Május elejétől elérhető a Marsra magyar! című sorozat az Indexen, amely egy hazai gyártású, kifejezetten az online térben való megjelenésre készült produkció. A sorozat főszerepét a Jászai-díjas Csőre Gábor alakítja.
A Marsra magyar! című online sorozat a műfaját tekintve is újdonságnak számít. A Magyar Telekom saját gyártású, a KMH Filmmel kooprodukcióban készült sorozata a Hajnal-Vasad Kft. életébe enged betekintést. A főszerepet, azaz Hajnal Károly szerepét a Jászai-díjas Csőre Gábor alakítja. Vele beszélgettünk a sorozat, és legújabb színházi premierje kapcsán.
– Mikor forgattátok a Marsra magyar!-t, mennyire friss a sorozat?
– Decemberben kezdődtek a forgatások, és finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy ennél rosszabb helyzetbe nem is tudtam volna kerülni. Két premierem volt a forgatás alatt, ami mellett mentek a kulturális műsoraim is, emiatt nem volt túl ideális a helyzet. Nagypénteken és húsvét vasárnap is forgattunk, „imádta” a családom. De az ünnepen kívül is nagyon sokszor volt hétvégi vagy éjszakai forgatás, mert egyszerűen nem lehetett máskor egyeztetni. A sorozatban szereplők mind rendszeresen foglalkoztatott színészek, vagy egyetemre járnak. De még az is nehezítette a pályát, hogy évad közben volt a forgatás, ami szintén ritka, hiszen a filmek általában nyáron forognak.
– Amikor először megkaptad a szöveget, mi volt az első gondolatod? Tetszett a karaktered?
– A sorozat rendezőjével, Végh Zsolttal már dolgoztam korábban. A Blokád forgatásán több napig össze voltunk kötve és nagyon jól működtünk együtt. Kicsit ő volt az, aki ehhez a produkcióhoz húzott, ilyet még nem nagyon csináltam korábban. Tetszett, hogy vicces a figurám és szerethető a karakter. Az alkotók pedig nagyon bíztak bennem. Amikor azt látod a rendezőn, vagy a csapaton, hogy akarnak téged, az doppingolja az embert. Amikor nemcsak kell valaki, aki eljátssza a szerepet, hanem konkrétan téged szeretnének. Ez nagyon fontos tényező. Most forgattam egy Freeszfe-s vizsgafilmet, mert nagyon szerette volna Pusztai Lőrinc, hogy dolgozzak vele. Természetes, hogy a hiúságom ilyenkor azt mondatja velem, hogy akkor miért ne. Főleg, ha valahogyan, még ha nehezen is, de be tudom illeszteni az életembe. Volt már, amikor nemet kellett mondanom, mert egyszerűen fizikai képtelenség lett volna részt vennem egy felkérésben, de ez most motivált.
Az új generációt már az online térben lehet elérni
– Mit szóltál ahhoz, hogy ez a sorozat kifejezetten az online térbe készül?
– Izgalmasnak találtam, amikor megtudtam, hogy milyen platformon fog futni, hogy nem egy másik kereskedelmi csatornával kell versenyezni a nézettségért.
– Forgatás tekintetében volt bármilyen különbség?
– Nem, a mi szempontunkból teljes mértékben ugyanolyan volt, mint például egy tévéfilm. Rettenetes volt az időpont, rettenetes volt a helyzet és lehetetlennek tűnő sok anyagot kellett felvenni. De éppen ezek miatt mindenkitől olyan mértékű koncentráltságot kívánt a munka, hogy még kávészünet sem nagyon volt. Zsoltnak van egy kiváló vezetői jellemzője, ami egy rendezőt, vagy bármilyen vezetőt naggyá tud tenni. Hogy amikor a legnagyobb a baj, amikor minden összeomlani látszik, akkor ő a legnyugodtabb. Ez belőlem konkrétan hiányzik, én nem ilyen vagyok. És azt látom, hogy sok felettem álló vezető sem ilyen. Úgy is mondhatnám, hogy Zsolt egy terrorista, de minden őt igazolta, hiszen a produkció időre elkészült.
– Neked tetszik a sorozat? Milyen visszajelzéseket kaptál?
– Szerintem nem lett rossz. Széles a baráti és ismeretségi köröm, vannak közöttük sokan a marketing szakmában, vagy akik az online kereskedelem területén dolgoznak, ők rendkívül nagy ötletnek tartják a Telekomtól ezt a sztorit. Kaptunk olyan visszajelzést, hogy egy marketingkonferencián nagyon jól fogadták, másrészt a magam részéről a platformot nagyon időszerűnek tartom. 52 éves vagyok, és viszonylag ritkán nézek netes filmeket, de azért azt be kell látni, hogy errefelé megy a világ. A fiam, és az ő generációja már nem ül le a tévé elé sorozatot nézni, bekapcsolja az iPadjét, és azt nézi célirányosan, ami érdekli. Ez a sorozat ebből a szempontból ebbe keményen beletenyerelt. Nem tudom a pontos számokat, és hogy őszinte legyek, a marketing része engem nem is igazán érdekel, de én csak jó visszajelzéseket kaptam.
– A téma is időszerű, hiszen éppen folyamatban van az űrprogram hazánkban. Számomra meglepő volt, hogy milyen sokan jelentkeztek űrhajósnak, de a te nevedet nem láttam. Vonzott, érdekelt ez a terület valaha is?
– Nem, soha, semmi közöm hozzá. Repülni is utálok. Amikor repülőn ülök akkor két dolog szoktam csinálni: imádkozom és iszom. Ezt a kettőt egyszerre. És úgy tűnik, működik, mert ez áthúzott eddig mindig. Nem az én világom, nem lételemem egyáltalán. Nagyon sok barátom imád repülni, van, aki pilótatanfolyamra is jár. És érdekes, kisgépen kevésbé félek, mert látom, hogy mi történik. Ott valahogy megnyugtató volt, ha zuhanunk, akkor azt is látom, emlékszem majd az utolsó pillanataimra.
– A film mellett színházi premiered is volt, a múlt héten mutattátok be a Thália Télikertjében, Martin McDonagh, A nagy kézrablás című darabját. Láttad már korábban?
– Több darabot is láttam már McDonaghtól, de ezt konkrétan még nem. Nekem ez a negyedik előadásom a szerzőtől, a sors hozta így, de szerintem nálam több McDonagh darabban senki nem játszott magyar színpadon. Az első volt a Leenane szépe, amelyben Tábori Nóra, Pap Vera és Borbiczki Ferenc voltak a partnereim. Gondolj bele, ez mekkora iskola volt nekem, annak idején! Mintha egy mai 12 éves gyerek Ronaldóval focizna egy pályán, 45 percen keresztül. Én Ronaldóval fociztam abban az előadásban. Utána pedig Forgács Péter rendezésében játszottam az Alhangyában, akkor kaptam a Ruttkai-gyűrűt, tehát nekem az is egy emlékezetes előadás. Most a Tháliában, a Koponyában Molnár Piroskával játszok, szerintem összerakhatom a két kezemet, hogy engem ez így talált meg.
Emberi gyarlóságainkra mutat rá az új darab
– Speciális nyelvezte van, ami nagyon nem egyszerű. Ezzel sincs bajod?
– Én nagyon szeretem. Keserű, furcsa, nagyon abszurd, vicces, de mégis elgondolkodtató. Hamvai Kornélnak köszönhető, akit nagyszerű írónak és fordítónak tartok, a kalapomat megemelem előtte. Viszont ő úgy ír és fordít szöveget, hogy a lehető legjobban megpróbálja eltalálni azt a szóhasználatot, ahogy szerinte az a szerep, beszél. És amikor ez így beszél, akkor a szerepnek a jó része megvan. Olyan mondatok, amelyek elhangzanak a darabban, egyértelmű, hogy nincsenek. De igen kifejező és megfest egy képet. A szöveg valóban nehéz, de 9 éve játszom a Toldit a Pesti Színházban, az sem a mi jelenlegi magyar nyelvünk, beszédünk. Szóval tényleg nehéz, de amikor megvan, akkor parádés vele játszani.
– És bármennyire nehéz is a szöveg, nézőként is egyértelmű, hogy a célja az, hogy az összes gyarlóságunkra rávilágítson.
– Milyen jó, hogy ezt mondod! Mindenki azt gondolja, hogy ez egy horror, meg hogy őrült a szerző, de te látod jól. Megmutat egyfajta nyelvezetet, amit mi úgy használunk sokszor magunk között, ami gyakran még sértő is tud lenni – és nem akarom se a roma, se a zsidó vicceket kitiltani a közéletből, mert tök jó, hogy vannak, mint a tót meg a székely viccek –, de ezek mind a kultúránk része, és kevés zsidó, vagy roma állítana mást. De az is igaz, hogy vannak olyan emberek, és néha mi is átmegyünk ebbe a sztoriban, egy másik kisebbséget említve, hogy közben belecsavarodunk az egészbe. És akkor azt csak ki kell cserélni, és akkor ott vagy, hogy te hogy beszélsz, vagy mit gondolsz amblokk, kollektíven, a családodban. Egy-egy kisebbségről. Például a vakokról, vagy a nagyothallókról, de mondhatnánk számos más példát is. És, hogy két perc múlva is ezt gondolod-e. Mert itt is mi történik? Kiderül, hogy „igen, van olyan néger nő, aki tetszik, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok rasszista”.
Az előadás segítette a gyászfeldolgozásban
– Szereted ezt a szerepet?
– Nagyon szeretem játszani, de próbálni is jó volt, mert a rendező tevékenységéről nem tudok nem szuperlatívuszokban beszélni. Radnai Márk, rendkívül kíváncsi és rendkívül jó rendező. Kevés olyan rendezővel dolgoztam együtt, aki egy adott helyzetben ugyanazt a hibát látja a színpadon, amit én színészként, amikor kívülről nézem a kollégáimat. Ezt komolyan mondom. De azért is szerettem, mert láttam benne a lehetőséget. Azt, hogy valami mást is meg tudok mutatni magamból. És van még egy dolog: nemrég vesztettem el a szüleimet, egymás után, 3hónap különbséggel. Nekem az édesanyámmal nagyon jó volt a kapcsolatom, de mégsem volt olyan jó. Ambivalens kapcsolatban voltunk, sokat veszekedtünk, miközben nagyon szerettük egymást. Nem nagyon tudtam elgyászolni őt, és most ráfoghatnám arra, hogy nem volt időm, lehetőségem, de inkább az volt, hogy elmenekültem az érzéseim elől. Az édesapámmal kevésbé volt így. A darabban van egy beszélgetés, amikor a karakterem az anyját hívja telefonon, és ez egy kicsit végig is kíséri az előadást. Akármilyen furcsa is, akárhogyan beszélek a szerepem szerint az anyámmal, mégis segít, és meg tud bennem bontani valami olyat, amit szinte meg sem tudok fogalmazni. Gondolj bele, az előadás alatt a híváskor az ő telefonszámukat tárcsázom. Az egykori otthoni számukat. Nem kis segítséget adott a gyászfeldolgozáshoz. Volt, hogy vissza kellett magamat fogni, hogy ne legyen szentimentális a szituáció.
Őrült egy figura
– Neked mi a legfontosabb üzenete ennek az előadásnak?
– Elég keményen szól a rasszizmusról, az erőszakmentességről, a szerző úgy is aposztrofálja magát, hogy totál erőszakellenes. Ennek ellenére, vagy pont ezek mellett minden darabjában van valamilyen abszurdan erőszakos helyzet. Talán pont azért, hogy görbe tükröt tartson. Nemrég valaki kérdezte, hogy nem zavar-e, hogy őrült a figurám. De én nem tudom milyenek az őrültek. Azt tudom, hogy milyen az, amikor valaki el akar érni valamit. Ez az ember valamit el akar érni. Carmichel el akarja érni, hogy visszaszerezze a kezét, amit 27 éve levágott, vagy levágtak – ezt mindenki döntse el magában–, és ez teszi monomániává a helyzetet. Amit úgy is fordíthatunk, hogy én annyira szerettem volna színész lenni, hogy akár a fél kezemet is odaadtam volna érte. Vagy van, aki nagyon szeretne gyereket és bármire képes lenne érte. Amikor ez átfordul monomániává, akkor az már az őrület határát súrolja. De ennek nincsenek külső jelei, az ilyenek abszolút köztünk élnek. És az is lehet, hogy éppen mi vagyunk azok. Bármi megtörténhet.
– Több mint húsz éve ismerjük egymást, azóta nem nagyon volt üresjáratod a pályán. Sokan meglepődtek, amikor 25 év után otthagytad a Vígszínházat, és a Tháliába szerződtél, de úgy látszik nem volt rossz döntés. Még van pár hét ugyan, de az már most kijelenthető, hogy egy újabb sikeres évadot zársz, ugye?
– Nem volt rossz évadom. Örültem neki, bár volt olyan darab, amitől kicsit megijedtem, de végül az is jó lett. A nagy kézrablás pedig abszolút a koronája az évadnak. Paczolay Béla rendező –akinek nagyon adok a véleményére– mondta azt, hogy ezért a szerepért érdemes volt átszerződnöm a Tháliába. Ez így nem igaz, mert többért is érdemes volt, de ezért mindenképpen.
Nyitókép: Csőre Gábor, fotó: Steindl Gabriella
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- „Keresem azokat a helyzeteket, amelyek feltöltenek” – interjú Schell Judittal
- „Ha elkezdünk cselekedni, láthatjuk, hogy változik a világ” – Puskás Petivel beszélgettünk
- Itt a párkapcsolati mobilapp – ismert színészek is dolgoznak a házasságok javításán
