„Mai fejjel már látom, milyen hálátlanok voltunk zenészként 2020 előtt.” – Szepesi Matyit, a Konyha frontemberét kérdeztük

Az együttes nem akárhogyan ünnepelte megalakulásának tizedik évfordulóját, ugyanis kiadták, a műfajában sokszínű 5. albumukat. Matyi elmesélte nekünk, miért nem akarják bekategorizálni a stílusukat és azt is, mit gondol a virtuális dalírásról.

– Az ötödik, 5. című nagylemezeteket kvázi ajándékba adtátok a rajongóitoknak a 10. évfordulótokra. Mi a legkedvesebb vagy legszebb emlék, amit ti köszönhettek a hallgatóitoknak az indulásotok óta?
– Leginkább azt, hogy vannak. Mindig elképesztő érzés az, amikor visszajelzést kapunk arra, hogy az embereket megérinti amit csinálunk. Ehhez nem is lehet hozzászokni. Különösen annak örülünk, ha valaki azt mondja, megtalálta az egyik dalunk, úgy érzi, róla szól. Jó példa erre a Százszor visszajátszott című számunk, vagy a Földrevaló, melyet Fábián Juli emlékére írtunk. Az utóbbira számtalan kommentet kaptunk YouTube-on, sokan a saját tragédiájukon vagy elengedéstörténetükön keresztül kerültek közel hozzá. Ez tényleg egy felfoghatatlan érzés. A tény, hogy készítettünk valami személyeset, ami végül más hétköznapjainak is a részévé vált, elképesztően megindító.

– Ez az album nemcsak a borítójában, hanem a dalok tekintetében is igen sokszínű. Szinte minden előadótól megkérdezik, amikor ismertté válik, hogy milyen műfajba sorolná a számait. Szükség van egyáltalán ilyen kategorizálásra egy zenész szemszögéből?
– Én sohasem voltam ennek a híve. Pár kivételtől eltekintve én magam is csak olyan zenekarokat hallgatok, akiket nehéz lenne beskatulyázni. Igazából azért nehéz meghúzni ezeket a stílushatárokat, mert az elmúlt években éppen abból születtek mindig izgalmas dolgok, hogy a műfajok ötvöződnek, találkoznak. Ha az embert valamilyen új hatás éri, beépítheti a dalaiba. Mára elmosódottabbak lettek ezek a vonalak a zenében. Én sosem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a kategorizálásnak. Sőt, mindig zavart amikor be kellett valahova írni a műfajt a Konyhánál. Sosem tudom, mit jelöljek meg. Elég sokat változtunk az öt lemezünkön keresztül és még azokon belül is vannak olyan számok, amelyek eltérnek stílusban. (De egyébként általában végül a popra esik a választásom.)

Fotó: Bátori Gábor Sinco

– Egyfajta időutazásnak is ez az album, hiszen a hetvenes évek funkjától a mai modern popzenéig számtalan korszak dallamai felcsendülnek rajta. Tegyük fel hogy bárhova visszarepülhetnél a múltba, hova mennél és miért?
– Sehova! Tudod miért? Én annyira jó időszakban voltam kamasz: pont elkaptam a 90-es évek elejét, közepét zeneileg. Iszonyatosan izgalmas volt az, amikor már látni lehetett, hogy egy totális zenei arculatváltás jön. Bár forradalomnak nem nevezném, de hihetetlen volt megélni, amikor megjelentek azok az együttesek, mint például a Nirvana, a Soundgarden vagy a Pearl Jam. Mást hallhattunk tőlük, mint amit korábban megszoktunk az előadóktól. Azok a dalok, amiket akkor csak éjszaka játszottak a tévében, egy évvel később slágerekké váltak.

– Ha már az időutazásról beszélünk: 2020-at sokan szeretnék kitörölni az emlékezetükből. Pedig a szörnyűség ellenére ezek a hónapok lehetőséget adtak az újratervezésre, a tiszta lapra. Te mit hagytál magad mögött a régi életedből a tavalyi évnek köszönhetően?
– Erre a kérdésre igazán majd csak egy pár év múlva fogok tudni válaszolni. De az biztos, hogy megpróbáltam még a leglehetetlenebb helyzetekben is motiválni magam. Ha visszagondolok az elmúlt évekre (amikor minden lehetőségünk adott volt a dalírásra és a turnézásra), mai fejjel már látom, milyen hálátlanok voltunk zenészként 2020 előtt: tehernek éltünk meg bizonyos dolgokat. A legnagyobb bőségben is képesek voltunk az elégedetlenségre. Most azonban tényleg csak azért drukkolok, hogy minden így maradjon, újra tervezhető legyen az életünk zenészként és magánemberként is. Ebben az esetben én tényleg hálával fogok gondolni erre az időszakra, mert megtanított arra, legyek sokkal nagylelkűbb, elfogadóbb. Rámutatott arra, hogy értékeljem azt, amim van és ne az iránt vágyakozzak, ami máshoz tartozik.

Fotó: Hinkelmann Alexandra

– Azt mondják, hogy a pandémia miatt bevezetett home office munkavégzésé lehet a jövő, de mi a helyzet a virtuális albumkészítéssel?
– Én szerettem így dolgozni a lemezünkön. De annak ellenére, hogy nekünk nagyon gördülékenyen és jól ment, nem minden zenekar számára lesz ez ideális megoldás. Korábban mindig a próbateremben raktuk össze a dalokat, ám így, online formában sokkal inkább szabadjára tudtuk engedni a fantáziánkat: rengeteg ötletet küldtünk egymásnak. Több olyan helyre is elkeveredtünk zeneileg, ahová eddig nem. Elképesztő, mennyit tanultunk ebből a folyamatból. A szövegírás terén pedig megtanultam, hogy el kell engedni az attól való rettegést, hogy mi van, ha megakadok. Van, hogy valami gyorsan kigurul az emberből, de az is előfordul, hogy ha meggebedünk se lesz olyan, amilyennek elképzeltük. Bármilyen megoldhatatlannak is tűnik a helyzet, foglalkozni kell vele, nem hagyhatjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a rossz érzés. Régen azt hittem, hogy az ihlet vagy egy különleges pillanat vagy a tehetségem hiányzik akkor, amikor leblokkolok. Pedig csak a következetesen ráfordított idő. Már jobban átlátom magamat és az adottságaimat.

– A koncertszezont több hónapnyi csend után a Budapest Parkban nyitottátok meg a Margaret Island társaságában június 5-én. Átsegített ezen a kihagyáson a korábban megszerzett rutin?
– Éppen Vikiék említették meg egy interjúban, hogy szinte már nem is emlékeznek arra, mit kell egy színpadon csinálni. Annyira szürreálisnak tűnt a fellépés lehetősége ilyen hosszú szünet után. A tudatunk pedig leginkább emlékeket tárolt arról, milyen volt ott állni. Az pedig, hogy mit csinálunk fent, a legtöbbünknek ösztönös volt. Így az, hogy éppen a Budapest Parkban zenéltünk először, egy elképesztően magasra rakott léc volt. Sokat próbáltunk rá, már csak azért is, mert az új dalainkat is szerettük volna bemutatni, a régieket pedig áthangszereltük. Húzós hetünk volt a koncert előtt, a többéves rutin nem segített. Amikor lejöttünk a színpadról, egy-két óráig azt se tudtam, hol vagyok. Nagyon lefárasztott az ott töltött egy óra, annyi mindenre kellett figyelnem: ne bakizzak bele a szövegekbe, vigyem magammal a közönséget, beszélgessek velük, közben pedig kapcsolgassam a pedálokat… (nevet) Pedig még életemben nem gyakoroltam annyit, mint ezekben a napokban.

Fotó: Hinkelmann Alexandra

– Ha egy szóval kellene jellemezned, milyen érzés volt, amikor felléptél a Budapest Park színpadára, mit mondanál?
– Váratlan… vagy talán tervezhetetlen. Nem nevezném pátoszosnak a pillanatot, inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember beugrik egy mentőcsónakba mentőmellény nélkül. Nem volt időm nagyon meghatódni.

– Végre megint lehet tervezgetni. Neked – akár zenekari, akár személyes szinten – mik szerepelnek most a listádon?
– Én még nagyon óvatos vagyok… De rengeteg koncertünk van beírva, leszervezve és nagyon boldog leszek ha ezeket mind le tudjuk játszani. Van számtalan ötlet, akadnak félbehagyott számok, amik majdnem felkerültek az ötödik lemezre – aztán valamiért mégis azt gondoltuk, hogy nincsenek azon a szinten vagy nem passzolnak bele. Elsősorban az idő fogja eldönteni. hogy mibe kezdünk bele először. Ha sokáig lesz alkalmunk koncertezni, akkor azon lesz a fő hangsúly, nem a dalíráson. De szerencsére van még a kamrában bőven alapanyag ahhoz is. Na tessék, egy hülye konyhás hasonlattal zártam b@sszus… (nevet)

Nyitókép: Bátori Gábor Sinco

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: