Nem számít, hogy minden héten a tévé előtt figyeled a különböző sportközvetítéseket vagy azt sem tudod, hányan játszanak egy focicsapatban. A következő öt film és egy sorozat ugyanis mindenkit magával ragad majd.
Amióta a filmrendezők rájöttek arra, hogy a sportfilmekre milyen sokan kíváncsiak, azóta számos remek alkotás született ebben a műfajban. A sportolókról és különböző sportokról, sőt még a legelvetemültebb focidrukkerek furcsa szubkultúrájáról is készültek filmek. Olyan remek alkotások, amelyeket azok is élvezni tudnak, akik egyébként nem rajonganak a egy-egy sportágért és sötétben tapogatóznak a témában. Mert a legtöbb alkotásnak van valamilyen igazságalapja és ez mindig érdekesebbé teszi a mozit. A sportolók életét a valóságban is rengeteg dráma és küzdelem jellemzi, amelyet legendás rivalizálások és tragédiák tesznek még izgalmasabbá.
Elárulom, engem a sportfilmek sosem hoztak lázba. Ezért nagyot néztem, amikor tavaly a Netflix egy olyan sorozatot ajánlott nekem, ami a Forma-1-ről – az általam egyik legunalmasabbnak tartott sportról – szól. Az esetek 99 százalékában valószínűleg figyelmen kívül hagytam volna és inkább a sokadik Black Mirror epizóddal ütöttem volna el az időt. Valamiért mégis elindítottam az első részt. Ami még ennél is nagyobb sokként ért, hogy néhány nap alatt befejeztem mindkét évadot. Azóta belevetettem magam a sportfilmek világába, és összegyűjtöttem azokat, amik a legjobban tetszettek. A listámban nem szerepelnek olyan klasszikusok, mint a Rocky, a Millió dolláros bébi vagy a Karate kölyök, mert ezekről valószínűleg semmi újat nem tudnék mondani. És bevallom, még egyiket sem láttam. De ami késik, nem múlik. Viszont a következő filmek (és sorozat) nem véletlenül érdemelték ki a helyüket a válogatásban.
Formula 1: Hajsza a túlélésért (2019-)
Természetesen a Netflix saját gyártású sorozata nem hiányozhat a listáról. Sokáig nem értettem, miért tartják izgalmasnak, ahogyan 20 autó másfél órán keresztül köröz egy pályán. A Formula 1: Hajsza a túlélésért viszont megértette velem, miért ilyen nagy a felhajtás a Forma-1 körül, ami nem véletlenül kapta a „száguldó cirkusz” becenevet. A Drive to Survive betekintést enged a világ legnépszerűbb autóverseny sorozatának kulisszái mögé. És azoknak is egyértelművé teszi, hogy itt többről van szó a körbe-körbe kocsikázásnál – ha a 250-300 km/h száguldás kocsikázásnak nevezhető -, akik egyetlen futamot sem láttak még. A háttérben ugyanis elképesztő stratégiai csaták zajlanak, de drámából, konfliktusokból, botrányokból és sikertörténetekből sincs hiány. A felvételek megtörtént eseményeket mutatnak be, hiszen a Netflix nem másíthatja meg a valóságot, de nagyon ügyesen tesz drámaivá vagy meghatóvá egy-egy epizódot. A nézők szórakoztatásáról nemcsak a stáb, hanem például a forrófejű csapatvezető, Günther Steiner és a humorérzékéről ismert versenyző, Daniel Ricciardo is gondoskodik. De amikor kialszanak a lámpák, akkor a mókának nincs helye, hiszen itt tényleg a túlélésért folyik a küzdelem: aki nem teljesít, az örökké elbúcsúzhat a munkájától.
Én, Tonya (2017)
Tonya Harding neve nem a tökéletes tripla axellel, hanem a sporttörténelem egyik legszívtelenebb szabotázsával forrt össze. Az Én, Tonya című film után azonban nehéz eldönteni, hogy az amerikai korcsolyázónőre tettesként vagy inkább áldozatként tekintsünk. Jogosan merül fel benned a kérdés: mégis hogyan lehetne valaki áldozat, akit bűnrészesnek találtak egy olyan támadásban, amely egyik riválisa – és egyben közeli barátnője – ellen irányult? Úgy, hogy Craig Gillespie rendező olyan filmet készített, amely a sportágból, a Hardingot körülvevő idiótákból és gyakorlatilag mindenkiből gúnyt űz – kivéve magát a főszereplőt. Gillespie bemutatja, hogy a tehetséges lányt édesanyja (Allison Janney), később pedig férje (Sebastian Stan) is rendszeresen bántalmazta. Szókimondó, trágár stílusa, és nem szokványos ruhaválasztásai miatt pedig az egész ország egy emberként nevette ki és gyűlölte. A film nem lett volna az igazi Margot Robbie nélkül, aki Oscar-díjat érdemelt volna az alakításért. A fekete humorral fűszerezett filmben tökéletesen hozza a láncdohányos, proli korcsolyázónő szerepét, aki végül összeroppan és megőrül a nyomás alatt.
Creed: Apollo fia (2015)
Köztudott, hogy a legtöbb bokszfilm egy jól bevált struktúrát követ: megismerjük a hányatott sorsú karaktert, jön egy ugróköteles-bokszzsákpüfölős montázs, majd a nagy meccs, ahol a főhőst félholtra verik, de ő az utolsó pillanatban feláll és győzelmet arat. Ezért nem fűztem nagy reményeket a Creed: Apollo fia című filmhez, ami végül messze túlszárnyalta az elvárásaimat. A sztori néha használja a fent említett elemeket, de a forgatókönyv mégis tud meglepetéseket okozni. Sylvester Stallone Rocky Balboa szerepében tér vissza, aki ezúttal egykori riválisának fiát, Adonist (Michael B. Jordan) mentorálja. A két főszereplő között végül barátság, szinte apa-fia kapcsolat alakul ki: az egykori bajnok nemcsak a felkészülésben segíti a jövő nagy reménységét, hanem meggyőzi őt (és igazából minket is), hogy nem érdemes örökké a múlton rágódni.
A szív bajnokai (2009)
A cím ne tévesszen meg senkit, a filmben még véletlenül sem a romantikáé a főszerep. A szív bajnokai ugyanis egy igaz történeten alapuló életrajzi dráma, amely egy híres amerikai focista, Michael Oher mesébe illő történetét ismerteti meg velünk. A fiatal afroamerikai fiú egy nyomornegyedben nőtt fel megözvegyült, drogfüggő anyjával. Végül egy tehetős, sportőrült család fogadja örökbe Big Mike-ot, akinek legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy akkora, mint egy kétajtós szekrény. Ez az egyik oka, hogy az iskolai focicsapat edzője szemet vet rá, de rájön, a fiú nem elég agresszív a pályán. „Ez a csapat a családod, és meg kell védened őket” – ennél több ösztönzésre nem is volt szüksége a szelíd óriásnak, akiről kiderül, hogy rendkívül lágy szívvel áldotta meg a sors. Az osztályzatai miatt viszont veszélybe kerül a sportkarrierje, de nevelőanyja szerencsére végig mellette áll, támogatja és tanácsokkal látja el. A filmhez egy csomag papírzsebkendőt is érdemes előkészíteni, mert Sandra Bullock és Quinton Aaron alakítását látva szem nem marad szárazon. A színésznő 2009-ben az Oscar-díjat is hazavihette Leigh Anne Tuohy szerepéért.
Az arany súlya (2020)
Az HBO tavaly bemutatott dokumentumfilmjének egyetlen célja van: emlékeztetni a nézőt, hogy a legnagyobb sportlegendák, az elérhetetlennek tűnő olimpiai bajnokok is ugyanolyan emberek, mint mi. Ehhez talán nem is találhattak volna jobb embert Michael Phelps-nél, aki 23 aranyérmével minden idők legsikeresebb olimpikonjának számít. Ő és még 12 sikeres amerikai sportoló (például a háromszoros snowboard bajnok Shaun White) őszintén mesél arról, hogy élsportolóként milyen áldozatokat kellett meghozniuk vagy milyen nagy, az átlagember számára szinte elképzelhetetlen nyomás nehezedett rájuk. Apolo Ohno gyorskorcsolyázó például arról mesél, hogy már gyerekként minden olyan dologtól eltiltották, ami nem azt szolgálta, hogy a sportban a legmagasabb szinten teljesítsen.
Mások kendőzetlenül beszélnek arról, milyen mentális problémákkal küzdöttek meg, sőt, néha szuicid gondolataik is támadtak. A dokumentumfilm egy archív interjút is tartalmaz, amelyben Steven Holcombról emlékeznek meg. Az olimpiai bajnok bobversenyző 2017-ben egy edzőtáborban lett öngyilkos. Az egyórás filmből az is kiderül, hogy a sportolók 80 százalékának vagy talán még többüknek meg kell küzdenie az olimpia utáni depresszió valamilyen formájával. Nem csoda, hogy az ember megszólalni sem tud, miután megnézte a Weight Of Gold-ot. Csak azon gondolkodik, milyen érzés lehet, ha néhány perc (vagy másodperc) teljesítménye határozza meg a jövőjét. Hiszen „a részvétel a fontos”, de jól tudjuk, hogy néhány év múlva csak a győztesek nevére emlékszik mindenki.
Hajsza a győzelemért (2013)
Hollywood imádja azokat a történeteket, amiben a két főhős rivalizálása kerül a középpontba. Meglepő, hogy Niki Lauda és James Hunt versengését csak 2013-ban filmesítették meg, de a végeredményt látva kijelenthetjük: megérte ennyit várni a legendás sztorira. A két Forma-1 versenyző egymás szöges ellentéte volt: Hunt (Chris Hemsworth) nagy kanállal habzsolta az életet, nem vetette meg a nőket és az alkoholt sem. Ezzel szemben Lauda (Daniel Brühl) mindig fegyelmezett volt, keményen dolgozott, kissé arrogáns stílusa abból adódott, hogy minden áron bajnokká akart válni. Az izgalmas alapsztori és a tehetséges színészek viszont még nem biztosítják a sikert, mert az autós filmekből ugyanolyan könnyű elcsépelt kliséhalmazt készíteni, mint a bokszolós műfajból. Szerencsére Ron Howard rendező minden apró részletre figyelt, és zseniális filmet hozott össze. Kapunk két teljesen különböző romantikus szálat, a versenyjelenetek izgalmasak, de a boxban és a pályától távol eső helyszíneken is dinamikusan követik egymást a cselekmények. A film végén pedig elérkezünk a drámai csúcsponthoz: az osztrák versenyző balesetéhez, amelyet csodával határos módon élt túl és 6 héttel később újra az autóba ült.
Nyitókép: IMDb
