Bébiszitterkedéstől a sonkagyárig – egy magyar lány Londonban

Egy évem Londonban

Közel hat évvel ezelőtt, egy augusztusi napon, poggyászomat álmokkal, szép reményekkel – meg persze néhány ruhadarabbal és fél évre elég kontaktlencsével – bélelve elindultam szerencsét próbálni. Úti célom London volt.

Hamuban sült pogácsát ugyan nem vittem magammal és a kolbászból készült kerítésről sem voltak illúzióim, torkomban mégis ott növekedett az a bizonyos gombóc: fogalmam sem volt róla, hogy a családomtól távol, egy idegen országban, hogyan boldogulok majd.

Diplomával a hónom alatt menekülőre fogtam

Azóta sokan kérdezték tőlem, mi motivált arra, hogy egyetlen bőröndömet a hónom alá csapva útnak induljak. A válasz akár evidens is lehetne: a pénz. Az igazság azonban közel sem ennyire triviális. Tizennyolc tanulással töltött év után, a megérdemelt diplomámat szorongatva úgy éreztem, szeretném egy picit más területen is kipróbálni magam. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor a kalandvágy mellett a gyávaságot is meg kell említenem a motivációs tényezők között. Rettegtem a kudarctól; féltem attól, hogy nem tudok majd elhelyezkedni, és ennek elkerülésére a lehető legbiztosabb stratégiát alkalmaztam: felvettem a nyúlcipőt és esélyt sem adtam arra, hogy az évtizedekig dédelgetett jövőképem csorbát szenvedjen. A nyelvtudás miatt London kézenfekvő választásnak tűnt.

A Portfolio statisztikáit elnézve nagyon sok magyar erősíti a külföldi munkavállalók táborát. Pontos adatok sajnos nem állnak a rendelkezésünkre és a különböző becslési módszerek is egészen nagy eltérést mutatnak a szigetországban munkát vállalók számával kapcsolatban. Az ONS tavalyi eredményei szerint jelenleg 98 ezres lélekszámmal vagyunk jelen a brit munkaerőpiacon; ezzel szemben a hazai statisztikák közel 250 ezres népességgel dolgoznak. Ez a cseppet sem elhanyagolható különbség a mérési módszerek eltérő jellegéből fakad: míg a britek a munkavállalási adatokból vonnak le következtetéseket, a hazai kutatók a diákokat, fekete munkavállalókat sem hagyják ki a becslésből. Annyi azonban bizonyos: London népszerűsége továbbra is töretlen (bár a Brexit valószínűleg némiképp átrajzolja majd a külföldi munkavállalás palettáját).

Repülőút a nagybetűs életbe

Némi eufemizmussal élve azt is írhatnám, hogy életem első repülőútja nemcsak Londonba, hanem egyúttal a nagybetűs életbe is vezetett. Egy teljesen más világ tárult elém: ebben a nyüzsgő, sokszínű forgatagban úgy éreztem, a lehetőségek egész tárháza nyílt meg előttem. Rögtön világossá vált számomra, amit a londoni munkavállalás egyik legnagyobb pozitívumának tartok azóta is: a munkakeresés az itthon megszokottnál sokkal gyorsabb és hatékonyabb. Mindenhol nagy a fluktuáció, ezért folyamatosan igény van az új munkaerőre és az ezzel kapcsolatos ügyintézés is nagyon gördülékenyen ment. Így, bár konkrét elképzelések nélkül érkeztem a szigetországba, két nappal később már én is a dolgozók táborát erősítettem.

Bébészitterkedéstől a sonkagyárig

Először egy osztrák családhoz kerültem, ahol helyettes bébiszitterként terelgettem egy kétéves kislányt és a négyéves bátyját. Írhatnám, hogy neveltem őket, vagy vigyáztam rájuk – bár ez utóbbi kétségkívül igaz, talán picit túl is aggódtam a dolgot –, de a valóságnak sokkal inkább megfelel, ha azt mondom: próbáltam életben tartani őket. Nem túlzok, mikor azt állítom, sohasem volt még ennyire nehéz munkám, sem előtte, sem pedig utána. Napi 12 óra folyamatos harc volt ez nekem: próbáltam áthidalni a nyelvi korlátokat (igen gyorsan konstatáltam, hogy a középfokú nyelvtudásom nagyjából egy négyéves anyanyelvi beszélő szintjén mozog), minden délután csatát vívtam a házi feladat, vacsora és fürdés fronton, a gumis lepedő felhelyezése pedig bőven kimerítette a háború fogalmát. Mit ne mondjak, ember legyen a talpán, aki a londoni tömegközlekedés láttán nem mormol el egy gyors fohászt: a metróvonal sokkal inkább hasonlít egy szépen megmunkált pókhálóra, mintsem egy logikus elvek alapján kidolgozott, jól működő rendszerre. Heroikus küzdelmet vívtam reggelente, hogy – optimális esetben késés nélkül – A pontból B-be kerüljek, majd két álmos gyerekkel, két rollerrel és ugyanennyi táskával felvértezve ismét a tömött buszon találjam magam.

Igazi élet-halál harc volt számomra ez a reggeli hadművelet, melynek során a „nagyfiút” az iskola biztonságot jelentő falai közé juttattam. Mert bizony Angliában egy négyéves gyerek már tankötelesnek számít; mondjuk, kétévesen már előkészítőbe mennek, szóval náluk a felhőtlen, játékkal teli gyermekkor valahol csírájába fojtva ér véget. Számomra nagyon meglepő volt ez a teljesítményorientáltság: aki próbált már egy négyéves gyerkőcöt házi feladat írásra ösztönözni, miután az egész napot az iskolában töltötte, az tudja, miről beszélek. Nyilván nem kellett a fejébe vernem az 1×1-et, de az idegennyelvekkel ismerkedtek és írni is tanultak már.  A karrierista szemlélet egyébként a felnőttek világában is jelen van. Náluk teljesen természetes, hogy az anya szülés után mihamarabb visszatér dolgozni, így a gyerekekre egészen pici koruktól kezdve bébiszitter vigyáz. Nem csinálnak gondot abból, hogy a kicsikkel csak hétvégén találkoznak.

Szépen számszerűsítenem kellett a gyerekek tevékenységét – különös tekintettel a be- és kimeneti tényezőkre –, ezt beírni a nagykönyvbe, ők pedig este láttamozták az aktuális gyerkőcre vonatkozó információkat.

Egy hónap után visszaadtam a stafétát az elődömnek és egy török étteremben lettem mindenes: pincérkedtem, takarítottam, mosogattam. A munka nem volt épp könnyű, de folyamatosan kapcsolatot kellett teremtenem másokkal és rengeteget beszéltem angolul, amit nagyon izgalmasnak találtam. Jóval a minimálbér alatt kerestem, így a szállás költségeinek kiegyenlítése után gyakorlatilag semmi pénzem nem maradt. Egy hónap után rájöttem, hogy ez hosszú távon nem vállalható, így a távozás mellett döntöttem.

Két diplomával a kezemben így kerültem a futószalag mellé, egy londoni sonkagyárba. Kemény fizikai munkát végeztem – ládákat pakoltam, sonkát szeleteltem és csomagoltam – napi 8, esetenként 15 órában. Szerződéssel dolgoztam, tehát biztos helyem volt, nem kellett aggódnom, hogy egyik napról a másikra elbocsájtanak. Nem kerestem kifejezetten jól, de lehetőségem volt túlórázni. Rám biztosan nem lehetett panasz, mindent gond nélkül elvállaltam: egy napra két műszakot, biztos, ami biztos alapon azért még az ebédszünetet is ledolgoztam.

A maximalizmus nem mindig jövedelmező

Igen hamar kiderült, hogy csökönyösségem és maximalizmusom nem mindig jövedelmező; már, ha az anyagiakon túltekintünk. Ma sem tudom pontosan, mi lehetett a kiváltó ok – a pihenés nélküli, feszített tempó, az embertelen munkakörülmények, a stressz, vagy a méregerős vegyszerek, amiket napi szinten használtam –, de az egészségem nagyon gyorsan romlani kezdett, egy rövid időre kórházba is kerültem.

Megrökönyödésem másik tárgya – a fent említett oktatási rendszeren túl – az egészségügy volt. A kórházban, ahová kerültem, nem voltak külön kórtermek, az ágyakat paravánnal választották el egymástól. Így némiképp szeparálva voltunk egymástól, de mindent hallani lehetett nagyjából az ötödik szomszédig, mindkét irányba; arról nem is beszélve, hogy az ápolók és az orvosok mindennemű higiéniai intézkedés nélkül vizsgálták egymás után a betegeket. Nem sok következetességet láttam a gyógyszerezésben sem. Mondjuk orvosi diplomám nincs, így teljesen laikus vagyok, de bizton állíthatom, hogy amikor a nővérke egy műanyag poharakkal rakott tálcával körbemegy a betegek közt, majd megkérdi, én kaptam-e már gyógyszert és a kupacból random leemel egyet, az nem túl bizalomgerjesztő.

A Túró Rudi puszta gondolatától is összefutott a nyál a számban

Közel egy évig éltem Londonban, amikor egészségügyi okokból úgy döntöttem, hogy hazaköltözöm. Sok minden volt, amit szerettem, de rossz is akadt bőven. Szentimentális nosztalgiával gondolok vissza a Temze partjára festett T. S. Eliot versrészletekre, a camdeni piac sokszínűségére – az eldugott, aprócska bódéktól kezdve az élőtáncosokat felvonultató emeletes monstrumokig akadt ott minden–, és azt hiszem, olyan lekváros fánkot sem fogok máshol enni, ami a londonihoz fogható lenne.

Amit viszont kifejezetten nehezen viseltem az az időjárás: a komor szürkeséghez sajnos a hangulatom is sokszor idomult. A londoni tömegszállásokat pedig még az ellenségeimnek sem kívánom. Nyolc idegennel közös fürdőszobán és konyhán osztozni cseppet sem felemelő érzés, pláne úgy, hogy a papírvékony falaknak köszönhetően a privát szféra fogalma is megszűnik létezni.

Kaptam jót és rosszat egyaránt, az viszont egészen biztos, hogy hasznos önismereti kurzus volt nekem az az egy év. Rájöttem, mennyire hiányoznak a szeretteim (pedig azt hittem, tíz kollégiumi év megedzett valamelyest); mardosott a lelkiismeret, hogy lemaradok keresztlányom életének első, idős nagyszüleim utolsó éveiről. Volt olyan pillanat, amikor a túró rudi puszta gondolatától is összefutott a nyál a számban és arra is hamar rájöttem, hogy a magyar kolbásznak sincs párja széles e világon (még ha kerítéskészítésre nem is nagyon alkalmas). Picit talán idealizáltam is az otthonról alkotott képet, így a nagy visszatérés sem hozta magával a kívánt katarzist, de cseppet sem bánom, hogy ezt az utat választottam. Ha újra választhatnék, ugyanígy belevágnék ebbe a kalandba, hiszen ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy az lehessek, aki ma vagyok.

Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: VanveenJF/Unsplash

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: