A perinatális gyász már nem ismeretlen fogalom, mégis értetlenséggel találhatják szembe magukat a szülők, ha hónapokig (akár évekig) fájlalják annak a gyereknek a halálát, akit korán elragadott mellőlük az élet. Pedig a tabusításnak komoly ára van.
Bár a médiának és a szórakoztatóiparnak számtalan káros hatása is lehet a mentális egészségünkre, vitathatatlan, hogy elképesztő ereje van, ha jóra fordítják azt. Míg néhány éve szinte ismeretlen fogalom volt a köztudatban a perinatális gyász, addig ma már egyre több híresség vállalja nyíltan a traumáját: John Legend felesége, Chrissy Teigen vagy Meghan Markle esszét írtak gyermekük elvesztéséről, Mundruczó Kornél pedig Pieces of a Woman címmel filmet készített egy tragikusan végződő otthonszülésről. Ám a tabusítás mindezek ellenére továbbra is mélyen gyökerezik a társadalmunkban – olyannyira, hogy még a szó jelentésével sem vagyunk teljesen tisztában.
A veszteségélmény mindenkié
„A perinatális gyász fogalomköre rendkívül széles” – tudjuk meg Szimon Petra pszichológus, mentálhigiénés szakember, gyászkísérőtől. „A magzat, a kisbaba elvesztése mellett többek között a koraszülést is ide soroljuk, ahogyan azt is, ha valakinek (a terveivel ellentétben) császármetszéssel kell életre hoznia a gyermekét, illetve a magzati rendellenesség megállapítását is. A lombikprogramok folyamatának több eleme is lehet veszteségélmény – a szülők annak élik meg. De az abortusz lelki vetületével is ugyanúgy kell foglalkozni, hiába az édesanya döntése volt. És a felsoroltak még egyáltalán nem merítik ki teljesen a perinatális gyász fogalomkörét. ” A szakember azt is kiemeli, függetlenül attól, hogy a várandósság melyik szakaszában kell elbúcsúzni a magzattól a családnak, megterheli őket érzelmileg.
Elszigetelt gyászolók
Petra úgy látja, a perinatális gyász máig illegitimnek vagy elvitatottnak számít a társadalom megítélése szerint. „Sokan akadnak olyanok, akik egyszerűen nem hiszik el, hogy ez borzasztóan fájhat és hosszú ideig tarthat a feldolgozása.” A közvélemény hatására azonban még inkább magára marad a fájdalmával az édesanya vagy a szülőpár, ami tovább súlyosbítja a lelki terhet, amit cipelnek magukkal. „Az elhallgatás, a tabusítás elszigeteltséget okozhat, ami megfosztja a gyászolókat egy kiemelten fontos támogató erőforrástól: a társas kapcsolatoktól. Számtalan esetben előfordul az is, hogy maga a szülőpár a családon belül izolálódik, mert nem tudnak beszélni a veszteségről és az érzéseikről.”
Tanácstalanságból türelmetlenség
A tabusítás egyébként az elmúlás kérdésköréhez vezethető vissza: „Egy baba vagy magzat halála teljesen ellentmond az élet természetes körforgásának” – hangsúlyozza Petra. „Bár általánosságban sem szeretünk a halálról, a gyászról beszélni, azt különösen nehéz feldolgozni, amikor valaki egy új élet kezdetére készül, ám az hirtelen megszakad. Ez szinte sokkolja és lebénítja az embereket.” Sőt, hajlamosak vagyunk egyfajta belső ellenállásra, ha a veszteségekről van szó – mondhatni leválasztjuk magunkról az eseményeket, ha közelről találkozunk vele. „A legtöbben nem tudják, hogyan viszonyuljanak ehhez, ami beindít egy kölcsönhatást. Ha valaki nincs tisztában azzal, hogyan reagáljon egy szülőpár gyászára, képtelen elfogadni az ezzel járó hónapokig tartó fájdalmat, esetleg nem tapintatos, azzal akaratlanul is nyomást gyakorol a veszteséget elszenvedőkre.” A pszichológus, mentálhigiénés szakember, gyászkísérő azt mondja, sajnos gyakran a közvetlen rokonok (például nagyszülők, testvérek vagy a házastársak) türelmetlenek a továbblépést illetően.
A kommunikáció a kulcs
A környezet értetlensége sokszor a veszteséget elszenvedett édesanya korával is összefügg. „Ha fiatal nőről van szó, többeket azzal vigasztalnak (helytelenül!), hogy még bőven van ideje és lehetősége újra teherbe esni.” Ezzel szemben az idősebb korosztályban más megjegyzésekkel keltenek bűntudatot, önvádat a gyászolóban. „Ilyenkor kéretlen tanácsokkal látják el utólag a kismamákat azzal kapcsolatban, hogy szedhettek volna több vitamint, vagy többet pihenhettek volna.” Az édesanyák ezek hatására magukban keresik a hibát és úgy gondolják, ők vétettek valamit a várandósság alatt. „Ezért is rendkívül fontos az, hogyan viszonyul a környezet a szülőpárhoz és miként kommunikál velük, mert ezek mind befolyásolják a gyász alakulását.”
- Légy megértő, elfogadó!
- Hallgasd meg, ne fordulj el tőle és ne sürgesd!
- Kérdezd meg, mi esne számára jól ebben a helyzetben? Szeretné, ha kérdezgetnéd az érzéseiről?
- Ne a saját veszteségeiddel akarj kapcsolódni hozzá! (Tehát: Ha valaki megosztja veled a gyászát, ne tereld a szót egy saját történetedre.) Fogadd el, hogy fájdalmai vannak és engedd meg, hogy beszéljen róla!
- Ha nem tudod mit mondj, akkor egyszerűen csak fejezd ki az együttérzésed – akár szóban, akár egy öleléssel, tekintettel.
Amiről nem tudunk, az nem fáj?
A perinatális gyász meg nem értése a családban a generációs különbségekből is fakadhat. Bár a nagyszülők is elveszítik az unokájukat és megélik a gyermekük gyászát, valójában ők még ahhoz a korosztályhoz tartoznak, akik a fejlett diagnosztikai eszközök hiányában a korai vetéléseket talán észre sem vették: esetleg rendszertelen menstruációnak tartották azt, ami valójában a várandósságuk kezdeti szakasza volt. „Éppen ezért nem lehet őket sem hibáztatni azért, mert tanácstalanul állnak a szülők gyásza előtt. Bennük nem feltétlenül tudatosult az, hogy várandósok, nem indult be az a fajta érzelmi kötődés, amikor már kismamaként tekintenek magukra és elkezdenek jövőképet, fantáziát szövögetni a kisbabáról és a családról” – foglalja össze Petra, majd azt is hozzáteszi, amennyire áldásosak a mai diagnosztikai eszközök, ugyanannyira okozhatnak nehéz pillanatokat is, hiszen általuk egy korai magzati veszteség is jóval megterhelőbb érzelmileg.
A férfiaknak tényleg erősnek kell maradniuk minden helyzetben?
Bár az édesanya fájdalma előtt sokan tanácstalanul állnak a környezetében, az apák perinatális gyásza talán még erőteljesebben tabusítva van. „A szocializációban kell keresnünk az okokat, abban, hogy a sztereotípiák szerint milyen szerepet kell betölteniük a családban. Ők is gyászolnak, csak esetleg másképp tudnak hozzáférni az érzelmeikhez a feléjük irányuló társadalmi elvárások miatt. Találkoztam olyan édesapával – ezért szeretem, ha párok jönnek hozzám – aki nagyon szépen tudott beszélni az érzéseiről. És volt, aki kevésbé volt kommunikatív, de elkísérte a párját és azon keresztül beindult a gyógyulási folyamat. Az édesanya látta, hogy bevonhatja legalább a saját érzelemmegosztásába a párját, az apuka pedig kapcsolódott ehhez, majd végül együtt fejlődtek a gyászfolyamatban” – meséli Petra. „Ám sajnos olyan is akad, amikor csak az anyuka dolgozik ezen, így a partnerek eltávolodnak egymástól, mert a férfi ellenállást tanúsít a gyászmunkával szemben. Nem találja meg a módot, amivel könnyíthet a benne rejlő nehéz érzéseken.” A szakember szerint az apukák számára a sorstársi közösségek, a gyászcsoportok rendkívül hatékonyak lehetnek: itt feloldódnak, tanulnak egymástól a megküzdési módokról. „Így a nők is belátják, hogy nincs probléma a partnerükkel, mindössze máshogy küzdenek meg lelki terheikkel.”
Generációkon átívelő veszteség
A perinatális veszteség tabusítása ellen azért is fontos fellépni, mert az érzések elnyomása súlyos mentális problémákat okozhat. Pedig a veszteséget elszenvedő szülőknek joguk van az érzéseikhez: legyen szó akár dühről vagy összeomlásról. „A feldolgozatlan gyász akár depresszióig, poszttraumás stressz zavarig (PTSD), szorongásig vagy pánikzavarig tud fajulni. A tagadás, az elmenekülési stratégiák és az érzelmek elfojtása mindig visszaüt kerülőúton. Ha pedig maga a veszteség nem megfelelően kerül feldolgozásra, akkor az ugyanúgy megjelenik a következő hasonló élménynél. Ezt a csomagot viszi tovább a szülő és így bármikor berobbanhat. Tehát később, egy egészséges várandósságot végigszoronghat, majd túlféltheti a gyerekét, miután megszületik.” A pszichológus, mentálhigiénés szakember, gyászkísérő példaképp a pótgyermek szindrómát említi: „Ha nem gyászoljuk el azt, akit elvesztettünk, akkor a következőtől elvárjuk, hogy olyan legyen, mint akiről először fantáziáltunk. Van, aki ugyanazt a nevet szeretné adni a későbbi várandóságban, mint amit az elhunyt babának képzelt el. De ez rávetül a születendő gyerek életére, arra, hogy milyen elvárásokat támaszt felé a szülő. A perinatális veszteségeknél nagyon sokszor jelenik meg ez a transzgenerációs hatás is.”
- Írj érzelemnaplót! Ezzel egyrészt kiadod az érzéseidet magadból, másrészt önismereti lehetőség is. Egy ilyen füzet rávilágíthat arra, hogy a korábbi nehézségeken mi segített át, milyen erőforrásokra tudsz támaszkodni.
- Keresd meg azokat a hétköznapi apróságokat az életben, amelyek jó érzéssel töltenek el. (például egy hosszú séta vagy egy izgalmas könyv). Számos olyan dolog akad, ami feltöltődés adhat az embert próbáló napokban is.
Nyitókép: Flávia Gava/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- „Anyuka, most az fog történni, hogy én szülök maga helyett” – hogyan lett a szülésből teljesítménysport?
- „Nehéz a képbe nem illő puzzle-darabnak lenni” – Ilyen mozaikcsaládban élni
- A csokifagyin és az elefántkönnyeken túl: 5+1 gyakorlati tanács a veszteségek kezelésére
