A Libri Könyvkiadó gondozásában megjelent regény történetét az élet írta: a szerző kendőzetlen őszinteséggel meséli el, milyen kihívásokkal kellett szembenézniük, amikor magukhoz vettek egy súlyos kötődési gondokkal küzdő kétéves kislányt, Lulut.
Bár számtalan mű született már az anyaságról vagy az apaságról, máig rendkívül keveset tudunk arról, milyen feladatai is vannak a nevelőszülőknek és mikkel kell szembenézniük. Pedig a munkájuk mellőzöttsége valóban életbevágó probléma: csak Magyarországon ma közel 23.000 gyermeket emeltek ki a családjából, akikre mindössze 5000 nevelőszülő jut. Valljuk be, sokszor egyfajta tündérkeresztanyaként (vagy apaként) látjuk őket, akik befogadnak egy nehéz sorsú gyereket, majd az életük nyugodt mederben halad tovább. Az igazság azonban nem is állhatna távolabb a valóságtól, hiszen számtalan hullámvölgy, áldozatvállalás és küzdelem vár azokra, akik magukhoz vesznek egy traumatizált gyermeket.
Éppen ez történt a Németországban élő Stájn családdal is, akiknek teljesen felforgatta az életét a kétéves Lulu érkezése, kábítószerfüggő anyja miatt ugyanis a kislány képtelen volt az egészséges kötődésre. A szociális munkásként diplomázott Stájn Emma nem titkolózik, nem kertel könyvében. Őszintén elmeséli, min mentek keresztül az első hónapokban és nem tagadja azt sem, voltak pillanatok, amikor fel akarták adni.
A Kőbölcső a Libri Könyvkiadó Saját szoba könyvek sorozatának részeként jelent meg, amelyben olyan, női elbeszélők által megírt történeteket ismerhetünk meg, amik – akár akarjuk, akár nem – gondolkozásra kényszerítenek bennünket. Stájn Emma közel 170 oldalas regényét egy lélegzetvételre is elolvashatjuk, de érdemes felkészülni arra, hogy a történet ennél jóval tovább velünk marad.
„Ízlelgetem a mostanában oly divatossá vált varázsszót: elfogadás. Mi – a Stájn család – annyi elfogadásra váró dolgot halmoztunk fel az utóbbi másfél évben, amitől egy csendes-óceáni cunami is visszahőkölne: például a fékevesztett, őrjöngő hisztériát, vagy a szűnni nem akaró, alaptalan utálatot és féltékenységet; nem is beszélve a szeretetéhségről, ahol kivétel nélkül, mindig az éhség győz a szeretet felett. Mindezeket próbálom elfogadni. Nagyon próbálom, de egyelőre nagyon nem megy.” – Stájn Emma
– Már a könyved legelső oldalán megjelenik a történet talán legnagyobb kulcsszava: az elfogadás. Nem tagadod, hogy mást jelentett számodra ez a fogalom, míg meg nem érkezett hozzátok Lulu. Hogyan definiálnád az elfogadás szót a nevelőszülőség szempontjából?
– Nem a definíciójával volt gondom, hanem a tartalmával. Elfogadni sok mindent lehet, ami távol áll tőlünk. Ha például heteroszexuálisként azt mondom, nincs gondom a homoszexuálisokkal, azonban a mindennapokban valójában semmilyen szinten nem érint engem a kérdés, az egy egyszerű eset. Azonban, ha a nap 24 órájában együtt kell élned azzal, amit tolerálnod kell (vagyis be kell engedned a privát szférádba) az már egy teljesen más kérdés. Ez több, mint egy gondolat vagy egy rábólintás – nem csak annyi, hogy elmegyek mellette az utcán. Tehát a szó tartalmi mélysége az, ami bennem megváltoztatott dolgokat. Addig könnyű volt szakemberként beszélni egy problémás gyerek elfogadásáról, amíg egy-két órában láttam őket a nevelőszüleinél. A valódi elfogadás azonban mást jelent.
– A szűk családodat a „Mag”-nak nevezed a kötetben, és az egyértelműen sugárzik a lapokról, hogy nagyon összetartóak vagytok. Lulu pedig éppen ezt az egységet vette célpontba, számára a kiszámíthatatlan, szeretethiányos légkör volt a megszokott. A regényedet olvasva kiderül az is, hogy a háborút ti nyertétek meg és a köteléketek máig töretlen. Utólag visszatekintve mit gondolsz, mi a Stájn család titka?
– Azt gondolom, hogy az előéletünk az, ami hatalmas segítséget jelentett nekünk, hiszen Lulu érkezése előtt már túl voltunk egy határátlépésen. Fölszámoltuk a magyarországi életünket, Németországba költöztünk egy autónyi holmival és két gyerekkel. Aztán újra fel kellett építeni az életünket egy teljesen más közegben. Igaz, az Európai Unión belül költöztünk, de ez mégis egy teljesen más kultúra, eltérő szokásokkal. Össze kellett tartanunk, és végtelenül büszkék vagyunk arra, hogy a semmiből felépítettük magunkat: a lakhatásunkat, a karrierünket, a magánéletünket, a szociális kapcsolatainkat. Úgy hiszem, aki keresztülmegy egy ehhez hasonló élethelyzeten, annak átlagon felüli a terhelhetősége. Bár ez nem krízis vagy kényszerhelyzet volt, mégis ahhoz hasonlítanám, mert mindent magunk mögött kellett hagynunk. Egyébként érdekes módon szerintem Lulu is egy ilyen burokból jött: csakhogy az ő kapcsolata, ragaszkodása a vér szerinti anyukájához nem volt egészséges számára. Hol magára hagyta Lulut, máskor szinte szimbiózist alakított ki kettőjük között: ezért is fordulhatott elő az, hogy Lulu annyira kapaszkodott belém, mert nem ismerte a kötődés egészséges határait.
– A könyvet szándékosan nem happy enddel zártad, hogy hozzátok hasonlóan az olvasóid se tudjanak fellélegezni, érezzék azt a bizonytalanságot, amit a nevelőszülők megélnek. Most mégis arra kérlek, oldozd fel kicsit azokat, akik egy emberként szurkoltak neked, miközben megismerték a történeteteket. Hogyan telnek most, közel négy évvel később a napjaitok?
– Lulu immár 5 és fél éves, ugyanúgy a családunk része. Rengeteg dolog történt azóta, az idő sokat segített nekünk. Most már szóban is kommunikálhatunk vele, ennek a hiányát kezdetekben erősen megéreztük. Egy kétéves gyerekkel ugyanis nem igazán lehet megbeszélni a dolgokat. De azóta hihetetlen fejlődésen ment keresztül, sok területen. Okos, kiemelkedőek a kognitív képességei, tökéletesen beszél magyarul és németül is. De kötődni még mindig nem tud. Sajnos érzelmi szinten inkább a kezdeti szinten stagnál. Ez azért nem egyszerű helyzet.
– Elmesélnél nekünk egy olyan mindennapi, egyszerű történetet, amiből érezted, Lulu és a vér szerinti gyermekeid igazi testvérekként, összhangban élnek?
– Persze! Jó példa erre az, hogy Lulu születésnapjára mindkét gyermekem magától készül. Önállóan találnak ki neki ajándékot, egyáltalán nem várnak arra, hogy majd anya vesz neki valamit és azt odaadják velünk együtt közösen. Rajzolnak valamit Lulunak, meglepik őt apróságokkal. Ha a fiam az iskolai szünetben elmegy a pékségbe, mindig hoz valamit Lulunak is, mert gondol rá. Természetesen vannak köztük hétköznapi viták, de a fiam és a lányom alapvetően elfogadták őt. És persze ez is könnyebb lett, ahogy Lulu egyre idősebbé vált.
– Bár csak finoman, de megjelenik a könyvedben a karrierista nő és a főállású anya szerepek közötti dilemma, amit számtalan nő átél az élete során. Nyíltan beszélsz arról, hogy fontos volt számodra a munka, az előremenetel, de közben szerettél volna több időt tölteni a gyermekeiddel. Hogy érzed, megtaláltad már magadban az egyensúlyt ezzel kapcsolatban?
– Én első generációs értelmiségi vagyok, hiszen attól függetlenül, hogy szüleim műveltek és olvasottak voltak (még a nagyszüleim is), de ők még nem voltak diplomások. Ez hatalmas szó volt a családunkban, ám egyszerre magasra is tette a lécet számomra. Amikor kézhez kaptam az oklevelemet, és ezáltal jó pozícióba is kerültem, eluralkodott rajtam a megfelelési kényszer és a tenni akarás, talán túl is lőttem a célon. Aztán egy súlyos betegség kapcsán megláttam az érem másik oldalát és főállású anyaságra vágytam. Hiába lett lehetőségem erre, nem volt tökéletes ez sem. Folyamatosan keresem az ideális állapotot. Most egyensúlyt érzek: itthon is vagyok, de közben dolgozom a menekült családokkal. Persze nem tagadom, bennem van a kisördög, hogy újabb kihívásokat kellene keresnem. Ilyen volt a könyv kiadása is. Azt kell, hogy mondjam, bármennyire jó volt ez az érzés, nem tartom magam kifejezett háziasszony típusnak. Ez a félállás (ami Németországban teljesen elfogadott) ez egy remek megoldás. Van karrierem, szakmai utam, de rugalmasan időt tölthetek a családommal. Így megtaláltam magam.
– Sokszor ismételt kérdés, de mégsem hangsúlyozhatjuk elégszer. Mit kell átgondolnia annak, aki nevelőszülő szeretne lenni? Hogyan készítheti fel magát az ember mentálisan?
– Bár elképesztően jó tanfolyamok léteznek, ahol nagyon sok mindent hall az ember, egyszerűen nem jelenthetjük ki, hogy valaki száz százalékig felkészülhet egy nevelt gyermek érkezésére mentálisan. A legfontosabbnak azt tartom, milyen fenntartóhoz kerül az ember, ők mennyire támogatják az adott nevelőszülőt. Az is kiemelkedő jelentőségű, hogy milyen családi háttér áll a nevelőszülő mögött, mit hozott otthonról. Az sem mellékes, hogy mennyire bírja a stresszt: de akár hiszed, akár nem, erre sem lehet előre tréningelni magunkat: élesben dől el.
– Mik a legnagyobb tévhitek a nevelőszülőségről, amikkel akár téged is megtaláltak?
– Például az, amikor megjegyzik, hogy a könyv megírása helyett foglalkozhattam volna a gyerekkel. Ez egy tipikus hozzáállás: aki nevelőszülő (vagy esetleg anya), az ne csináljon semmi mást azon kívül, hogy neveli a gyerekeket. Ettől fogva ez az egyetlen feladata van napi 24 órában heti 7 napban. Onnantól megszűnik nőnek lenni – de minden másnak is. Én nem érzem magam udvari bohócnak, hogy mindig szórakoztatnom kelljen őket. Igenis van olyan időszak, amikor el kell tudniuk játszani egyedül, mert anyának, apának vagy a testvéreknek más dolga van. Én is egy önálló ember vagyok, saját érdeklődési körrel, vágyakkal, igényekkel, amik ugyanúgy megállják a helyüket az életben. Nem szűnik meg a személyiségem attól, hogy (nevelő)szülővé válok. Igenis eljárok futni: persze, ahelyett is legózhatnék otthon a gyerekkel, de azt amúgy is szoktuk. A másik gyakori tévhit az, hogy valaki (például én) nem készült fel a gyerek fogadására: de erre nem lehet. Egy találkozás vagy bemutatkozás alkalmával senki sem fogja megmutatni az igazi arcát. Az akkor fog kiderülni, amikor beköltözik és az életed része lesz, vele töltöd a mindennapjaidat. Előtte nem tudunk okosak lenni, már csak azért sem, mert a nevelőszülő, a család többi tagja is új ingereket jelent a gyermeknek. Képtelenség előre megjósolni, hogyan reagál majd ezekre. A viselkedése ugyanis a környezetére adott válasz. Arra pedig, hogy egy nevelőszülő pénzért nevel gyereket, már csak legyintek. Erre mit mondjon az ember?
– Egy oldalt is elindítottál Kőbölcső néven. Mi a terved, célod vele?
– Az oldal a könyvemhez kapcsolódik: olyan interjúkat publikálok itt, amiben a nevelőszülőséggel kapcsolatban szólaltatok meg hozzáértőket. Szeretném felhívni a figyelmet erre a kis csoportra, hiszen Magyarországon például alig ötezer nevelőszülő dolgozik, ami nagyon kevés. Mivel kevesen vannak, az érdekérvényesítő képességük is majdnem a semmivel egyenlő. A közmédiában olyan propagandafilmeket láthatunk, amik a nevelőszülőség legszebb, legjobb, legnemesebb oldalát mutatják be. Holott azokban az országokban, ahol ez a rendszer jól működik, ott az árnyoldalakat sem titkolják, hogy a jelöltek tisztában legyenek vele, mire vállalkoznak. Magyarországon mézes madzagot húznak az emberek orra előtt az irreális propagandafilmekkel. Ezek nem a valóságot, nem az életet tükrözik.
– Nem titok, hogy a regényed nem megjelenésre, hanem terápiás célra íródott eredetileg. Péterfy-Novák Éva Egyasszony című műve indított el ezen az úton, melyet egyébként a férjed tévedésből töltött le…
– Igen, az Elrabolt életeket szerettem volna elolvasni Lisa Wingate-től, szinte ugyanolyan a borítója, mint az Egyasszony első kiadásának. Megkértem a férjemet, hogy töltse le nekem azt a könyvet, amin egy kislány szerepel hosszú szőke hajjal, ő pedig összekeverte az Egyasszonnyal. Mire rájöttem, hogy rossz művet mentett le nekem, már kikapcsolta a gépet és azt mondta, olvassam addig is ezt. (nevet) Belekezdtem és le sem tudtam tenni. Sorsszerű volt.
– A könyv sikerét látva felmerült benned, hogy folytasd az írást? Vetélés, migráns családok, szexuális abúzus a kiskorúak körében, a nevelőszülői rendszer Magyarországon – hogy csak néhány súlyos témát említsek, amit érintesz a könyvedben. Lehet, hogy ezekből készül a következő regényed?
– A visszajelzések alapján tapasztalok egy olyasfajta elvárást, hogy folytassam ezt a történetet: meséljem el, hogyan alakul Lulu sorsa, fejlődése. Most még nem érzek magamban erős késztetést erre, talán 1-2 évvel később vágnék bele. Szeretném megvárni, amíg Lulu iskolába kerül: ekkor újra bíróság elé kell állnunk. Ismét felül fogják vizsgálni a szülőanyja láthatási jogait. Mivel ilyen nagy az érdeklődés, úgy tartom korrektnek, ha elkészül a következő rész, akármi is lesz a vége. Még bármi előfordulhat. Egy másik regényt azonban már elkezdtem megírni, ami ugyanúgy a család témáját boncolgatja. Stílusában hasonló lesz, de ebben inkább a generációk közötti különbségek lesznek a hangsúlyosak.
Nyitókép: Szabó-Battancs Martin
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- „A lemondás nem vesz el tőlünk, csak egy másik vágányra terel minket” – Pokorny Liát, a Holnapra is marad szerzőjét kérdeztük
- „Azt hiszem, jó érzékkel tapintottam rá valami univerzálisra” – Benedek Ágotát, a Rumbarumbamm szerzőjét kérdeztük
- „Azzal, hogy megértjük és elfogadjuk a világ sokszínűségét, mi magunk is többek leszünk.” – Földvári Andrást, az Elmentem világgá! című könyv szerzőjét kérdeztük
