A koronavírus-járvány óriási csapást mért a sportvilágra is: számos esemény mellett a 2020-as tokiói nyári olimpiát is elhalasztották. Az olimpiai, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó elárulta nekünk, ő hogyan éli meg ezt az új élethelyzetet.
– Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy egyszer majd szeretnél indulni az olimpián?
– Húsz évvel ezelőtt, amikor láttam a TV-ben, hogy a 2000. évi, Sydney-ben megrendezett olimpián a magyar férfi vízlabda válogatott aranyérmet nyert.
– Ki volt a legnagyobb példaképed a csapatból?
– Szinte mindenkit felsorolhatnék az olimpiai bajnok válogatottból, de leginkább Benedek Tiborra, Kásás Tamásra és Kiss Gergelyre néztem fel.
– Emlékszel arra a pillanatra, amikor igazán fel tudtad fogni, hogy kijutottál az olimpiára?
– A 2008-as Európa-bajnokság után történt, amit sikeresen zártunk (a magyar válogatott bronzérmet szerzett – a szerk.) és nekem is jól ment a játék. Ugyan előtte már nagyjából lehetett sejteni, hogy ez a csapat fog menni az olimpiára, de akkor már száz százalékosan biztos voltam abban, hogy én is utazni fogok. Lélekben felkészülni nem igazán tudtam, fogalmam sem volt, mi vár rám: utólag már tudom, hogy egy olimpiának teljesen más hangulata van, mint bármelyik másik világversenynek. Pár nap kellett hozzá, hogy felfogjam a komolyságát a helyzetnek és beleszokjak a légkörbe.
– Elárulsz nekünk néhány kulisszatitkot az olimpiáról, amire laikusként nem is gondolnánk?
– Bár az olimpia egy elképesztően nívós esemény, elég nomád körülmények között élünk a kintlétünk alatt. Nem többcsillagos hoteleket, hanem igazi sportszállást kell elképzelni, ahol többen osztozunk egy-egy szobán és közös zuhanyzókat használunk. Az olimpia erről szól: a luxust el kell felejteni és a teljesítményre kell koncentrálni!
– Hogyan képzelhetjük el kívülállóként az olimpia atmoszféráját?
– Úgy gondolom, hogy egy olimpia akkor igazi élmény sportolóként, ha elérhetjük a kitűzött célt: ez nemcsak a győzelem lehet, hanem egy alacsonyabb helyezés is, ha az jó eredménynek számít. De egyébként rengeteg időt töltünk más sportágak képviselőivel (hiszen egy tömbben vagyunk elszállásolva), megnézzük az ő versenyeiket, szurkolunk nekik – ha van rá lehetőség, élőben is. Egy családdá, egy nagy közösséggé formálódunk az olimpia alatt. Csak egymásra számíthatunk ilyenkor, ezért összetartunk.
– Változtattál a felkészülési terveiden a 2020-as olimpia elhalasztása miatt?
– Nem változott, de engem nem érint jól a korom miatt. Egyelőre ugyanúgy edzek, mint a többiek, próbálom magam visszaépíteni a két hónapos szünet után. Később majd meglátjuk, leszek-e olyan formában, hogy szüksége legyen rám a csapatnak.
– Azt nyilatkoztad a karantén ideje alatt, hogy „ebben a sportban a 4-5 napos leállást is megérzi az ember”. Hogyan vészelted át az elmúlt hónapokat, hogy mégis formában maradj?
– Sajnos az én esetemben ez szinte lehetetlen, ugyanis képtelenség helyettesíteni bármivel is azt, hogy a vízben edzünk. A cél legfeljebb az ellustulás elkerülése volt szárazföldi sportokkal: sétálni, futni vagy biciklizni jártam. Lelkileg is megterhelő volt az elején úgy otthon ülni, hogy nem tudtuk, mikor és hogyan ér véget a karantén. Eltolódott a nyári célunk, az olimpia, az én esetemben pedig ez hatványozódott is: 36 évesen már korlátozott időm van a sportágban. De sikerült feldolgoznom ezt mentálisan és legalább többet lehettem a családommal is.
– Júniustól a Budapesti Honvéd SE férfi vízilabdacsapatában folytatod a pályafutásodat, szóval mondhatjuk, hogy a karantén feloldása után teljesen új lapot nyitottál. Mi most a legnagyobb kihívás a szakmai életedben?
– Igazából ugyanaz, ami minden évben: szeretném még jobb formába hozni magamat, erősebb teljesítményt nyújtani és élvezni a vízilabdázást – de ez csak akkor lehetséges, ha sikerélményed van. Egyelőre ez a tervem és majd meglátjuk, mi lesz az olimpia előtt.
Fotók: Instagram/@norbert_hosnyanszky
