„7 éve vagyok szingli, de még soha nem éreztem magam ennyire magányosnak, mint most”

Vallomás: egyedül a karanténban

Egyik napról a másikra egy új helyzetben találtuk magunkat. A kézzelfogható nehézségek mellett szembe kell néznünk a magánnyal is. Egy szingli nő erről mesél most.

35 éves vagyok, az elmúlt 7 évben csaknem végig szingli voltam. Ez idő alatt jó pár esküvőn és családi rendezvényen megfordultam egyedül, mégsem zavart soha ennyire a kapcsolati státuszom, és nem éreztem ennyire magányosnak magam, mint most. Miközben a koronavírus napról napra jobban bekebelezi a világot, lassan bennem is tudatosul, hogy most, hogy életbe lépett a kijárási korlátozás, végleg a lakásom rabja lettem. Ha egy pillanatra félre tudom tenni a magánnyal kapcsolatos aggodalmaimat, akkor még ott van az is, hogy mi történik, ha megbetegszem, elgyengülök, nem lesz, aki vigyáz rám, segít és megóv. A félelem teljesen a hatalmába kerített.

Én egyébként egy normális világban, ahol minden a megszokott kerékvágásban történik a pozitív szinglik táborát erősítem. Talán éppen ezért furcsa most, hogy a lényem egy része nagyon vágyik arra, hogy legyen mellettem valaki, akire a nehéz és szép időkben, egészségben és betegségben is számíthatnék. Mint a legtöbben, én is naponta követem a híreket, elolvasok minden cikket, ami azt ígéri, hogy segít legalább egy kicsivel elviselhetőbbé tenni az önkéntes karantént. De szomorúan veszem tudomásul, hogy a cikkek többsége arról ír, hogyan foglaljuk le a gyereket, vagy viseljük el a bezártságot mondjuk a szerelmünkkel. Alig találok olyan írásokat, amiket egyedülállóknak szántak. Mindezt annak ellenére, hogy a KSH legutóbbi mérései szerint Magyarországon a háztartások 30 %-ban egyetlen személy él. Ők most valószínűleg hasonló problémákkal szembesülnek, mint én.

Azt ma már mindenki tudja, hogy a járvány ellen az egyetlen esélyünk, ha izoláljuk magunkat, és lehetőség szerint nem megyünk emberek közé. De nagyon szeretném, ha az emberek, akár csak egy perce is elgondolkoznának azoknak a helyzetén, akiknek ezt a kényszerű bezártságot egyedül kell túlélniük. A teljes izoláció, nem lehet eleget hangsúlyozni, de különösen ijesztő lehet azoknak, akik egyedül kell, hogy szembenézzenek az előttünk álló hetek, esetleg hónapok történéseivel.

Az egyedüllét ráadásul háromszorosan is rám nehezedik, ugyanis egyedülálló, egyedül élő, szabadúszó vagyok. A korona előtti életemben persze megoldottam, rendszeresen találkoztam a barátaimmal egy kávéra vagy vacsorára, teljesen elégedett voltam a társasági életemmel. Bár online most is beszélgetünk, az valamiért mégis más. Hiányzik a fizikai kontaktus, és fogalmam sincs, hogyan tudnám pótolni. Képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy a falak egyre csak közelednek felém. Persze, tudom, szerencsésnek kellene érezzem magam, hogy nem tartozok a magas kockázatú csoportba, ugyanakkor el sem merem képzelni, mi történik majd velem pár hét egyedüllét után.

Néhány évvel ezelőtt egy rövid ideig a fővárosban éltem, akkor tapasztaltam meg először, milyen depresszióval küzdeni. Ironikus módon, akkoriban minden egy betegséggel, és az abból adódó bezártsággal indult. Nem igazán voltak ismerőseim vagy barátaim a városban, akikkel találkozhattam volna, vagy segítséget kérhettem volna. Az a hét, amit a lakásom magányában töltöttem, egy örökkévalóságnak tűnt, és annak ellenére, hogy hamar elmúltak a panaszaim, nem volt kedvem kikelni az ágyból. Beteget jelentettem a munkahelyemen, és közben magamban azért rimánkodtam, hogy valaki kényszerítsen már arra, hogy újra felvegyem a régi életem ritmusát. De a hetek csak teltek, én pedig órákig mást se csináltam, csak sorozatot néztem. Olyan egyedül éreztem magam, hogy az szinte fizikai fájdalmat okozott. Csak, amikor két vidéki barátnőm meglátogatott, akkor tudtam kiszállni az ördögi körből. Szóval igen, attól még, hogy valaki egyedülálló, igenis szüksége van társaságra.

Félre ne érts, ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden ember, aki egyedül van, pszichikai problémákkal küzd. Biztos vagyok benne, hogy vannak, akik nem értik, mi a gondom ezzel a helyzettel. De azt mindenkinek be kell látnia, hogy a magánynak és az elszigeteltségnek – még ha valaki élvezi is – komoly következményei lehetnek. A kutatások azt bizonyítják, hogy a magány láncreakciót indít el, ami befolyásolhatja a mentális és fizikai egészségünket. Sőt kutatások azt is alátámasztják, hogy a magány veszélyesebb egészségkárosító tényező lehet, mint napi 15 szál cigaretta. A gondolat, hogy újra megtörténik velem az, amit egyszer már átéltem, félelemmel tölt el.

Az egyedüllétet csak tovább nehezíti az a tendencia, hogy manapság már egyáltalán nem ismerjük a szomszédainkat, nincsenek erős társadalmi kapcsolataink, így vész esetén végképp magunkra maradunk. Nem beszélve arról, hogy akikre netán számítunk a bajban, ők éppen hasonló gondokkal kell megküzdjenek, mint mi. Miközben mások a készleteik felhalmozásával vagy épp az otthoni munka gördülékennyé tételével vannak elfoglalva, én azon töröm a fejem, hogy elmeneküljek-e a szüleimhez vagy maradjak a lakásomban. Biztos, ami biztos. A mentálhigiénével foglalkozó szervezetek egyre csak azt hangsúlyozzák, hogy azoknak, akik mentális problémákkal küzdenek mindennél fontosabb a barátok és a család közelsége. Nem csoda, hogy tanácstalan vagyok. Persze, ha fizikailag nem is találkozom a családdal, a gyakori videó-chat vagy telefonhívás is sokat segíthet. A közösségi média kap hideget-meleget, most azonban különösen jó, hogy van, akár életet is menthet. Csatlakozhatunk olyan csoportokhoz, amelyekben hozzánk hasonló egyedülállók vannak, de ha nincs ilyen csoport, akkor könnyedén létrehozhatunk egyet. Sőt, akár a társkeresők is nyújthatnak némi vigaszt, bár a személyes találkozót jobb a járvány utánra hagyni, beszélgetni azért lehet. És ki tudja, így talán könnyebben kialakulhat akár egy komoly kapcsolat is.

A járvány miatt mind aggódunk. Van, aki az idős családtagjait félti, más elvesztette a munkáját, megint mások pedig a belső démonaikkal küzdenek. Egyet tudok, nagyon hasznos, ha megosztjuk valakivel az érzéseinket, ez segíthet abban, hogy rájöjjünk nem vagyunk egyedül, a problémáink és a nehézségeink közösek. Nem tudni pontosan, mikor ér véget ez az egész, az viszont biztos, hogy ki kell alakítsunk egy új napi rutint. A sport, a közös beszélgetések és a munka elterelheti a gondolatainkat, és segítenek túlélni ezt az időszakot is.

Forrás: refinery29.de

Nyitókép: Oliver Rossi/GettyImages

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: