni, szórakozni, keresni önmagunkat, de hosszú távon a léleknek, majd idős korra a fizikai testnek is szüksége van egy társra. Úgy gondolom, hogy az egyedüllét bizonyos életkorban, helyzetekben, időszakokban kellemes és hasznos. Hosszú távon viszont igencsak felszínes, túl óvatos vagy túl bizalmatlan a külvilág felé, befelé pedig mélyül. A valódi létezés, az örömökben és a bánatokban való osztozás, az összetartozás, a szövetség szükséges a kiegyensúlyozott élethez, a valódi értékek megtanulásához elengedhetetlen.
Most szerinted hányan szisszentek fel, hogy „na jó, köszi, de mégis hogyan”, ha ezek a nők és férfiak tele vannak gondokkal, sérülésekkel, elvárásokkal, esetleg gyerekkel?
Úgy, hogy magadban kell először változtatni, akkor is, ha ez egy elcsépelt, sablonos szöveg. Az információ ömlik már mindenhonnan, néha onnan is, ahonnan nem kéne. El lehet kezdeni keresni, lassan feltérképezni, hogy mire van szükségem nekem. Nem annak, aki megtanulta, hogy mire van szükség és elfogadhatóan beilleszkedik a társadalomba, hanem megkeresni azt a személyiséget, aki velem született. Fel kell fedezni, hogy mi az, amire valóban vágyunk a nagy ház, jó autó, tengerparti nyaralás és márkajelzéssel ellátott ruhadarabokon túl.
Ha mindent lebontunk, úgyis a szeretet, tisztelet, elismerés, megbecsülés az, amire a lélek vágyik.
Azért a mai társadalom nem ezeket a gondolatokat tükrözi. A legtöbben még mindig furán forgatják a szemüket, ha valaki az önismeret útját járja, ugyanakkor mindannyian tele vagyunk sérülésekkel, amelyeket megpróbálunk letagadni vagy nem figyelembe venni.
Aki tagadja ezt, ott van min dolgozni, van még feladat a karmájában. Ezek sokkal nehezebb feladatok, mint ellátni a napi dolgokat a munkahelyen vagy felépíteni egy vállalkozást. Az is hatalmas erőfeszítés, de meg sem közelíti a lelki munka nehézségeit, illetve annak fenntartását. Ezen erőfeszítéseknek is hatalmas, szinte katarzisig emelő gyümölcsei vannak. Pont az önmagukkal való munka nehézsége miatt lesznek rezignáltak, de megbújhat mindez a hiánypótló magatartás mögött is, sokan vannak köztük munkamániások, alkohol vagy dohányzás rabjai, sportolók. Azoknál a személyeknél fordulnak elő a pótteljesítmények, akik nem tudnak valódi kapcsolódást kialakítani egy személlyel, feltétel nélküli szeretet adni vagy kapni, így valahol máshol kell megmutatni, hogy ők is kiemelkednek, ők is erősek. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a nagy általános tendencia, ezen felül pedig mindenki egyedi személyes csomaggal igyekszik megoldani a saját útjára begördülő akadályokat.
Egyedül lenni mégis egyszerűbb?
Tévedés azt gondolni, hogy a valódi erő az, mikor valaki egyedül él. Az igazi erő a kapcsolódásra, az elfogadásra, a támogatásra, a kompromisszumra képes személyek szívében rejlik. Mert ez az őserő, az emberiség ezért haladt, mert együtt, egymást segítve, kapcsolódva jutottunk el ide, ahol most tartunk. Talán túl messzire is, hiszen ahogy mindenből, emberből is túl sok lett a kínálat, ettől elbízták magukat: „lelépek, úgyis van másik” elven. Kicsit igazuk is van.
De ezzel megoldódik valami?
Dehogy. Jön a következő: van másik, aztán egy másik, de a helyzet ugyanaz lesz egy idő után, mert a személyt, a „problémát” lecseréltük, de idővel jönnek ugyanazok a gondok. Hiszen ez a „gond” bennünk van, belül kell változtatni és akkor egészen más minőségű párkapcsolatot hozunk be magunknak. Az emberek nagytöbbsége már jól akar lenni, de nem akar érte tenni. Keresik azt, aki nekik kell, de a szingli élet vagy az „ágról ágra” szállás során egyre több kikötése, feltétele, félelme, előítélete alakul ki, ahova aztán már lassan senki sem illik bele, az évek pedig szaladnak.
Szerintem a szingliséghez is kell erő, de nagyon igaz, amit mondasz. A szingliséget könnyű megszokni, hiszen nem kell alkalmazkodni senkihez, tehát a személyiségfejlődés is más irányú. A párkapcsolatokban szinte hazardírozás nem foglalkozni a problémákkal, pláne, ahol már gyerek is van, mert akkor több ember életét kockáztatjuk. De olyan nehéz mások érzéseivel törődni, amikor sokszor a magunkéval sem vagyunk teljesen tisztában…
Pedig mind nagyon hasonlóak vagyunk, a kémiát nem mi választjuk, de a hozzáállást igen. Meghallgatni a másikat, elmondani, megbeszélni, figyelni és hallani. Érteni vagy legalább elfogadni a másikat. Találni közös pontot, célt, egymásnak hitet, bizalmat adni akkor is, ha előtte többször megbántottak. Átsegíteni egymást a csiszolódás időszakán. Nem kételkedni a másikban, esetleg támadni őt. Ezek rajtunk múlnak.
Ezek hatalmas magasságok és mélységek, és sokszor a jónak tűnő párkapcsolatok is befuccsolnak pillanatok alatt. Van azért, amikor csak az egyedüllétben tudunk fejlődni.
Ez így van. Az egyik vendégem (férfi 39), átlagos családból való, ahol szülők együtt vannak és szegénységből közepes jólétre dolgozták fel magukat, tanult mindenki a családban, a beszélgetéseink tapasztalatából, mondhatni, elég egészséges értékrenddel nőtt fel, egykeként. A harmincöt éves hölgynek – aki már a felesége – olyan megnyilvánulásai vannak, amik nyíl egyenesen önbizalomhiányra utalnak. Nem hiszi el, hogy a férje szereti őt, pedig elvette feleségül, ami a férfiak részéről nagy bizonyíték a hosszú távú, biztos szándékról. Esetükben olyan jelekre lett figyelmes a férj, aki egyébként nagyon szerelmes a kis feleségébe, hogy amikor mosolyogva nézi őt, a felesége rámordul: „mit nézel, azt hogy milyen öreg vagyok már? A ráncaimat bámulod?”
A másik árulkodó jel, hogy lámpát leoltva szeretne házaséletet élni, pedig 7 napból ötöt sportol és bomba jól néz ki. De hiába, ha az alacsony önértékelést hozta magával. Hiába a munka, sport vagy társaságban való kiemelkedés, ha nem képes a bizalomra, a kötődésre, a szeretet befogadására. Hogyan lenne képes adni is azt?
A felszínen mehet a rózsaszín köd, egy darabig el lehet lenni, de aztán idővel kegyetlenül jönnek az emberi lélek lenyomatainak kivetülései. Amik, ne értsd félre, mindenkinek vannak. Senki sem sérülésmentes. Viszont egy önmagával sokat foglalkozó embernek jóval nagyobb az esélye kapcsolódni egy hozzá hasonlóval, akivel egy „kis” életen át tartó munkával rengeteg boldog életszakaszt lehet megélni és nem utolsó sorban ezeket magunkkal is lehet vinni oda, ahol majd csak ez fog számítani.
Tehát akkor csak az számít, mi van bennünk?
Nem. Fontos a külső is. Van ízlésünk, első benyomásunk, megérzésünk vagy szó szerint szaglásunk.
De amikor rendben vagyunk önmagunkkal, szeretjük önmagunkat és tudjuk, hogy mire van szükségünk, akkor ezeket szinte azonnal, szépen, világosan, kiegyensúlyozottan érzékeljük és mi is nyitottak vagyunk, ami azt jelenti, hogy minket is valósan érzékelnek mások.
Az egyik eset, amikor átlátunk azonnal mindenkin, a megérzésünk nem csal és tűpontosan érezzük, hogy bízhatunk a másikban, megfelelő számunkra a másik és azt is azonnal érzed, hogy Te magad megfelelő vagy-e számára.
Mit tehetnek akkor azok, akik társra vágynak?
Aki bizonytalan önmagában, aki még azonosítja magát azzal, amije van vagy amilyen testben van, az még biztosan fut pár kört az önismeret erdejében és a társkeresés pályáján. Hányszor hallottam már kedves társkereső vendégeimtől, hogy „az kövér, az kopasz, annak kiáll a foga.” Vagy „nézd meg milyen ruhákban jár és mégis fogják a kezét, mégis van valakije és boldog.” Igen, mert nem a környezetére koncentrál, hogy kinek mije van, hogy néz ki, hanem magára, hogy mire van szüksége, mire vágyik igazán. Nem csak a látványra fókuszál a tükörben vagy az elismerésre a környezetétől. Felmérte, mik a lehetőségei, mire képes és mit hajlandó ezért megtenni. Olyan belső békéje van, amit nem külsőségek által szerzett. Ami persze, jó, ha van, de ne ez legyen az elsődleges szempont, ne azért szerezzük be ezeket a dolgokat, hogy felnézzenek ránk.
Ilyenkor megalkuvásról van szó vagy kétségbeesésről? Hogyan találhatunk akkor egymásra és legfőképp önmagunkra?
Sok példát tudnék mondani arra, hogy vannak olyan személyek, akik nem látják az embert, mert elveszi az érzékelésüket a materiális álruha. Nem könnyű átlátni ezeken a dolgokon. Egy olyan személynek, aki nem találja még belső nyugalmát és mástól várja azt, annak még nehezebb túllátni a külsőségeken. Ám ha meg is találjuk azt a valakit és természetesen kapcsolódunk, könnyedséggel szaladunk át az éveken, akkor sincs vége a munkának, hiszen folyamatosan változunk. Változnak a körülmények, a testünk is változik és akkor még jobban oda kell figyelni egymásra. Hiszen amikor egy kapcsolatban elérkeznek a nehezebb pontok, amin át kell lendülni, vagy együtt megoldjátok, vagy alakul a rés a pajzson.
Ez a pajzs pedig nem más, mint tisztelet, kommunikáció, hajlandóság, kölcsönösség, közös akarat, és amitől ez az egész működik, a szeretet.
Nyitókép: Halfpoint Images/Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezek is érdekelhetnek:
- DIY: Egy szekrény és az én új életem
- A házasság több, mint egy papír! Ezért az 5 dologért érdemes megházasodni
- Randik, amelyek nem igazán úgy sikerültek, ahogy kellett volna
