Az 1820-as évek végén kifejlesztett fényképezés egy olyan médiumban egyesítette a művészetet és a tudományt, amely képes volt az adott pillanatban képet rögzíteni. Ez az innováció pedig a történelmet is átalakította.
Az események onnantól kezdve ugyanis nemcsak írott, hanem képekkel dokumentált formában is lekövethetőek voltak. Ahogy a technológia fejlődött, a fényképezés népszerűsége robbanásszerűen nőtt, ezzel lehetővé téve a családok számára, hogy emlékeiket megörökítsék a jövő generációi számára. Ezek a korai fényképes portrék visszarepítenek minket az időben, bemutatva egy másik életmódot: a családok nagyobbak, a ruhák terjedelmesebbek, és a testtartások feltűnően merevek és formálisak voltak. De talán a legszembetűnőbb különbség a régmúlt és a ma fotói között, hogy azokon senki sem mosolygott. Ez utóbbi arra engedne minket következtetni, hogy a múlt generációi szigorú és örömtelen életet éltek. Azonban a vidámság hiánya ezeken a képeken több más tényezőnek is betudható. Elmondjuk, mi az igazság a régi fényképek komor arckifejezései mögött.
Hosszú expozíciós idő
A fényképezés legkorábbi napjaiban a hosszú expozíciós idők miatt gyakorlatilag lehetetlen volt embereket fényképezni. Például a francia feltaláló, Nicéphore Niépce 1826-os „Kilátás a Le Gras ablakából” című képe, amelyet a legrégebbi fennmaradt fényképnek tartanak, nyolcórás expozíciós időt igényelt. Több mint egy évtized telt el, mire Louis Daguerre 1839-ben feltalálta a dagerrotípiát, ami már lehetővé tette a portréfényképezést is. De még akkor is viszonylag körülményes volt a folyamat, hiszen az alanytól akár húszperces mozdulatlanságot is követelhetett. Az 1840-es évek elejére a fényképészeti technológia tovább fejlődött, és a dagerrotípiák, amelyek egykor húszperces expozíciót igényeltek, már csak húsz másodpercet vettek igénybe. Azonban még a modern fényképalanyok is megértik, milyen nehéz nyitott szájjal mosolyogni bármennyi ideig. Ezenkívül a 20. századig a fényképezőgép felszerelésének költségei és a film feldolgozásához szükséges mérgező és veszélyes vegyszerek azt jelentették, hogy a legtöbb fényképet profi fotósok készítették stúdiókban vagy felszerelésükkel utazva. Egy fényképezés tehát nemcsak időigényes, hanem drága vállalkozás is volt. A mozdulatlanság követelménye, az újdonsággal és a profi fotózás költségeivel párosulva, olyan légkört teremtett, ahol egyszerűbb volt egy semleges vagy komoly kifejezést fenntartani. De még ezek után is hosszú idő telt el, mire a mosolygás normálissá vált a fényképeken.
A portréművészeket nyomdokaiban
Bár gyakran csak a technológiai korlátokat említik a régi fényképek komor kifejezéseinek okaként, nem ez az egyetlen magyarázat. A 17. és a 18. századi művészportrék, valamint a 19. század eleji fényképeken is megfigyelhető az alanyok arcán látható sztoikus, rejtélyes kifejezések jelenléte. Ahogy Charles Dickens Nicholas Nickleby című regényében Miss La Creevy portréművész is mondta, csak kétféle kifejezés létezett a portrékon: „a komoly és a vigyor.” A fényképezés előtt egy festett portré volt az egyetlen módja annak, hogy valaki képét megőrizzék az utókor számára. A portréfestés tevékenysége a gazdagsággal és a társadalmi státusszal volt társítva, és ennek megfelelően a művészeti formának megvoltak a maga szabályai és elvárásai. Ez a formális portréfestés pedig nagy hatással volt a korai fotósokra is. A festett portrékhoz kapcsolódó társadalmi normák átterjedtek a fényképes portrékra, ahol a mosolygás el volt ítélve.
Mindent az etikettért
Egyes történészek úgy vélik, hogy a fogászati ellátás fejlődése és hozzáférhetősége hozzájárulhatott ahhoz, hogy az idő múlásával több mosolyt örökítettek meg a filmeken. Más szakértők ezzel viszont egyáltalán nem értenek egyet. Hiszen évszázadokon keresztül normális volt a fogászati ellátás hiánya, és így nem számított, hogy rontja valakinek a fizikai vonzerejét. Ennek ellenére a fényképezés korai napjaiban nem volt szokás mosolyogni a fényképeken. Valójában a modern „say cheese!” irányelv helyett, a viktoriánus kori Anglia egyes fotósai azt kérték az emberektől, hogy azt mondják „prunes”. Ezzel is kényszerítve őket, hogy ajkaikat szorosabbra húzzák a kor szépségideálja és etikettje alapján elfogadhatóbb kifejezés érdekében. Egy olyan korban, amikor a nyitott szájjal való mosolygást elfogadhatatlannak tartották, és a mosolyt úgy tekintették, mint ami azt jelzi, hogy valaki szegény, részeg, erkölcstelen, ritkán akart bárki is mosolyogni a portréján. Mindez azonban a 20. század elején megváltozott.
A Kodak forradalma
Ahogy a 19. század végén hozzáférhetőbbé vált a fényképezés, egyre többféle ember készített magáról portréfotókat. Ezzel egyidejűleg a műfaj korábban szigorú szabályai is meglazultak. 1888-ban a Kodak alapítója, George Eastman fotózási forradalmat indított el azzal, hogy használati útmutatókkal ellátott kamerákat adott az amatőr fotósok kezébe. 1900-ban a Kodak Brownie kamerája pedig kifejezetten gyerekeknek készült, és mindössze 1 dollárba került. Egy évszázaddal az első tájképfotók rögzítése után a lazább testtartások és a mosolyok már egyaránt gyakoriak voltak az amatőr és a professzionális fotózásban is. A színes fényképek megjelenésével pedig a spontán fotók népszerűsége is megnőtt.
Nyitókép: Wikimedia Commons/Paul Stang
Forrás: HistoryFacts.
Ha tetszett a cikkünk, ezek is érdekelhetnek:
- Történelmi barátságok, amik nem vesztek el a múlt ködében
- Ezért olyan ijesztőek a csecsemők a középkori festményeken
- A Bridgertonon túl: ilyen volt valójában a régens korszak
