„Hogyan dolgozzunk otthonról (és maradjunk mégis normálisak)?” – Elolvastuk Rebecca Seal túlélőkalauzát

A koronavírus-járvány kirobbanáskor (érthető módon) a home office munkavégzés is elképesztő tempóban terjedni kezdett világszerte. De vajon fel voltunk készülve erre?

A home office fogalma sokáig ismeretlen volt számomra: az egyetemi és a főiskolai tanulmányaim után évekig olyan pozíciókban dolgoztam, amelyek még csak köszönőviszonyban sem voltak ezzel a munkavégzési formával. Visszagondolva, talán magával a szóval sem nagyon találkoztam. Aztán amikor elkezdtem szerkesztőként és újságíróként dolgozni, végre megismerkedhettem vele – és heti egy napon az életem része lett.

Nem fogok hazudni, azonnal beleszerettem, számomra mindig ezek az alkalmak voltak a hónap fénypontjai. Bocsánatot kérek minden volt, vagy jelenlegi kollégámtól, ez nem ellenük szól. Egyszerűen csak sokkal gördülékenyebben haladok a feladataimmal, ha reggelente nem kell elkészülnöm és beutaznom az irodába, és délután sem veszítek el értékes órákat a BKV-járatain ücsörögve (de inkább állva).

Éppen ezért bármennyire is borzalmas, ami körülöttünk zajlik 2020 tavasza óta, az tagadhatatlan, hogy van, aki örült a home office lehetőségének – például én is. Rengeteg időt és pénzt spórolhattam meg az elmúlt másfél évben azzal, hogy itthon rendezhettem be az irodámat. Mindannyian mások vagyunk, így tudom, hogy van, aki hatékonyabban dolgozik közösségben és jobban szereti, ha nem viszi haza a munkáját, én viszont biztos vagyok abban, hogy a home office-t nekem találták ki.

A home office a legjobb, ami történhetett velem, mégis boldogtalan vagyok. Hogy lehet ez?

Ahogy teltek a hónapok, azon kaptam magam, hogy valami nem stimmel. Elmosódott a munkám és a magánéletem korábban még éles határa, és kezdtem úgy érezni, ebben a formában az otthoni irodámat sem szabad fenntartanom hosszútávon. Nem véletlen, hogy Rebecca Seal „Hogyan dolgozzunk otthonról (és maradjunk mégis normálisak)?” című könyvére azonnal felfigyeltem. Persze voltak fenntartásaim. Ezerszer olvastam már ahhoz hasonló tanácsokat, miszerint ne dolgozzunk az ágyból és reggelente öltözzünk át, ezeket mégsem tartottam elegendő mentőövnek. Így kíváncsi voltam, hátha éppen ez a kötetre adja meg nekem a választ arra, hogyan lehet mégis épen túlélni a home office-t.

„Elméletben imádtam a szakmám, és kívülről úgy is tűnhetett, hogy a szabadúszók álmát élem, de egyre nehezebb volt örömet találnom a tevékenységeimben – emiatt egyszerre éreztem magam hálátlannak, és őszintén szólva, becsapottnak is. Annyira régóta és olyan sokat küzdöttem, mire ide eljutottam – de akkor miért látom ilyen rémesnek? Miért nem örülök annak, hogy olyan munkám van, amelyet elvileg szeretek? Miért vagyok képtelen szünetet tartani? Miért szorongatom állandóan a telefonomat, vagy miért lapul mindig ott a zsebemben? Miért kell megnéznem az e-mailjeimet, még mielőtt reggel kikelnék az ágyból? Mi baj van velem? Miért nem repesek az örömtől, hiszen a vak is látja, hogy jó életem van?”

– elmélkedik Rebecca Seal a műve legelején.

Rebecca Seal: Hogyan dolgozzunk otthonról (és maradjunk mégis normálisak)?
Rebecca Seal: Hogyan dolgozzunk otthonról (és maradjunk mégis normálisak)? (HVG Könyvek, 3900 Ft)

Légy a saját HR-esed!

Azt hiszem, rajtam kívül mások is bólogatnak, amikor a fenti sorokat olvassák. A szerző egyébként pár oldallal később válaszolt is a kérdésekre: és a válaszok alapján úgy tűnik, a baj sajnos velünk van. Ugyanis amikor kiléptünk a jól strukturált irodai keretek közül, elfelejtkeztünk felállítani a sajátjainkat. Ahogyan Rebecca mondja, egyszerűen „csak nekikezdtünk a munkának”. Nem jelöltük ki a határainkat és nem készítettünk stratégiát. „A mi felelősségünk megóvni a csapatunk (ez mi magunk vagyunk!) jóllétét, ahogyan akkor tennénk, ha egy óriásvállalat előrelátó vezérigazgatói lennénk.” Ráadásul mi már könnyített pályán haladhatunk, mivel ő számtalan kutatást és interjút készített a témában azért, hogy a kezünkbe adhassa azt a könyvet, amit akár a home office dolgozók Bibliájának is nevezhetnénk.

Rebecca Seal végigvezet minket azon, mennyire fontos, hogy pozitív kapcsolatot alakítsunk ki az egyedüllétünkkel annak érdekében, hogy ne legyünk magányosak. Végre leszámol azzal a torz álomképpel is, amit az „értelmes munkáról” teremtettünk a köztudatban az évek során. „Mindig azt mondom, hiába próbáljuk meghatározni, mi az értelmes munka, mert nem igazán van olyan. Mindegy, minek az értelmét keressük: lehetünk akár a legjobb szülők, nyerhetünk aranyérmet az olimpián, vagy lehet a miénk a legnagyobb sütiforma-gyűjtemény, vezérigazgatóvá nevezhetnek ki, vagy mi lehetünk a legjobb kertészek. Az adott dolgot mi ruházzuk fel jelentőséggel. És ez afféle sötét folt” – idézi az egyik interjújából.

„Válassz olyan munkát, amit szeretsz és egy napot sem kell dolgoznod az életedben” – mondja Konfuciusz, pedig hatalmasat téved.

Hogy miért fontos lecke ez? Azért, mert könnyen elveszíthetjük a motivációnkat az otthonunk magányában, ha elkezdjük megkérdőjelezni, van-e bármi jelentősége annak, amit csinálunk. De „ha megtaláljuk az értelmet a jelenlegi munkánkban, akkor ez tényleg kellemesebbé teszi a hozzá fűződő érzéseinket… Gondoljuk át, egyedül végzett munkánknak mely aspektusaihoz fűződnek a legkellemesebb érzéseink. Ne azt nézzük, miben vagyunk a legjobbak, hanem amit a legjobban szeretünk benne.”

Rebecca szerint (persze csak ha lehet!) tennünk kell azért, hogy ezek a tevékenységek és készségek tegyék ki a napunk jelentős részét. Ám még ezen a téren is egy hatalmas csapda vár ránk: évek óta elvakítanak minket azzal az elmélettel, hogy nincs annál nagyszerűbb, mintha megtaláljuk, mi a szenvedélyünk, majd elérjük, hogy fizessenek is nekünk ezért. „Ha annyira rajongunk a munkánkért – vagy úgy viselkedünk, mintha így lenne, mert mindenki más így tesz -, akkor miért is lenne szükségünk szabadidőre? Miért is ne túlórázzunk? Hiszen ez a szenvedélyünk. Gyakorlatilag nem is munka! Ez egyenes út a kiégéshez.”

De akkor hogyan dolgozzunk otthonról és maradjunk mégis normálisak?

A túlhajszoltság igazi paradox helyzethez vezet: ahelyett, hogy egyre jobban teljesítenénk, csökken a hatékonyságunk és még az egészségünket is veszélybe sodorja. „Csőlátáshoz vezet. Meggyőződésünkké vált, hogy az idő véges, de a munka végtelen, ezért kétségbeesünk, kapkodunk és idegeskedünk. Amikor ez az érzés nem múlik el – és ritkán szokott -, akkor egy lélektani alagútba jutunk, és csak a legközelebbi feladatokra tudunk gondolni. Ezek a feladatok sokszor még csak nem is azok, amelyek kivezetnének az alagútból, vagy megakadályoznák, hogy az alagút megint ránk záruljon. Ezek inkább gyorsan eloltható tüzek, könnyen elvégezhető feladatok, amelyeket egy lendületes tollvonással kihúzhatunk a listánkról.” Ismerős, ugye? Az email üzenetekre válaszolni például sokkal egyszerűbb a legnagyobb káosz közepén, mint megcsinálni valamit a tényleges listánkról. Egy szó, mint száz, át kell gondolnunk, mire mondunk igent.

A belső és a külső regenerálódás pedig egyszerűen elengedhetetlen. Míg az előbbi a munkaidőn belül történik, addig a második a szabadidőnkben. Például, tudtad, hogy a testünk ultradián ritmusa kijátszhatatlan, és az energiánk 90-120 perces ciklusokban hullámzik? Ezért fontos az, hogy másfél óránként szünetet tarts: sétálj egy kicsit a szabadban vagy igyál egy kávét! Csinálj bármit, csak ne foglalkozz a teendőiddel! „Nem az a reziliencia jele, hogy sokáig fennmaradunk, vagy egész éjjel dolgozunk. Az sem, ha ájulásig hajtjuk magunkat. Hullafáradtan nem tudunk megbirkózni a következő napi feladatokkal.” A munkánk nem az identitásunk része, nem felejtkezhetünk el magunkról. Szerencsére a szerző számtalan gyakorlati tanácsot ad ahhoz, hogyan alakíthatunk ki egészséges irodai légkört otthon.

Válj a saját ellenségedből a megmentőddé!

Legalább ezer post-it díszíti a saját példányomat Rebecca Seal könyvéből: bátran bevallom, hogy én magam sem készültem fel erre a létre, pusztán csak belevágtam. Nem dolgoztam ki a saját keretrendszeremet, mert eszembe se jutott, hogy szükségem lenne ilyesmire. Másfél év távlatából azonban biztosan mondhatom, hogy megtanultam a leckét – egyrészt a saját káromon, másfelől a szerző tapasztalataiból. Belegondoltál már abba, ha megszakítod a munkádat, mert válaszolsz valaki üzenetére, vagy „pihenésképpen” átpörgeted az Instát, akkor 23 percnek és 15 másodpercnek kell eltelnie ahhoz, hogy megint maximálisan koncentrálni tudj az aktuális feladatodra? Én sem. „Ezek szerint mindössze 20 félbeszakítás egyetlen nap alatt azt jelenti, hogy sosincs lehetőségünk összpontosítani.”

Idegességedben akár naponta háromszor is kávészünetet tartasz, aztán „csodálkozol”, hogy esténként álmatlanul forgolódsz és másnap nem tudsz teljesíteni? Minden összefügg egymással és még az is számít, hogyan írod össze a listát a teendőidről. „Vegyük észre, hogy a legfontosabb nem feltétlenül a legsürgősebb.” Sőt, még az sem mindegy, hogy esténként hálát adunk-e a jó dolgokért az életünkben, vagy sem. Én például köszönetet mondok Rebecca Sealnek azért, mert megírta ezt a könyvet. Ha nem olvastam volna el, talán még hónapokig elhitetem magammal azt, hogy a körülmények áldozata vagyok – nem pedig a sajátomé.

Nyitókép: HVG Könyvek

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Legnépszerűbb cikkek: