Szeptember elején jelent meg Sally Rooney várva várt új regénye, a Hová lettél, szép világ, melyet a 21. Század Kiadó gondozásában magyarul is azonnal a kezünkbe vehettük. Mi pedig meg is tettük ezt!
Ha Sally Rooney regényeiről van szó, hiszem, hogy az olvasókat két halmazba lehet sorolni: vannak, akik úgy érzik, mintha az írónő belelátna a fejükbe, mások számára pedig érthetetlen, sőt, akár kicsit idegesítő is a főhősök lelkivilága. A megosztottság ellenére azonban még ennek a két tábornak is van metszete: hiszen aligha akad olyan, aki le tudná tenni az ír szerző könyveit, ha belekezdett. Én nem félek bevallani, hogy az első csoportba tartozom és már-már ijesztőnek tartom, milyen tűpontosan tudja Sally Rooney visszaadni azokat a belső vívódásokat, amik lejátszódhatnak egy emberben (igen, bennem is).
Akárcsak az első két bestsellere, a Baráti beszélgetések és a Normális emberek esetében, úgy a legújabb, Hová lettél, szép világ című műve olvasásakor is végig az járt az eszemben, hogy Sally Rooney éppen azokat a gondolatokat önti szavakba, amelyeket akár még egy pszichológusnak is félnénk bevallani.
„Szoktál sírni? Felix röviden felnevetett. Nem. Te igen? Ja állandóan. Tényleg? Mi miatt szoktál sírni? Igazából minden miatt. Azt hiszem, nagyon boldogtalan vagyok. Felix ránézett. Ez komoly?, kérdezte. Miért? Nincs konkrét oka. Csak így érzem. Nehéznek tartom az életemet.”
Mégis, ezek az érzések, traumák ott motoszkálnak a fejünkben, és ha kimondatlanok maradnak, pontosan úgy elbeszélünk egymás mellett másokkal, ahogyan azt az írónő karakterei teszik. És végeredményképpen éppen olyan elveszettek, reményvesztettek vagy elkeseredettek lehetünk majd, mint például Alice vagy Eileen, azaz a Hová lettél, szép világ főszereplői.
„Azt mondogatom magamnak, hogy boldog akarok lenni, csak éppen nem alakultak ki a boldogság feltételei. De mi van, ha ez nem igaz? Mi van, ha én nem hagyom magamnak, hogy boldog legyek? Mert félek, vagy jobban szeretek önsajnálatban fetrengeni, vagy nem hiszem el, hogy megérdemlem a jó dolgokat, vagy bármi más miatt. Ha valami jó történik velem, mindig azon rágódom, az egész vajon mikor fordul át rosszba. Szinte vágyom rá, hogy minél hamarabb történjen valami rossz, inkább hamarabb, mint később, ha lehet, akkor azonnal, hogy legalább ne kelljen folyton szoronganom miatta.”
– elmélkedik az egyik emailjében az irodalmi lap szerkesztőjeként dolgozó Eileen. Ugyanis ő és legjobb barátnője (korábbi lakótársa), Alice, a befutott író találkozások és telefonbeszélgetések helyett leginkább virtuális üzenetekben tartják a kapcsolatot. Már csak azért is, mert Alice vidékre, a tengerpartra költözik az idegösszeomlása után, míg Eileen Dublinban marad. De nemcsak a lakhelyük, hanem az élethelyzetük is különbözik egymástól: Alice nem tud megbirkózni a népszerű szerzői léttel (Itt gyorsan le is szögezem, hogy Sally Rooney kifejezetten tagadja, miszerint magáról mintázta volna őt!), Eileen pedig éppen attól szenved, hogy nem tudott véghez vinni semmi jelentőségteljeset a szakmájában. Sőt, nem meri megírni a saját könyvét, pedig még felkérést is kapott rá. Ezzel pedig már el is árultam, miben más Sally Rooney legújabb regénye a korábbiaknál: a főhősei immár nem gimnazisták vagy egyetemisták, de a harmadik X-hez közeledve ugyanúgy nem találják a helyüket a világban, mint Connell és Marianne, vagy Frances, illetve Bobbi.
Alice és Eileen küszködnek azzal, hogy miben higgyenek, jelentéktelennek tartják magukat, az eredményeiket a világ állásának fényében, és azt is jól tudják, hogy „az ő korukban” a szüleik már családot alapítottak. Mégis megrekedtek a gyermekkor és a felnőttkor határán. Egyszerűen nem akarják vagy nem tudják kinyitni azt a bizonyos ajtót. (Tegye fel a kezét a millenniumiak közül az, aki nem küzdött vagy küzd ezzel! Akkor ő a szerencsések közé tartozik és tényleg irigykedem rá…) Tulajdonképpen nem is értenek egyet a korábbi generációk alaposan bejáratott életútjával, a kötöttségek rémisztő árnyékként vetülnek rájuk.
Alice a Tinderen próbál meg ismerkedni, ahol összeakad a raktárban dolgozó Felixszel, Eileen hajnalban az exét stalkingolja a közösségi médián, majd egy gyerekkori barátjával bonyolódik se veled se nélküled viszonyba, hogy túlléphessen a volt pasiján. Vallják, hogy végső soron mindenkit az érdekel, egyesek összejönnek-e vagy szakítanak, közben folyamatosan bűntudatuk is van emiatt és felszínesnek tartják magukat. Hiszen a Brexit, a klímakatasztrófa vagy a koronavírus-járvány idején ugyan milyen alapon (vagy inkább jogon!) szomorkodhatunk egy bonyolult kapcsolat miatt?
„Talán egyszerűen csak arra születünk, hogy szeressünk, és féltsük azokat, akiket ismerünk, és akkor is tovább szeressünk és aggódjunk, amikor fontosabb dolgokkal kellene foglalkozunk. És ha ez az emberi faj kihaláshoz vezet, akkor nem szép-e ez az ok a kihalásra, nem az elképzelhető legszebb-e? Mert amikor a világ erőforrásait kellett volna újra elosztani, amikor kollektíven át kellett volna állnunk egy fenntartható gazdasági modellre, akkor mi a szexen és a barátságon rágódtunk.”
És hogy akkor jó döntés-e tervezni vagy gyermeket vállalni „ebbe a világba”, amiből a szépség mintha napról napra elillanna? Van értelme? Nem lőném le Sally Rooney válaszát erre a kérdésre. De egyet azért kijelenthetek anélkül, hogy bárki olvasásélményét elrontanám: az írónő 316 oldalon keresztül fogja a millenniumi generáció tagjainak kezét és szinte magához is öleli őket. Mert akármennyire is szégyelljük néha, ezek az érzések elvitathatatlanok tőlünk. Igenis mernünk kell beszélni róluk.
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- A szerelmi történet, aminek nem jár le a szavatossága: Normális emberek – Könyvajánló
- Minden, amit a Sally Rooney Baráti beszélgetések című könyvéből készülő sorozatról tudni lehet
- Kiderült, kik alakítják a főszerepeket Sally Rooney Baráti beszélgetések című könyvéből készülő sorozatában
