"Hát ez bolond!" "Nem normális!" "Elment az esze!" Biztos te is ismered ezeket a kifejezéseket. Néha könnyedén használjuk őket, de vajon tudjuk, mikor van valóban probléma, és ha van, kihez forduljunk? Pszichológushoz vagy pszichiáterhez?
Hajlamosak vagyunk mindenkit megbélyegezni, aki egy kicsit is kilóg a sorból. Milyen sorból? Az általunk normálisnak vélt táborból? Honnan tudod, hogy ők a normális emberek? Ki mondja? És mi van, ha a többség téved? Valóban bolond, aki máshogy látja a világot, másként gondolkodik, másként fejezi ki magát?
Miért jó, ha elítélünk valakit a viselkedése miatt, és felcímkézzük, bekategorizáljuk, ahelyett, hogy elfogadnánk olyannak, amilyen, és megpróbálnánk megérteni? És miért tituláljuk azonnal betegnek anélkül, hogy tudnánk, valójában mi zajlik benne? Lehet, hogy olyan trauma érte, amit nem tud feldolgozni, vagy szorong, vagy csupán fél valamitől, és egyedül nem tudja megoldani a problémáját. Nem ismerjük az okokat, a körülményeket, mégis ítélkezünk.
Azon gondolkodtam, hogy valóban ennyire intoleránsak lennénk, vagy csupán nem tudunk mit kezdeni a számunkra szokatlan szituációval? Szerintem sokan vagyunk, akik – olykor ha kell, ha nem – segíteni akarunk, de ez nem is olyan egyszerű. Ráadásul ez a pszichológus-pszichiáter témakör még ma is meglehetősen tabutémának számít, ezért aztán könnyű elintéznünk annyival, hogy amiről nem akarunk tudni, az nincs is!
Te például tudod, hogy mikor, milyen szakemberhez fordulj? Szerinted luxus a pszichológus? Ciki felvállalni, ha szakember segítségét kéred? Mi a különbség pszichológus és pszichiáter között? Ezekről beszélgettem Roboz Zsóka pszichológus és életvezetési tanácsadóval, hogy kicsit jobban el tudjunk igazodni ebben a misztikummal övezett világban.
Kezdjük az elején. Mi a különbség pszichológus és pszichiáter között?
A végzettséget tekintve a pszichiáter orvos, a pszichológus bölcsész – kezdi Zsóka, majd viccesen megjegyezi:
A pszichiáter azokat kezeli, akik azt hiszik, hogy kétszer kettő öt, a pszichológus meg azokat, akik tudják pontosan, hogy négy, csak rohadtul keveslik.
A pszichiátert régen, hétköznapi értelemben elmegyógyásznak hívták. Általában akkor avatkozik be, amikor funkcionális zavara van az agynak, ilyen például a skizofrénia, a paranoia. Diagnózist állít fel, és gyógyszerrel kezel – még a depressziót is.
Ezzel szemben a pszichológus nem ír fel neked gyógyszert, sőt, én a depresszióval kapcsolatban azt mondom, hogy senki nem szenved, akit nem bánt valaki. Találjuk meg együtt azt, hogy ki bánt téged, hogy hol a problémád gyökere, azt szüntessük meg, és meg fog szűnni a depressziód. A legnehezebb pozitív jövőképet találni, hisz a depresszió lényege a kilátástalanság.
Te egy egészen új terápiás módszert alkalmazol. Elmondanád, mi a legmarkánsabb különbség a régi és az új irányvonal között?
Örök a vita az ortodox pszichoterápia és aközött a vonal között, amit mondjuk én is képviselek. Az előbbi azt mondja: amikor kapcsolatba kerül terapeuta és páciens, az első dolog, aminek történnie kell, hogy kötnek egy terápiás szerződést. Feldmár András – az ő vonalát képviselem én is – meg azt mondja, hogy mire? Én is azt mondom, hogy ha eljössz hozzám, csak azt tudom ígérni neked, hogy abban az egy órában rád figyelek. Minden tudásommal, minden érzékemmel, minden érzésemmel rád koncentrálok. Minden szavadra, minden mondatodra. És amikor megfogalmazod a problémád, én nem azt akarom majd neked elmondani, hogy szerintem mit kéne csinálnod, hanem azon gondolkodom, hogy basszus, én mikor csinálnék ilyet, milyen állapotban kellene lennem ahhoz, hogy azt tegyem vagy gondoljam, amit te. És meg fogom találni a választ, onnan pedig már tudok segíteni. Mindenféle szerződés nélkül.
Van olyan helyzet is – folytatja Zsóka –, amikor elmosódnak a határok, és valakinek a mentális problémája odáig fajul, hogy pszichiáterre van szüksége. Van, amikor az elméd azért, hogy megvédjen téged, azt a megoldást választja, hogy széthasad, dezintegrálódik. Az egyik legismertebb lelki zavar a disszociatív vagy többszörös személyiség, ami azt jelenti, hogy az elméd létrehoz egy alternatív egót.
Tudnál erre egy példát mondani, hogy jobban megértsük, miről is van szó?
Ilyen az a szituáció – és sajnos ez a leggyakoribb oka a betegségnek –, ha valakit gyermekkorában molesztál a szülője vagy egy nagyon közeli hozzátartozója. Nagyon nehéz azt gyerekként megélni, hogy akire rá van bízva, és akinek a felelőssége lenne rá vigyázni – és aki nappal ezt meg is teszi, és a külvilág felé ő egy szerető szülő –, az az ember éjszaka abuzálja, bántalmazza őt. Ezt a kettősséget nem tudja feldolgozni a psziché, nem tudja, hogy melyik az igaz, melyiket fogadja el. Ilyenkor elhárító mechanizmusként létrehoz egy másik tudatot. Így amikor őt éjjel bántalmazzák, akkor abban a szituációban a létrehozott személyiségével van jelen. Ez nem az elme betegsége, hanem eredetileg egy pszichés probléma, ami sajnos annyira súlyossá tud válni, hogy megbomlik a tudat, és már pszichiáterre van szükség.
Nálunk sokkal kevesebben veszik igénybe szakember segítségét, mint ahány embernek szüksége lenne rá. Egyrészt nincs kultúrája, így nem is hisznek a hatékonyságában, másrészt szégyellik, és nehezen vállalják fel, harmadrészt a legtöbben luxuskategóriának tartják.
Senki nem szeret gyengének mutatkozni. Azt gondolják az emberek – és sajnos el kell ismerni, hogy ez így is van –, hogy ha elmondják, hogy pszichológushoz vagy pszichiáterhez járnak, akkor a környezetük minden problémájukat erre vezeti vissza. Tehát ha megtudják egy munkahelyi közegben, hogy pszichológushoz jársz, akkor legközelebb nem szólhatsz, hogy: „Lányok, ki hagyta már megint így ezt a ROHADT kávéfőzőt?”, mert a hátad mögött legyintenek, hogy:
Tudod, dilidokihoz jár!
A közfelfogás szerint ma Magyarországon, aki pszichológushoz megy, az hülye és gyenge. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy az az erős, aki szakemberhez fordul, ha szükségét érzi. Még van hova fejlődnünk, de talán én még megélem azt, hogy olyan világban éljünk, ahol az teljesen normális, elfogadható dolog lesz, hogy következmények nélkül mehet pszichológushoz mindenki, aki azt gondolja, hogy segítségre van szüksége.
Hogy luxus lenne? Szerintem nem, sőt. Azt gondolom, nem csak az anyagi vagy az edukációs szint befolyásolja azt, hogy valaki pszichológushoz fordul-e vagy sem. Igaz, nem olcsó, de nem kerül többe, mint bármely egyéb egészségügyi kezelés, és vannak ingyenes lehetőségek is, amik bárki számára elérhetők. Ilyenek a családsegítő központok, a gyermekjóléti szolgálatok, önsegítő csoportok, sőt nálunk az egyetemen (Zsóka humánfejlesztési főtanácsadó az Óbudai Egyetemen – a szerk.) is van hallgatói szolgálat, ahol két ingyenesen elérhető pszichológus is segít a hallgatóknak.
Általában két véglet van. Vagy elbagatellizáljuk a problémát, és különféle magyarázatokat gyártunk: nagyon sokat dolgoztam, fáradt vagyok, fronthatás van stb., vagy fel sem ismerjük, hogy baj van, és csak évek, évtizedek múlva jövünk rá, hogy újra és újra beleesünk ugyanabba a hibába, újra és újra ugyanazokat a szituációkat éljük át. Ezt hogy kerülhetjük el?
Én azt gondolom, hogy nem akkor kell pszichológushoz menni, amikor már szétestél, hanem amikor van egy elakadásod. Az elakadás azt jeleneti, hogy van valami az életedben, amit nem tudsz megoldani, vagy valami, amivel már harmadszor szembesülsz.
Olyan, mint amikor eltévedsz az erdőben, és rájössz, hogy basszus, itt már voltam.
Na, ilyenkor kell elmenni egy szakemberhez, mert ilyenkor még nem az a megoldás, hogy Xanaxot szedsz, összeveszel az összes barátoddal, a gyereked nem beszél veled, lefogysz vagy meghízol, és minden este megiszol egy üveg bort otthon. Akkor kell elmenni, amikor először azt gondolod, hogy valami nem jó, nem akkor, amikor már akkut a probléma.
Nagyon fontos, hogy nem kell feltétlenül problémádnak lennie!
Azért is el lehet menni pszichológushoz, hogy meglegyen a well being (jólét) érzésed. Feldmár András azt írja a Szabadság, szerelem című könyvében, hogy ha rendben van a munkád, rendben van az egészséged és rendszeres a szexuális életed, de legalábbis van párkapcsolatod, akkor nincs szükséged pszichológusra. Minden más esetben van.
